Az évet betegeskedéssel indítom. Köhögök, rekedt a hangom, fáj a tüdőm, sebesre fújtam az orromat és persze rossz a közérzetem. Ritkán kap el a nyavaja, de akkor teljesen ledönt a lábamról... Jó pár napja tart már, így tudom figyelgetni. Főleg, hogy lelassultam, jó értelemben. Figyelek magamra, felöltözöm rendesen, eszem gyümölcsöt és azért amilyen hamar csak tudok, ágyba kerülök. A helyzet azonban nem rózsás, reggel megmutatkoztak az árnyoldalak is.
Nem akarok jól lenni. Nekem jó ez a helyzet, lehet hivatkozni a betegségre, így megint nem kell részt vennem az életben, mivel itthon kúrálom magamat. Valójában nem is akarok megmozdulni, úszom az árral, vagyis felfekszem a hullámra, de a gyorsabb haladás érdekében erőfeszítést nem teszek. Jó dolgom van, végülis nincs baj, a céljaimat általában elérem. Szeretnek az emberek... csak én nem szeretem magamat. A külső körülményeknek tulajdonítok sok mindent az életemben, most a betegség miatt lehetek rosszul és kíméletességet igénylek - "Bánjatok velem óvatosan!". Ez életem egyik fő motívuma: én érzékeny vagyok, velem ne beszéljenek így-úgy, én vagyok a hímes tojás. Most nem baj, ha nincs tartásom, most megtehetek extra dolgokat, megértik, ha korábban el szeretnék jönni a munkából... "menj csak és pihenj nagyot", még sajnálnak is az emberek, együtt éreznek, de jó, ez nem az én felelősségem! Most nem kell a keretekhez, szabályokhoz tartanom magamat, most tehetek, amit akarok, ami jól esik... ami épp kipattan a fejemből!
Mit ad még ez a kis nátha? Azt, hogy nem kell közel mennem az emberekhez, hogy meglehet megint a "külön vagyok" érzésem. Azért odaszúrnék egy B betűt, így ez alakul: különB vagyok. Nem akarok egy lenni az emberekkel, nem akarom, hogy ugyanolyan legyek, mint az a sok majom a világban. Mindenki játszik, játszmázik, affektál, felszínes, különc módon öltözik... Itt mondjuk máris megtalálhatom magamat ezekben. Hogy ne menjek messze és kicsit lerángassam ezt a síró, elégedetlenkedő, sőt, pöffeszkedő... lenéző és nagyon okos valakit bennem... EMBER VAGYOK, hús és vér, mint a szomszéd, mint a munkatárs, mint mindenki más. És ha olyan is vagyok, amit kifogásolok a világban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az egész lényemet átszövi a játszma. De! Vannak feltáratlan világok bennem, új és új szerepek kerülnek felszínre, egyre mélyebb lényegek kaphatnak megoldást.
Most jutottam el a szenvedő részemhez. Ahogy írtam az elején, nem, nem akarok jól lenni, nekem jó ilyen félholtan, így nem kell felvállalnom magamat, nem kell felállnom, feküdhetek egész nap, olyan jó rábízni magamat másokra, így érezhetem törődésüket, vagyis! Ilyenkor elfogadom a törődést, gondoskodást, ilyenkor hagyom magam... de a sajnálaton kívül más energiát nem is tudom beengedek e.
Hogy az utolsó bekezdést vajon ki írta? Az én kezem pötyögte a klaviatúrán a betűket, de valaki beszélt bennem. Aztán most itt a kép előttem, hogy a nagymamám a fél életét betegeskedte, feküdt és a családtagok ápolták, gipszágyban mosdatták és érte volt mindenki. Édesanyám a nagyi betegsége miatt ment el dolgozni 16 évesen, és anyunak gyerekkora sem volt, mert a mamát ápolta egész kiskora óta.
Ez a szenvedés, élni nem akarás, feladás szerintem egy figyelemfelhívás. Összetett, de a lényege: kérem a szeretetet, adnom ne kelljen, a magam burkában élhessek.
(ez persze további képeket vetít, de most ennyi elég...)
B.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése