Hogy lehet az, hogy az egyik ezoterikus tanító dúsgazdaggá válik
a tanok továbbításával, míg a másik ugyanazon tevékenység végzésével pénztelenül,
elszegényedve éli az életét? Az egyiknek százezreket fizetnek, és tisztelet,
megbecsülés övezi, míg a másikat már azért is megszólják, ha egy-két ezer
forintot elfogad. Hiteles-e az, aki pénzt kér a lelki-szellemi munkájáért?
Milyen spirituális tevékenységért lehet egyáltalán pénzt elfogadni?
Sok kérdés merült fel bennem az elmúlt évtizedek alatt,
amelyekre a válaszok mindig az adott készségem szintjén nyíltak meg, a vakfoltok
pedig a fejlődésem arányában egyre nagyobb mértékben világosodtak ki. Előbb meg
kellett tapasztalnom a pénz áramlásával együtt járó játszmákat ahhoz, hogy a
valós értékrenden működő tudás a lelkemben megnyílhasson.
Kezdetektől fogva úgy
éreztem, ha a lelki-szellemi tudásom ingyen kaptam, csak ingyen adhatom tovább.
Persze könnyű volt kimondani: „Ingyen kaptam, ingyen adom!” – hiszen így
nem nyomta a lelkemet a pénz összegének a súlya, nem volt felelősség rajta. Nem
szólt meg senki, és tiszta volt a lelkiismeretem. Azt pedig, hogy milyen
értéket képviselt a tudásom, vagy azt, hogy mennyi volt a „tanulópénz”, amit a
hosszú utam során kifizettem, elvesztettem
vagy éppen elengedtem, nem firtattam – a szőnyeg alá söpörtem. Ugyanakkor az is vakfolt volt, hogy mint a
gyermekeit egyedül nevelő szülő, miből fogom a csekkeket kifizetni, a
gyermekeimmel magunkat fenntartani. Már csak azért sem gondolkodtam azon,
hogyan lesz pénzem, mert a jót tevés, a „másokon
segíthetek” érzése, a másokért tevés öröme mindent felülírt.
Tudatossá vált
bennem, hogy az ingyen adásból megszereztem a tapasztalást, így léphettem fejlődésem
menetében: „Adjon mindenki annyit, amennyit tud és akar!” – volt az új
döntésem. Mindenkinek adtam a hitet és az egyetemes tudást, amit magukba
emeltek, és ahogy az életük
lelkileg-szellemileg gazdagabbá vált, úgy lettek az anyag síkján is mind
vagyonosabbak. Ezzel együtt a másokba vetett hitem megsokszorozta saját erőmet
és tudásomat is. Majd egyszer csak eljutottam a fejlődésemben oda, hogy már
nemcsak ráláttam a magam teremtő erejére, szerethetőségemre, a minden tudás
végtelenségére, hanem bennem, hogy mindig is rendelkeztem ezekkel, de félelmeim
játszmáival elfedtem, elfelejtettem őket. Egy lettem a tisztelettel, az egyetemes tudással és az egyetemes
szeretettel. Már nem volt külön az út, mert én lettem maga az ÚT. Egyértelművé
váltam!
Ahogy a valós értékrendem megnyílt, úgy a pénz fogalma és az életemben
betöltött szerepe is a helyére került. Az egyetemes tudás szerint azt a pénzt,
amit a spirituális segítők a hozzájuk érkezőktől kapnak, csupán a fizikai síkon
felmerülő költségeik fedezésére kapják, hogy teljesíteni tudják szolgálatukat a
lélek-szellem dimenzióiban. Mivel a fizikai síkon nincs olyan tárgy és energia
– még a pénz sem az –, ami felérne a lélek-szellem minőségével, ezért azok, akik
lelki-szellemi síkon bármit tesznek másokért, nem kaptak és nem kapnak, mert „nem
kaphatnak” pénzt a lelki-szellemi munkájukért. A lélek-szellem síkján
tevékenységet végzők a hitükkel, tiszta fényükkel nyitják és kapcsolják az
embereket az öröklét minőségéhez. Ezt megfizetni pénzzel vagy bármi más anyagi juttatással
„nem lehet”, mert a lélek-szellem ereje, a Fény, örökké él és létezik.
Ahogy a
fentieket és a pénz valós szerepét felismertem, úgy tudtam helyére tenni a
pénzt a saját életemben. A pénzt is, mint mindent, önmagunk megismeréséhez eszközként
kaptuk, hogy valós helyét megtaláljuk, de vigyázzunk, hogy azzal ne azonosítsuk
magunkat! Megválaszolva a cikk elején feltett kérdéseket: mindenki számára más
az a pénzmennyiség, amivel élhet és tapasztalhat. Addig, amíg valakinek sok pénzre
van szüksége feladatának elvégzéséhez, mert a saját magának tett ígéretéhez hűen
a sok pénz birtoklásával tanul és tanít,
addig más a szegénység látszatával mutat példát. Mindenki a saját lelkiismeretének
hangját követve teszi a dolgát, és érzi, hogy ebben az életében milyen eszköz
segíti legjobban a fejlődését.
Nincs te
meg én, és nincs a pénz meg én. Minden egy, nincs gazdagság és szegénység, nincs
hiány, mert a valóság maga a teljesség.
Sághy Enikő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése