Teljesen ki tudom zárni magamat az életemből, a testemből, a saját lelkemből. Látom, hogy van testem, tudom, hogy élek, de semmit nem érzek. Földönkívüli állapot, és azt kezdem észrevenni, hogy így élhettem sok sok éven keresztül. Magamon kívül.
Aztán felhív valaki, kérdez, megnevettet, ráébreszt és újra érzem az erőmet. A lelkemet még nem... de elmegyek futni. Szürkület van, percről percre sötétebb. Süvít a szél a fülem mellett, ahogy a gondolatok is szétrobbantják a fejemet. Szeretem érezni a szelet. Ahogy a lépteim ritmusának monotonitása rendszert ad az egész folyamatnak, kezdek megnyugodni, újra tudok tisztán gondolkodni... Itt találom meg a szabadságomat. Nem kell hozzá sok, pár perc elég, és a mázsás súlyok leesnek rólam. A szél is csendesedik, már csak finom őszi szellő simogat.
Nem. Elég volt. Ötszázszorra is kimondom. A folyó előre halad... minek az árral szemben úszni?
Sportolni kell, nincs mese. Fáradságra, munkára nem jó hivatkozni, mert sporttal jobban fogjuk bírni az életet. Mentálisan kitisztít, a testemet felpezsdíti, a lelkem pedig szárnyal, ihletet kapok. Újra az öröm vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése