Tetszelgek. Még mindig felszínes vagyok. Sosem hittem ezt magamról, hisz' mély érzésű lánynak ismertem magamat. De valahol, útközben nemet mondtam, bezártam. Most pedig nem tudom, mit jelent érzésből cselekedni, nehezen találom a szív útját.
Teljesen kiürültem. És ez időről időre megtörténik. Ilyenkor rettentő kétségbeesés vesz rajtam erőt, semmirekellőség, haszontalanság és egy kis őrület ül rám. Hibát hibára halmozok, mintha sötétben tapogatóznék, elfutnék, elbújnék, azt érzem, hogy mentsenek meg mások. Nekem ne kelljen tenni semmit, mert én egy szerencsétlen kislány vagyok, aki fél és aki a szeretetével áll egyedül a sivatagban, meg nem értve, a homokot fújja a szél a szemébe. Vigyetek innen, fáj!
Sosem kellett tennem semmit. Az életem a szüleim kezében volt. A megoldást most is másoktól várom. Pedig az önállóságom életem második napjától kezdve nyilvánvaló. Vajon miért kezdtem el játszani a szegény ént? Kinek tettem ezzel a kedvére?
Nem esnek jól ezek a kérdések. Mintha a legrejtettebb bugyrokban, zavaros, darabos lével teli hordókban turkálnék, és nem akarom megbolygatni mert akkor összezavarodik minden. Összekuszálódik a rend, amit kialakítottam, amiben otthonosan, kényelmesen mozgok. Így tudom, így tanultam. Nem is akarom másképp, mert akkor megint egyedül maradok. Mindig is egyedül voltam, magányos lélek vagyok. Nem engedek közel magamhoz senkit, féltem a lelkem, ne kelljen beszélnem. Nincsenek szavak, ami leírhatná mi zajlik bennem. Elveszett vagyok, de akarok, támolygok, imbolyogva haladok, a kétség ereje vezet, elvesztettem hitemet. Zokogok, hogy nincs tovább, ezen a gáton senki nem segít át... rajtam a sor, leveszem rólatok a kezem, a figyelmem magamra helyezem. Mindig sajnálom magamat: milyen nehéz a helyzetem! Badarság és önámítás, nincs több önsanyargatás. Hova vezet ez a hozzáállás? Egy üres világba, egy fájdalmas halálba. A szívem fog meghalni, mert virágát nem öntözöm, vízzel nem itatom, szeretettel nem táplálom. Csak sajnálom. Mert annyi minden fájt neki, azt gondolta, az életet valahogy átvészeli...hagyjuk már, lejárt lemez, nem ez, ami engem körbevesz. Hazugság az egész, beakadt a lemez, a régmúlt begyakorlott programja ez. Már látom, hogy van, de még nem érzem, teljesen nem tárult fel előttem... így hát útjára engedem, nem markolom, nem siettetem, csak hagyom, hogy legyen. Megfigyelem, magam elé veszem és megszeretgetem. Ő a magam elől elrejtett részem. A szerető énem.
Teljesen kiürültem. És ez időről időre megtörténik. Ilyenkor rettentő kétségbeesés vesz rajtam erőt, semmirekellőség, haszontalanság és egy kis őrület ül rám. Hibát hibára halmozok, mintha sötétben tapogatóznék, elfutnék, elbújnék, azt érzem, hogy mentsenek meg mások. Nekem ne kelljen tenni semmit, mert én egy szerencsétlen kislány vagyok, aki fél és aki a szeretetével áll egyedül a sivatagban, meg nem értve, a homokot fújja a szél a szemébe. Vigyetek innen, fáj!
Sosem kellett tennem semmit. Az életem a szüleim kezében volt. A megoldást most is másoktól várom. Pedig az önállóságom életem második napjától kezdve nyilvánvaló. Vajon miért kezdtem el játszani a szegény ént? Kinek tettem ezzel a kedvére?
Nem esnek jól ezek a kérdések. Mintha a legrejtettebb bugyrokban, zavaros, darabos lével teli hordókban turkálnék, és nem akarom megbolygatni mert akkor összezavarodik minden. Összekuszálódik a rend, amit kialakítottam, amiben otthonosan, kényelmesen mozgok. Így tudom, így tanultam. Nem is akarom másképp, mert akkor megint egyedül maradok. Mindig is egyedül voltam, magányos lélek vagyok. Nem engedek közel magamhoz senkit, féltem a lelkem, ne kelljen beszélnem. Nincsenek szavak, ami leírhatná mi zajlik bennem. Elveszett vagyok, de akarok, támolygok, imbolyogva haladok, a kétség ereje vezet, elvesztettem hitemet. Zokogok, hogy nincs tovább, ezen a gáton senki nem segít át... rajtam a sor, leveszem rólatok a kezem, a figyelmem magamra helyezem. Mindig sajnálom magamat: milyen nehéz a helyzetem! Badarság és önámítás, nincs több önsanyargatás. Hova vezet ez a hozzáállás? Egy üres világba, egy fájdalmas halálba. A szívem fog meghalni, mert virágát nem öntözöm, vízzel nem itatom, szeretettel nem táplálom. Csak sajnálom. Mert annyi minden fájt neki, azt gondolta, az életet valahogy átvészeli...hagyjuk már, lejárt lemez, nem ez, ami engem körbevesz. Hazugság az egész, beakadt a lemez, a régmúlt begyakorlott programja ez. Már látom, hogy van, de még nem érzem, teljesen nem tárult fel előttem... így hát útjára engedem, nem markolom, nem siettetem, csak hagyom, hogy legyen. Megfigyelem, magam elé veszem és megszeretgetem. Ő a magam elől elrejtett részem. A szerető énem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése