Az Egy s Ég Központ Egyesület Alkotótársai örömmel osztják meg élménybeszámolóikat az életről, önmagukról, hétköznapi tapasztalásaikról, a valós értékrend szűrőjén keresztül.

Szerzői jog fenntartva.

2012. július 11., szerda

Labirintus


Belegabalyodtam az önismeretbe. Nagy elánnal kezdtem az utamat évekkel ezelőtt, kerestem, kutattam, tudtam, mit szeretnék, ki vagyok, merre tartok. Tavaly azt éreztem, eltévedtem, nem voltak biztos kapaszkodóim, önmagamat is kezdtem elveszíteni, minden meginogni látszott.
Néhány hete Éva meghirdette a Labirintus című önismereti játékot, úgy éreztem, ott a helyem. Az újdonság megismerésének vágya még mindig hajt, igazából szeretek egyre mélyebbre menni önmagamba. Éva segített tisztázni, hogy a labirintus és az útvesztő két külön dolog, ugyanis a labirintusban csak egyfelé megy az ember és nincsenek zsákutcák. Kanyarok, látszólagos visszafordulások vannak, ám mindvégig a középpont felé tartunk. Kérdésemet feltettem, és ahogy lépdeltem a vékony sávok között, inogtam és néha megtorpantam. Eszembe jutottak a múlt eseményei, amiket azt hittem, feldolgoztam, de nem: csak félredobtam. A történetem összes fontos állomása szó szerint megállásra késztetett. Hatalmukba kerítettek ugyanazok az érzések, így most már nem volt menekvés: ránéztem a fájdalmamra, kimondtam, amit addig is tudtam, és szégyenemet legyőzve, szembesültem önmagammal. Megérteni Éva segített, ha nem láttam az összefüggéseket, illetve ha nem láttam a szerepemet az adott helyzetben. Felismertem, hogy valóban én vagyok az ok, belőlem indul minden és a külvilág az én bensőmet képezi le. Megértettem, hogy nincsenek vagy rossz helyzetek, és egyedül az én hozzáállásom az, ami befolyásolja, ahogy felfogom, értelmezem az életet. A gyerekkorból hozott szokások, minták, a sokat hallott szókapcsolatok, mind programként hatnak. Itt jön a kulcs: a pillanatban élni, a pillanatra reagálni, ami meghozza az áttörést.
A labirintus végére a nagy nyomás lekerült rólam, a fejem zúgása alábbhagyott és egyszer csak azt vettem észre, hogy nincsenek gondolataim. Elmúlt a zaj, az elmém kattogásából a Semmi lett. Akkor, ott, ez ijesztő volt, mert megfoghatatlannak éreztem magamat, mint aki nincs. Pedig éreztem a testemet és egyszerűen csak átjárt a létezés. Sallangoktól mentesen, jól eső ürességet éreztem. Útközben megtaláltam magamat, és egy ponton túllépve a járásom is megváltozott, biztosabb, mégis könnyedebb lett. Magától értetődő lett minden. A labirintus közepébe való lépés önmagamba, az ön-mag-omba kerülést szimbolizálta. Milyen régóta várunk és vágyunk erre, nem igaz?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése