Nem vettem komolyan a figyelmeztetéseket. Évekig mondták nekem az idősebbek, bölcsebbek, hogy értékeljem, vigyázzak rá, nézzem más szemmel... nem tettem, csak irányítottam, egyre finomabb módszerekkel, amiket magam sem ismertem fel. Most, amikor úgy éreztem, kész vagyok, jött a válasz: nem érzem a szerelmet és nem állok készen egy kapcsolatra. A fiú, aki három éve része az életemnek, mindent Vele képzeltem, bár én hagytam el, mert meg akartam óvni őt a bennem dúló démonoktól... most visszautasít. A legnagyobb pofon az életemben. Persze, rögtön jött a felismerés, itt is az önzőségemben, az irányításomban: vajon hogy gondoltam, hogy kilépek a kapcsolatból, azzal a céllal, hogy rendbe teszem magamat, addig ő vigyázban áll és vár rám? Majd visszamegyek Hozzá, mondván, most már szerethetsz és mehet a kapcsolatunk? A fejemet fogom, képtelenség, hogyan működhetek így? Azt hittem, ezzel a legjobb dolgot teszem és közben ez a legnyúlósabb irányítás.
Emellett hálát is érzek, ugyanis végre lezuttyantam a földre. Eléggé fájdalmas koppanás volt, de végre valós érzéseket érzek, a testemben, minden porcikámban. Nem elméletben élem meg, hanem fáj, a csontomban érzem, zsibbadok tőle és nagyon gyengévé tesz ez az egész. Szomorú vagyok, dühös is, amiért nem ismertem fel ezeket előbb, nem vettem komolyan. Azt hittem, játék, na de az érzelmekkel játszani, a másikat hülyének nézni... nincsenek is rá szavak. Nem éreztem át a másik ember lényét, nem is tudtam, hogy milyen borzalmas fájdalmakat okozok. Tisztelem a fiút, aki ezt átélte mellettem és mindezek ellenére a mai napig felveszi nekem a telefont, eljön hozzám, amikor rosszul vagyok, simogat egy órán keresztül, és az éjszaka közepén, amikor nem tudok aludni, megkérdezi: "hogyan segíthetek?" Milyen csodálatos emberek vannak?! Ha kapok még egy esélyt, mindezt szeretném Neki viszonozni.
Álomvilágban éltem, építettem az elképzeléseimet, a vágyálmokat csak épp azok nem életszerűek. Az élet más, mint amit képzeltem, vártam, de az élet oda visz, amire szükségem van, ahol fejlődöm. Napok óta önmarcangolok, a szenvedés nekem nagyon jól megy. Ezennel megkérem az Életet, segítsen felismerni, hogyan rakhatom le a szenvedés örömét. Talán csak az elme figyelmét kell irányítani?
Azt üzenem minden nőtársamnak, hogy érezzék át, milyen csodálatosak a férfiak, örüljünk a nemes egyszerűségüknek, mert a mi bonyolultságunkat csak az ő lényük simíthatja ki.
Emellett hálát is érzek, ugyanis végre lezuttyantam a földre. Eléggé fájdalmas koppanás volt, de végre valós érzéseket érzek, a testemben, minden porcikámban. Nem elméletben élem meg, hanem fáj, a csontomban érzem, zsibbadok tőle és nagyon gyengévé tesz ez az egész. Szomorú vagyok, dühös is, amiért nem ismertem fel ezeket előbb, nem vettem komolyan. Azt hittem, játék, na de az érzelmekkel játszani, a másikat hülyének nézni... nincsenek is rá szavak. Nem éreztem át a másik ember lényét, nem is tudtam, hogy milyen borzalmas fájdalmakat okozok. Tisztelem a fiút, aki ezt átélte mellettem és mindezek ellenére a mai napig felveszi nekem a telefont, eljön hozzám, amikor rosszul vagyok, simogat egy órán keresztül, és az éjszaka közepén, amikor nem tudok aludni, megkérdezi: "hogyan segíthetek?" Milyen csodálatos emberek vannak?! Ha kapok még egy esélyt, mindezt szeretném Neki viszonozni.
Álomvilágban éltem, építettem az elképzeléseimet, a vágyálmokat csak épp azok nem életszerűek. Az élet más, mint amit képzeltem, vártam, de az élet oda visz, amire szükségem van, ahol fejlődöm. Napok óta önmarcangolok, a szenvedés nekem nagyon jól megy. Ezennel megkérem az Életet, segítsen felismerni, hogyan rakhatom le a szenvedés örömét. Talán csak az elme figyelmét kell irányítani?
Azt üzenem minden nőtársamnak, hogy érezzék át, milyen csodálatosak a férfiak, örüljünk a nemes egyszerűségüknek, mert a mi bonyolultságunkat csak az ő lényük simíthatja ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése