Én az EGO

- Ugye tudod, nem hiszem el, hogy létezel!? S ha léteznél, úgysem tudsz felülkerekedni vad erőim hatalmán, játszmáim sokaságán. Nehogy már! Valójában hol vagy? Mit tudsz felmutatni kézzel fogható, füllel hallható, vagy tapintható bizonyítékot, hogy az érzékszerveken érezzelek, amivel tudatosíthatnám létezésed!

Hááát, most van itt egy kis élethelyzet, elég fájdalmas a tapasztalás, na figyelj, ha tényleg létezel, akkor most bebizonyíthatnád, segíthetnél rajtam! Hol vagy?

Fel vagyok háborodva, miért állítod, hogy te mindent tudsz, te mindenkivel együtt érzel, te mindent a szeretet erejével intézel el?! Itt vagyok, megengedem, hogy segíts, és azt is, hogy létezésed, jót tevésed bebizonyítsd nekem.

Oké, rendben van, én nem érdemlem meg, hogy megismerjelek, annyi bánatot okoztam magamnak és másoknak, annyi hibát vétettem, miért is adnál jelet, hogy megtaláljalak, hogy hol keresselek!?

Tudod, már ott tartok, hogy nem követelek, nem várok el semmit sem. Feladom, hiába minden, már nem kereslek, nem bántalak, nem vonom kérdőre, hogy egyáltalán létezel-e. Meg vagyok sértődve. Rájöttem, csak saját ego-erőmre támaszkodhatok!

Hosszú évek, tengernyi élethelyzet, amikor vártam, mutasd meg magad, bátran! De sehol semmi, csönd és hallgatás, semmi iránymutatás. Kegyetlen szenvedésem egyetlen egyszer nem állítottad meg, nekem kellett észrevennem, hogy tönkreteszem magam, bár még bírtam volna egy-két fájdalmat magam ellen, de rájöttem, már nem teszem. Akkor is nekem magamnak kellett magamat megállítanom, hiába vártam tőled a segítséget!

Olyan sok helyen olvastam, hogy létezel, hogy vagy. Olyan sokan mondták, hogy felismertek magukban téged. Akkor nekem miért nem mutatod magad meg!?, kérdezem tőled.

Miért csak másnak jár a jót tevésed, ha egyáltalán létezel, miért csak másnak mondod a tutit meg, miért tartasz ilyen bizonytalanságban? Miért, miért, miért…

Elég volt! Elég volt, hogy csak én vagyok magamban az úr! Elég volt, ahogy a magam túlélését biztosítom a kétségek közt vergődéssel, kétségbeesve. Elég volt abból is, ahogy az erőmet a végletek megtapasztalására az életben maradásomért adom! Nem érzem jól magam! Nem látom az értelmét ennek a mókuskeréknek! Gyötör a saját kétségem!

Nem bírom már a saját szenvedésem, elég volt a követelésem, elég volt a kishitűségem, elég volt a hiányérzetem, elég volt az önzésem, elég volt az akarásom, elég volt minden, ami hajtott és végrehajtott a „túlélő programomon!”

fáj… szenvedek… mindent feladok… már nem akarok… meghalok…

- „ITT VAGYOK!

AZ EGÓD MEGHALHAT, MERT AZ IGAZI ERŐ ÉS AZ ÉLET BENNED ÉN VAGYOK! ÁLTALAM NEM CSAK TÚLÉLSZ, HANEM ÖRÖKKÉ ÉLSZ.

MÁR NEM FÉLSZ, MERT HISZEL ÉS REMÉLSZ.”

Sághy Enikő
Médium
www.spiritualisonismeret.hu

Megküzdöttem a másoknak való megfeleléssel

Eljött a nap, amikor megelégeltem, hogy másokat megkérdezzek, mi lenne jó nekem. Ezentúl csak a saját belső hangomat követem! Borzalmas göröngyös út vezetett idáig, sok fájdalommal, mások hibáztatásával és önmarcangolással. Széttéptem magamat, hogy nem tudok dönteni, nem tudok egyedül lépni, mindig mások véleményét kérem ki. A jelszavam az volt: tudni kell, kit kell megkérdezni. Csak most szólalt meg bennem, hogy ezzel a felelősség a vállamról lekerült, de jó, élhetek gondtalanul. A csavar benne az, hogy ettől valójában rosszul éreztem magamat, a hányinger kerülgetett és állandóan szétestem. Hogyne estem volna szét, hiszen másokba helyeztem a biztonságomat, mindig visszaigazolást vártam, jól teszem-e, jól élek-e.

Vajon ki tudja ezt megmondani nekem? Hát nem a saját Lelkem? Egyedi, egyszeri és megismételhetetlenek vagyunk! Egyedi úttal és sorssal, nincs senkiből még egy! Hogyan is lenne jó nekem pontosan az, ami neked bevált? Mutathatsz irányt, de ha teljesen téged követlek, akkor a te életedet élem. Pedig nekem a saját utamat kell lépnem!

Szóval, úgy döntöttem, megnézem a döntéseim következményeit, elkezdek "játszani": a gondolatokat a sor végére állítom, a Belső Hang erejét felcsavarom és vállalom a felnőttség felelősségtudatát. Valószínű fogok hibázni, de ha a Lelkemből döntök, csak jó "sülhet ki". 

D.