Libikóka

Nem is tudom, mikor éreztem magamat utoljára jónak. A "nem vagyok elég jó" érzése a mai napig éget belülről, hol jobban, hol kevésbé. Fogalmam sincs, ha csak úgy cselekszem, megfontolás nélkül, jó lesz e... mindent ezerszer átgondolok, az összes létező, és nem létező oldaláról körbejárom a döntéseimet, ezért sokszor nem is döntök. Ezzel vesztegetem el az életemet. Amint felébredek, azon morfondírozom, teát vagy kávét igyak-e. Aztán arról, mit reggelizzek, utána a szekrényem előtt állva sóhajtozom, hogy nincs egy rongyom sem. Megint egy döntéshelyzet: mit vegyek fel? A délelőtti munkám egész flottul megy, majd délután, ha nem a magam ura vagyok, megint csak hajlamos vagyok elveszni. Melyik feladat a fontosabb, és persze mit sportoljak, és mit egyek vacsorára? Elmenjek vele találkozni, van kedvem hozzá? Jó lesz az nekem? Kérdések halmaza kavarog a fejemben. Eddig ezt nem is észleltem ilyen tisztán.

Szóval félek a felelősségtől. Amikor néhanapján szabadjára engedem a kontrollmániámat, akkor azt tapasztalom, hogy az erős ösztönöm visz, és fájdalmas helyzetekbe keveredem általa. Inkább nem élek, csak ne fájjon - szól egy hang belülről. Közben az asztalra csapok: nem ezért jöttem! Érezni jöttem! Élni, nevetni, szeretni! A buktatókon átesni, megtanulni felállni és közben megtapasztalni, hogy van erőm a saját lábamon tovább menni. 
Mindebben sok-sok megfelelés is van, hiszen minden vágyam, hogy végre jó lehessek, hogy szeressenek, hogy a kor ideálját kövessem és normális ember legyek, de mindezt az elmém gyártja, most érzem, honnan ered. 
Falak, kényszerképzetek, biztosítékok, kötelek. Mind kapaszkodó. Elengedem.