Beszélgetés

Állj egy nagy tükör elé! Néhány lépés távolságra!

Nézd meg magad!

Mit látsz?

Talán még fontosabb, hogy mit érzel, és mit látsz?

Csendben figyelem a szemben állót. Nézem az alakját, az őszülő haját és a mély barázdákat az arcán. Még ilyen távolról is látom.

Közelebb lépek. Karnyújtásnyira a tükör felülete. Két karnyújtásnyira a tükörképem.

Egyre erősebbek az érzések. Még élesebb a kép. Mélyen a szemekbe nézek.

A tükör elé lépek. Már csak az arc van előttem. Az apró részletek mind-mind láthatók.

A szemek mélyén ott van valaki. Az érzelmek viharossá erősödnek.

Ez vagyok Én?

Ha igen, akkor miért érzem a fiatalság játékos lendületét, amit a test már csak nehézkesen tud követni?

Magamra ismerek?

Persze. Felismerem a testet, a formát, az arcot.

De mégis… Ennyi lenne az egész. Ez vagyok én?

Érzések színes ködökként áradnak szét bennem.

Egyszerre vagyok a kisfiú, a kis kamasz, a kamasz, az ifjú, és a 40 évén jóval túljáró férfi.

Napok óta rosszul érzem magam. Egyre több „méreg” halmozódott fel bennem. Belső viharok téptek, rángattak ide-oda.

„Nem vagyok elég…” gondolatok gyötörtek. E napok alatt lassan minden ajtót becsuktam az öröm és az emberek előtt. Persze egyre rosszabbul éreztem magam. Rettenetes hangulatom igyekeztem mindenki, de főleg a párom tudomására hozni.

Valahogy így gondolkodtam: „Nem látod, hogy milyen rossz nekem? Látod, érzed, hogy szenvedek? Vedd észre és foglalkozz velem!”

Na, erre nem történt semmi, illetve a párom érdeklődött, hogy mi a baj, de én csak hárítottam.

Jó. Ha nem, akkor nem. A párom a feladatai felé fordult. Tette a dolgát.

„Milyen gonosz ez a Nő. Teljesen diszkriminálja a személyem.” Valóban nem kaptam meg a figyelmet, amit ki akartam zsarolni magamnak.

Végül a belső zűrzavaros monológom annyira elborított, hogy már fizikailag is rosszul éreztem magam és a napi dolgaimban is elkezdtem hibázni. „Nem láttam és nem hallottam.” A valóságot bizonyosan nem.

Ez a „halál”. Minden az, ami nem az életet támogatja. – persze ez egy jóval későbbi gondolat.

Végül úgy „alakultak” a dolgok, hogy egy vonatútra kényszerültem, és ezalatt olvastam egy igen jó könyvet.

Mit tett elém ez a könyv? Hosszú lenne mindent elmondani, de a segítségével mélyre nyúltam magamba és belül még sírva is fakadtam.

Néhány idézetet megosztanék mindenki okulására. Hátha éppen erre van másnak is szüksége.

„Ha egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan, a különbség én vagyok.” (Rudolf Steiner)

„Értem már: attól félek, hogy nem fognak szeretni az emberek. Féltékeny vagyok azokra, akik beszélgetnek, és jól érzik magukat, mert azt érzem, hogy kihagynak belőle…

Egyszerű volt a válasz: Nem tudom, nem is tudhatom, hogy holnap mi következi. Tehát jobb, ha eleve nem döntöm el a dolgokat. A kint tovább csörömpölő emberek maga az élet. Amiben vagy részt veszek, vagy nem. Rajtam múlik, hogy mit teszek. Akár most felállhatok, kimehetek az udvarra, és beszédbe elegyedhetek bárkivel. Szabad vagyok. Tetteimben és érzéseimben egyaránt. (Varga Lóránt)”

„Nem lehet egyszerre szemlélni és élvezni a cselekvést” (C.S. Lewis)

„Élni annyi, mint cselekedni és átélni mindazt, ami tetteinkből fakadóan megtörténik.

Boldognak lenni? Talán nem több, mint arra törekedni, hogy jó dolgokat tegyünk, új oldalt írjunk a könyvbe, és átérezzük, megéljük, ami a papírra tevődött.” (Varga Lóránt)

Végül egy saját gondolat: Oly sok keserűséget és fájdalmat teremtettem bentről kifelé miközben örömöt és boldogságot vártam kintről magamnak, de nem jött más csak a belülről kiáradó tükörkép, ami megkínzott és szenvedést okozott.

El kell fogadnom végre, hogy teremtője vagyok a világomnak. Mindannyian azok vagyunk. Abban élünk és úgy, ahogy létrehoztuk azt magunknak. Nincsenek külső okok még akkor sem, ha nem vagyunk képesek látni (felfogni) a belső okozót.

I.