Együttérzés

Piros a lámpa, állok az autóval, néhányan előttem. Szegényes, rosszul öltözött nő kéreget.

A szituáció ismerős és ismétlődő, mindenki a maga rutinszerű módján reagálja le, így vagy úgy….

Valami most mégis eltér a megszokottól, van valami, ami ezt a nyomorúságos képet „fényessé” teszi. Csak amikor a nő közelebb lép, akkor fogom fel, mi történik. A nő mosolyog! Nem szándékból, nem képmutatásból, nem számítón, nem alkoholos mámortól, hanem csak úgy, szívből, sorsát viselő méltósággal, őszinte tiszta szeretettel nézve az emberek szemébe, fogatlanul!

Ebben a mosolyban adás volt, nem kapni akarás. Olyan kedvesség, belső erő áradt belőle, hogy boldog voltam, hogy nem kimenekülni akartam a helyzetből, hanem sikerült benne maradni a pillanatban és elfogadtam, befogadtam az érzést, amit akkor és ott tőle kaptam.

Az apró pénz csak rutin volt, éreztem, hogy a pillanatnak sokkal nagyobb jelentősége van a számomra, mélyen a szemébe néztem és tiszta szívemből rámosolyogtam. Ő megköszönte a forintokat, én megköszöntem a találkozást, de a lelkem akkor már zokogott. Hirtelen nem tudtam mi ez.  A következő pillanatban már ott volt az érzés, tudatosult, átéltem, megéreztem teljes fizikai, lelki és szellemi valójában az EGYÜTTÉRZÉS ÉRZÉSÉT! Nem csak fejben, nem csak szavakban, nem csak jólneveltségben, hanem ÉRZÉSBEN, a testemben, a lelkemben. Óriási volt a pillanat, megrázó, felemelő és katartikus egyben, mindössze néhány másodperc leforgása alatt.

Hát, így volt mesterem és tanítóm egy nehéz sorsú embertársam! Hála és köszönet neki!

U.i: „….ennyit, mesterekről és tanítványokról.” Mély meggyőződésem, hogy kivétel nélkül mindannyian egyszerre vagyunk mesterek és tanítványok, csak a szerepek cserélődnek pillanatról pillanatra.

K.É.