A hétköznapokban van a csoda, ezt most már bizonyosan tapasztalom. Elejtett szavak, véletlenül meglátott fotók, vagy egy lekésett villamos... mind magában hordozza a tanítást, a számunkra épp akkor és ott szükségeset.
Egy hasonló helyzetből jöttem rá egy alapvető mozgatórugómra. Egy fotót meglátva az első reakcióm az volt, hogy "kihagytak" a barátnőim az összejövetelből. Amint ennek hangot adtam, jött az üzenet: Gyere! Én, a sértettségem okán azt gondoltam, hogy ez így "tök gáz", mert már úgy tűnik, én hívattam meg magamat. Megpróbáltak lebeszélni erről, de én arra hivatkozván, hogy már hazajöttem (bár pont azon a környéken jártam) és a város másik felén lakom, nem mentem. Pedig mehetnékem volt, éjjel volt és mégsem jött álom a szememre. Elaludtam ezzel az érzéssel, másnap persze riadtan ébredtem. Az előző este kavargott bennem. Tudtam, hogy nem reális a reakcióm, bár magam számára mégis az, és csak én hozom ki ezt a helyzetből, mert annyira énközpontú a hozzáállásom. Eszembe jutott az évekkel ezelőtt hallott mantra: "nem vagyunk olyan fontosak". Talán most értettem meg igazán, és azóta eltelt 5 év. Látod, egyszer beérik a gyümölcs!
Az elhagyatottság, az "elfelejtettek" érzése robban bennem és letaszít, elborul az agyam és nem hallok, nem látok mást, csak azt, hogy nem vagyok fontos, nincs rám szükség, nem szeretnek, kihagynak. Egy gyermekkori emlékem is átsuhant az agyamon, ahol pont ezeket éltem át, hát nem csoda, hogy ilyen apró (látszólagos) kitaszítottság is ezt hozza elő belőlem.
A nagy tanulás ebből, hogy valóban mindent a saját szűrőnkön keresztül látunk. A helyzetek vannak, és mi úgy fogjuk fel, ahogy a kondicionáltságunk engedi. Sikerült meglátnom, hogy lényegében mindegy, mi a helyzet és valójában miről szólt, ha én így élem meg, akkor számomra ez a valóság. De, jó ha a dolgok mögé tudunk nézni, jó, ha ismerjük magunkat, különben az egész életünk egy valóság melletti csúszda lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése