Bizonyossá kezdek válni abban, hogy minden történésnek, cselekedetnek van egy mögöttes tartalma. Minden apró mozzanatnak. Nem véletlen, ha később ébredünk, hogy kivel találkozunk, miről beszélgetünk...
Ma megtapasztaltam, hogy milyen, amikor belecsöppennek a gondolatok, információk a fejembe és mindent átadok, elmondok, amit akartam és ettől én mennyit kapok. Meséltem a barátnőmnek egy múlt heti Nia óráról, amikor az R1 nevű rutint táncoltuk, aminek a fókuszában az "egy vagyok" érzés van. Válj eggyé önmagaddal, érkezz meg magadba. Fantasztikus óra volt, dinamikus zenékkel, csupa jó kedvvel, mosolygással. Ahogy ezt meséltem, állt össze a kép: amikor táncolok, szárnyalok, boldog vagyok. Én magam vagyok az öröm, eredendően, onnan legbelülről. Végre! Megérkeztem ehhez az érzéshez. Nem örömködök, nem szimplán örülök, hanem azt a valós, mély örömöt érzem. A mozdulataimtól, a dallamoktól, egyszerűen a mozgástól. Amikor ezt kimondtam, barátnőm azt mondta, hogy nem hitt a szemének: tágra nyílt a szemem, felfelé ment a szemgolyóm, lesápadtam és eltorzult az arcom. Én mindebből semmit nem vettem észre, csak azt, hogy egy kő esik le bennem, könny szökik a szemembe és nagy levegőt kell vennem. Néhány másodperc után visszatértem, barátnőm hüledező arccal nézett. Én úgy éreztem, kicseréltek, kicserélődtem. Talán a kesergő, lógó szájú énem halt meg és helyére a mosoly érkezett. Milyen régen várlak és milyen jó, hogy újra itt vagy!
Az örömzeném...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése