A tenger üzenete

Egyetlen gondolat tengernyi érzelmet tarthat távol.
D.

Mi a valódi siker az életben?

"Legyünk sikeresek!” - halljuk nap mint nap, akár még jóindulatú javaslatként is. Akik ezt mondják, arra gondolnak, hogy jussunk előbbre a társadalmi ranglétrán: legyen szép családunk, nagy házunk és sok pénzünk. Valóban jó érzés, ha magas pozíciója van az embernek a szép családján, nagy házán és a sok pénzén kívül. Nincs ezzel semmi gond, a kérdés csupán annyi: értékeljük-e, tiszteljük-e a megszerzett vágyakat és valóban boldogítanak-e minket.

Elképzelhető, hogy mások, a szüleink, vagy a társadalom elvárásainak feleltünk meg. Így könnyen előfordulhat, hogy e külső sikereket igazából nem is mi vágytuk.

Lehetséges, hogy egy biztos álláshoz választottunk iskolát, pedig mi a zenei konzervatóriumba akartunk tovább tanulni, hiszen imádtunk zongorázni, tehetségesnek tartottak minket.

Az is lehetséges, hogy bár jelenlegi párunkat szeretjük, de választásunkat a pozíciónkhoz igazítottuk és nem azt a másikat választottuk, akibe igaz, tiszta szívből szerelmesek voltunk

Hiába van meg mindenünk, magas pozíciónk, szép családunk, nagy házunk és a sok pénzünk, ha nem a saját tehetségünknek, belső hangunknak megfelelve, hanem a lelkünk sugalmazása ellen döntöttünk. Úgy érezzük, mi igazából nem is ezt akartuk. Valójában, egy örökös hiányérzetben hogyan lehetnénk boldogok?

„Legyünk sikeresek!” - halljuk nap mint nap. Igen, legyünk azok, de az igazán sikeres ember az, aki bátran meri követni a lelke sugalmazását, aki a saját útját járja, akkor is, ha az rögösebb, és sokan meg is szólják érte.

Igaz, lehet, hogy ennek az embernek, nem lesz magas társadalmi pozíciója, szép családja, nagy háza és sok pénze… de az biztos, hogy az életét boldogan éli le…

L.

Beszélgetés

Állj egy nagy tükör elé! Néhány lépés távolságra!

Nézd meg magad!

Mit látsz?

Talán még fontosabb, hogy mit érzel, és mit látsz?

Csendben figyelem a szemben állót. Nézem az alakját, az őszülő haját és a mély barázdákat az arcán. Még ilyen távolról is látom.

Közelebb lépek. Karnyújtásnyira a tükör felülete. Két karnyújtásnyira a tükörképem.

Egyre erősebbek az érzések. Még élesebb a kép. Mélyen a szemekbe nézek.

A tükör elé lépek. Már csak az arc van előttem. Az apró részletek mind-mind láthatók.

A szemek mélyén ott van valaki. Az érzelmek viharossá erősödnek.

Ez vagyok Én?

Ha igen, akkor miért érzem a fiatalság játékos lendületét, amit a test már csak nehézkesen tud követni?

Magamra ismerek?

Persze. Felismerem a testet, a formát, az arcot.

De mégis… Ennyi lenne az egész. Ez vagyok én?

Érzések színes ködökként áradnak szét bennem.

Egyszerre vagyok a kisfiú, a kis kamasz, a kamasz, az ifjú, és a 40 évén jóval túljáró férfi.

Napok óta rosszul érzem magam. Egyre több „méreg” halmozódott fel bennem. Belső viharok téptek, rángattak ide-oda.

„Nem vagyok elég…” gondolatok gyötörtek. E napok alatt lassan minden ajtót becsuktam az öröm és az emberek előtt. Persze egyre rosszabbul éreztem magam. Rettenetes hangulatom igyekeztem mindenki, de főleg a párom tudomására hozni.

Valahogy így gondolkodtam: „Nem látod, hogy milyen rossz nekem? Látod, érzed, hogy szenvedek? Vedd észre és foglalkozz velem!”

Na, erre nem történt semmi, illetve a párom érdeklődött, hogy mi a baj, de én csak hárítottam.

Jó. Ha nem, akkor nem. A párom a feladatai felé fordult. Tette a dolgát.

„Milyen gonosz ez a Nő. Teljesen diszkriminálja a személyem.” Valóban nem kaptam meg a figyelmet, amit ki akartam zsarolni magamnak.

Végül a belső zűrzavaros monológom annyira elborított, hogy már fizikailag is rosszul éreztem magam és a napi dolgaimban is elkezdtem hibázni. „Nem láttam és nem hallottam.” A valóságot bizonyosan nem.

Ez a „halál”. Minden az, ami nem az életet támogatja. – persze ez egy jóval későbbi gondolat.

Végül úgy „alakultak” a dolgok, hogy egy vonatútra kényszerültem, és ezalatt olvastam egy igen jó könyvet.

Mit tett elém ez a könyv? Hosszú lenne mindent elmondani, de a segítségével mélyre nyúltam magamba és belül még sírva is fakadtam.

Néhány idézetet megosztanék mindenki okulására. Hátha éppen erre van másnak is szüksége.

„Ha egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan, a különbség én vagyok.” (Rudolf Steiner)

„Értem már: attól félek, hogy nem fognak szeretni az emberek. Féltékeny vagyok azokra, akik beszélgetnek, és jól érzik magukat, mert azt érzem, hogy kihagynak belőle…

Egyszerű volt a válasz: Nem tudom, nem is tudhatom, hogy holnap mi következi. Tehát jobb, ha eleve nem döntöm el a dolgokat. A kint tovább csörömpölő emberek maga az élet. Amiben vagy részt veszek, vagy nem. Rajtam múlik, hogy mit teszek. Akár most felállhatok, kimehetek az udvarra, és beszédbe elegyedhetek bárkivel. Szabad vagyok. Tetteimben és érzéseimben egyaránt. (Varga Lóránt)”

„Nem lehet egyszerre szemlélni és élvezni a cselekvést” (C.S. Lewis)

„Élni annyi, mint cselekedni és átélni mindazt, ami tetteinkből fakadóan megtörténik.

Boldognak lenni? Talán nem több, mint arra törekedni, hogy jó dolgokat tegyünk, új oldalt írjunk a könyvbe, és átérezzük, megéljük, ami a papírra tevődött.” (Varga Lóránt)

Végül egy saját gondolat: Oly sok keserűséget és fájdalmat teremtettem bentről kifelé miközben örömöt és boldogságot vártam kintről magamnak, de nem jött más csak a belülről kiáradó tükörkép, ami megkínzott és szenvedést okozott.

El kell fogadnom végre, hogy teremtője vagyok a világomnak. Mindannyian azok vagyunk. Abban élünk és úgy, ahogy létrehoztuk azt magunknak. Nincsenek külső okok még akkor sem, ha nem vagyunk képesek látni (felfogni) a belső okozót.

I.

Miért és mitől félünk?

Magunkra látni és magunkban hibát találni, magunkkal szembesülni, mert félünk önmagunk előtt megszégyenülni.

Másokra mutatva s a másikban kutatva élünk. Önmagunk elől menekülünk, addig is egónknak időt nyerünk, aki hatalmát így éli ki felettünk, és nem engedi, hogy lélekben szabadon élhessünk.

Az örökkévalósághoz képest - ami a lélek -, egónk kap röpke 70-80 évet, ezen idő alatt követeli az uralmat.
Emelkedett rezgésszinten saját árnyékunkat átlépve, látjuk, hogy a hibák: álarcok, álruhák, begyakorlott viselkedésminták, árnyék-én tulajdonságok, rögzülések, csak ránk rakódott szerepek, amik szép lassan váltak eggyé velünk, s önálló életet élnek bennünk.
Az élethelyzeteknek már régen vége, de a szerepruhákat magunkon feledve hordjuk múltunknak nehéz súlyát, egy-egy árnyék-énünk tulajdonságát. Emelkedett rezgésszinten önmagunkkal szembesülten ismerjük fel a hibák kioldásának módját: 
megnyitjuk lelkünk magját, ősvalóját, ahol hordozzuk mindenek tudását, az öröm forrását, és ahonnan árad az a végtelen fény-erő, ami mindent megbocsátó és feltétel nélkül szerető. E fény az, mely hibáinkat kioldja, a tapasztalatokat bölcsességgé alakítja, szerethetőségünk hitére, valóságunkra visszaírja.
Ez a lélek alkímiája. A felszabaduló új erő:
Új személyiség, új jövő!

Sághy Enikő
Médium
www.spiritualisonismeret.hu

Cselekedj szerelemből!

A mindennapi élethelyzetek, beszélgetéseink szinte mindig szerepek, álarcok, megfelelések, kényszeres cselekedetek tömegéből állnak. E mögött azért néha fel lehet fedezni az Embert, de legtöbbször csak egy olyan okos „ember-gépet” látunk, aki a folyamatos tanult kliséit ismételgeti. Elveszik - a súly nélküli szavak, az elsivárosodott érzések, a sietség, a túlérzékenység és a közöny - szerepeiben.
Olyan jó lenne, ha a páncélok szorítása nélkül tudnánk létezni, beszélgetni egymással! Őszinte, szívből jövő, tiszta mondatokkal, amelyeket nem torzít el a mindennapi álarc. Hasonlóan, mint a szerelmesek, amikor meztelenül, mélyen egymás szemébe néznek és igaz, tiszta érzéseikkel „érintik meg” egymást.
Érdemes minden nap egyre több dolgot „szerelemből” tennünk!
Olyat, amelyikről érezzük: igen, ez igazán belülről, a lélek valós érzelmének legmélyéből tört a felszínre.
Lehet ez egy szó, egy finom érintés, egy jótett, vagy csupán egy kedves mosoly…

V.L.

Megküzdöttem a másoknak való megfeleléssel

Eljött a nap, amikor megelégeltem, hogy másokat megkérdezzek, mi lenne jó nekem. Ezentúl csak a saját belső hangomat követem! Borzalmas göröngyös út vezetett idáig, sok fájdalommal, mások hibáztatásával és önmarcangolással. Széttéptem magamat, hogy nem tudok dönteni, nem tudok egyedül lépni, mindig mások véleményét kérem ki. A jelszavam az volt: tudni kell, kit kell megkérdezni. Csak most szólalt meg bennem, hogy ezzel a felelősség a vállamról lekerült, de jó, élhetek gondtalanul. A csavar benne az, hogy ettől valójában rosszul éreztem magamat, a hányinger kerülgetett és állandóan szétestem. Hogyne estem volna szét, hiszen másokba helyeztem a biztonságomat, mindig visszaigazolást vártam, jól teszem-e, jól élek-e.

Vajon ki tudja ezt megmondani nekem? Hát nem a saját Lelkem? Egyedi, egyszeri és megismételhetetlenek vagyunk! Egyedi úttal és sorssal, nincs senkiből még egy! Hogyan is lenne jó nekem pontosan az, ami neked bevált? Mutathatsz irányt, de ha teljesen téged követlek, akkor a te életedet élem. Pedig nekem a saját utamat kell lépnem!

Szóval, úgy döntöttem, megnézem a döntéseim következményeit, elkezdek "játszani": a gondolatokat a sor végére állítom, a Belső Hang erejét felcsavarom és vállalom a felnőttség felelősségtudatát. Valószínű fogok hibázni, de ha a Lelkemből döntök, csak jó "sülhet ki". 

D.

Előadás a naivitásról, június 16-án hétfőn

Hányszor éltek vissza naivitásoddal mások:

kihasználtak, ellened összefogtak, megcsaltak,

megvezettek, átvágtak, cserben hagytak, megloptak,

hátad mögött kibeszéltek, „szemedbe port hintettek”.

Elhitted a szavakat amit mondtak, Te igaznak tartottad,

magadból kiindulva gondoltad, az emberek nem hazudnak.

Hitted, ha Te nem bántod őket, akkor ők sem tesznek ellened.

Ha már elég volt mindezekből a megszerzett tapasztalat,

szeretnéd elengedni és a miértjeit megérteni,

nagy szeretettel várlak, dolgozzunk együtt!

Teremtő Erőd elvezet a gyökerekhez,

s ha rálátsz az eredőre, a blokkokat kioldva

tehetsz szert új erőre, a Teremtő Önismeretre!

Tarts velünk 2014. június 16-án 18-20 óráig! 
Helyszín: Egy s Ég Központ Egyesület
                Budapest, II. kerület, Hankóczy Jenő utca 35.

A szülők felelőssége, a gyermekek ereje

Vajon mekkora felelőssége van a szülőnek a saját, és gyermeke sorsa felett? Vajon tudják-e a szülők, hogy gyermekük hogyan van rájuk kapcsolva és mennyire függ tőlük? Valójában mennyi ideig tart ez a szimbiózis?

Egy élethelyzet a sok közül, amiből tanulhatunk.

Adott a család, ahol a férj munkamániás, a feleség otthon van gyermekükkel egész nap egyedül.
Az apa munkamániája elfeledtette vele a családját, hiába várta otthon szerető felesége és gyönyörű gyermeke. Az anya sokáig próbálkozott, hogy férje vegye észre ezt az állapotot, végül, hogy tompítsa fájdalmát, az alkoholban talált menedéket. A férj még erre sem figyelt fel, kapcsolatuk még jobban elromlott, azonban továbbra is együtt éltek, egymással alig beszéltek. Gyermekük egy nagyon aktív, állandóan izgő-mozgó egészségtől kicsattanó, de lélekben igen érzékeny emberke volt. Ez az érzékeny gyermek az évek folyamán folyamatosan gyűjtötte lelkébe a szavak nélkül is érezhető feszültséget, szülei kínlódását, elfojtott haragjukat, ami súlyos betegséget idézett elő benne. Mozgása korlátozottá vált fiatal kora ellenére, melyre komoly gyógyszeres kezelést kapott.
Sok év telt el úgy, hogy a szülők csak a gyermekre és a gyógyítására figyeltek, de gyermekük betegségének a valós okára nem láttak rá.
Közben a gyermek felnőtt ember lett, aki elindult egy komoly önismereti úton.
Fejlődésének megadott idejében, az elrendeltetett időben megnyílt gyermekkori betegségének valós oka.
Felismerte, hogy a szülők közötti konfliktusok, a feszültségek, a hiábavalóság, a tehetetlenség súlyát vette le róluk, hogy könnyítsen rajtuk, így idő előtt „megöregedett”. Mélytudat szinten rálátott, hogy ezek a szerepek tartják őt betegségében, okozzák a mozgási képtelenséget, a szülők tehetetlensége így jelent meg testi tünetekben nála. A szülők gyermeküknek köszönhetik, hogy az akkori élethelyzetekből tovább tudtak lépni, el tudtak rugaszkodni, és életük jó mederbe tudott folytatódni.
Ahhoz, hogy a gyermeknél mindez megnyílhasson, a szülők önismeretére is szükség volt. Ők is tettek érte, átlépték árnyékaikat, felismerték, milyen tulajdonságok vezették őket a régmúltban, amelyek felismerése elől régen elmenekültek. Szembesültek, mélytudat szinten kioldották, így az energia jobban hatott: a felszabadult új erő segíti a gyermeket gyógyulásában. Lelkében és testében is felszabadult!
Az anyának nem csak azt kellett megbocsátania magának, amit valaha maga ellen tett, hanem azt is, hogy gyermeke feláldozta magát érte.
Hál’Istennek, az erőnk mindig adatott az élethelyzetekhez, amelyeket kérünk, hogy megtapasztaljuk, majd azokból tanuljunk, okuljunk, bennük felismerjük magunkat, fejlődjünk!

Gyereknap alkalmából

Az elköszönés

Voltunk és vagyunk egymásnak segítői,

voltunk és vagyunk egymásnak hírvivői.

Köszönöm,

hogy engem választottál, hozzám születtél, bár nem siettél.

Néha fájdalmasan tanítottál, de nem tágítottál,

mesterem voltál.

Életem több pontján Te adtál erőt továbbélni,

hogy ne adjam fel, Belőled tudtam a hitet meríteni.

Mindig nevettél, kacagtál, fergeteges jókedvet mutattál.

         Táncoddal vígságodat éltetted.          

Olyan voltál, mint amilyennek kértelek.

Édesapádtól örökölted víg humorát,

jó eszét, bölcs látásmódját, külsejét.

Édesanyádtól érzékenységét,

lelkesültségét, spirituális képességét.

Te hozzáteszed azt, ami Benned egyedi,

ezzel alakítod sorsodat magadnak ki.

Fáj:

nem voltam annyit Veled, mint amennyit kérted.

Nem simogattalak, s karomban nem tartottalak,

mint ahányszor jól esett volna Neked.

A szándékom az volt, ne tapadjak össze Veled,

ne fájjon a szakadás, az önállósodás.

Persze ma már tudom,

máshogy kellett volna csinálnom.

Mindig az volt a kívánságom,

hogy legyen egy fiam és egy lányom.

Az élettől Veletek megkaptam az ajándékom.

Mindkettőtöknek most kezdődik az önálló élet,

bizonyosságot nyer, hogy mit tud a lélek.

A sok szeretettel telített percet, amit adtam Néked,

hogyan fogod alkalmazni, amikor "nem szeret az élet".

Hogyan tudsz

lelked végtelen erőforrásából

hitet meríteni,

hogy életed boldogan tudd élni.

Tudsz-e majd arra emlékezni,

hogy minden hibát meg lehet bocsátani,

hogy nincs olyan vad vihar az életben,

amin ne lehetne túljutni

és újra kezdeni.

Mindig emlékezz,

ott ég lelkedben a láng, a képesség,

valóra válását várja a tehetség!

Higgyed, szíved finom dobbanásán,

a szerelem áradásán

rá fogsz lelni az igaz társra.

Sose add fel, teremteni jöttél végtelen erőddel!

Szereteted fénye, az emberekbe vetett hited ereje,

ősvalód rezgése, hője oly egyedi,

rajtad kívül nem ismeri senki.

Dolgod, hogy nyissad ki,

mert léted így teljesedik ki.

Szeretetben alkotni és teremteni,

adni és kapni jöttél élni.

Létem öröme, hogy mindezt végig kísérhetem Veled,

nézhetem életed, hogy az alkotni vágyó lelked mit teremtett meg.

Kívánom,

a legnagyobb örömben valósítsd meg, amire születtél,

légy elégedett, szerény és kitartó, jellemes, szótartó.

Isten tenyerén hordoz,

ezért mindig legyen benned hála Iránta,

így leszel áldás önmagad és a világ számára!

Sághy Enikő

Libikóka

Nem is tudom, mikor éreztem magamat utoljára jónak. A "nem vagyok elég jó" érzése a mai napig éget belülről, hol jobban, hol kevésbé. Fogalmam sincs, ha csak úgy cselekszem, megfontolás nélkül, jó lesz e... mindent ezerszer átgondolok, az összes létező, és nem létező oldaláról körbejárom a döntéseimet, ezért sokszor nem is döntök. Ezzel vesztegetem el az életemet. Amint felébredek, azon morfondírozom, teát vagy kávét igyak-e. Aztán arról, mit reggelizzek, utána a szekrényem előtt állva sóhajtozom, hogy nincs egy rongyom sem. Megint egy döntéshelyzet: mit vegyek fel? A délelőtti munkám egész flottul megy, majd délután, ha nem a magam ura vagyok, megint csak hajlamos vagyok elveszni. Melyik feladat a fontosabb, és persze mit sportoljak, és mit egyek vacsorára? Elmenjek vele találkozni, van kedvem hozzá? Jó lesz az nekem? Kérdések halmaza kavarog a fejemben. Eddig ezt nem is észleltem ilyen tisztán.

Szóval félek a felelősségtől. Amikor néhanapján szabadjára engedem a kontrollmániámat, akkor azt tapasztalom, hogy az erős ösztönöm visz, és fájdalmas helyzetekbe keveredem általa. Inkább nem élek, csak ne fájjon - szól egy hang belülről. Közben az asztalra csapok: nem ezért jöttem! Érezni jöttem! Élni, nevetni, szeretni! A buktatókon átesni, megtanulni felállni és közben megtapasztalni, hogy van erőm a saját lábamon tovább menni. 
Mindebben sok-sok megfelelés is van, hiszen minden vágyam, hogy végre jó lehessek, hogy szeressenek, hogy a kor ideálját kövessem és normális ember legyek, de mindezt az elmém gyártja, most érzem, honnan ered. 
Falak, kényszerképzetek, biztosítékok, kötelek. Mind kapaszkodó. Elengedem.

Az önmagam iránti tisztelet érzése

Az elmúlt hónapok, hetek megerőltetőek voltak, és nem tudtam megfejteni, hogy mi bánt, mi zakatol bennem. Ahogy lenni szokott, az Élet egy pillanat alatt fordít a nézőponton, ahogy kiderülnek dolgok, elhúzzák a függönyt és meglátod a valóságot. Csak merj hinni a szemednek és a fülednek! 
A történések verssé összegződtek.

Fogalmam sem volt, mit jelent az a szó: tisztelet, mi az a tisztelet?!

Adódott egy élethelyzet, amiben végre felismertem,

hogy mi az a rossz érzés, amikor nem állok ki magamért,

és legszívesebben elmenekülnék.

A torokszorító érzés, a nyomás a fejemben,

és a mondat: velem mindent megtehetsz!

Az önmagam iránti tisztelet hiánya volt az,

ami ilyenkor a bensőmet mardosta.

Annyira a sajátomnak éreztem, hiszen tizenéve így élem az életem.

Már megint valamit túlhúztam, elég régóta dübörgött bennem, hogy: ELÉG VOLT, NEM!

Amikor fejlődésem menetében eljutottam arra a szintre, hogy felismertem a saját értékemet,

megfogalmazódott bennem: ezt már nem teheted meg velem!

Nem kardot vonva, zászlót lengetve, és kicsit sem bekeményedve,

hanem érezve a Lelkemet, a szerethetőségemet, bársonyos minőségemet.

Egy szakasz lezárult, pontot tettem...

Új érzések vannak most testemben és lelkemben, fellélegeztem!

Önmagamhoz megérkeztem!

A titkot a szíved tudja

Ébredtél már úgy, hogy minden összedőlt?

Kinyitod a szemed és rögtön zakatol az eszed, mert kilátástalan a helyzet.

Legalábbis, úgy érzed. Körülvesz a kétségbeesés, eltölt a félelem, pedig ez lehet, hogy nem is véletlen.

Hol az optimizmus, a felhők fölé látás, helyette most miért van aggódás?

Ismerd fel, amit a helyzet tanít: tovább nem csinálhatod így.

Most már ne bízd magad másra, itt az idő, állj saját lábra.

Vedd elő a hited, figyeld a szíved és használd az eszed.

Engedd el a múlt fantomjait, tedd le a nagy köveket, ne engedd, hogy az árnyékok kövessenek. Nyisd meg szíved, áradjon a fény, emlékszel, hogy ki vagy?

Isteni lény!

Benned minden tudás, hatalmas szeretet - csak ez vezérelhet.

 Tedd le egod vasköveit, mérgező nyilait, igaznak hitt hazugságait!

Mondj NEMet, kiáltsd az égbe: ELÉG, hisz' ebben a testben csak egyszer élsz. Valósítsd meg önmagadnak tett ígéreted, hogy a polaritást félreteszed, a rosszat elfeleded, figyelmed a boldog életre tereled.

 Félelmed súlya lelkedre nehezedhet, de te ne higyj neki: maradj meg embernek. Ember, kinek lelkében száll az ének, virágok közt lépdel a réten, és boldog, ha napsütést lát. Mire ez a boldogság? Örül, hogy élhet.

Emlékszel, hogy minden mag növekedni törekszik?

Az élni akarás vágya hajtja, a fényt látni akarja. Lelked magja is így működik:

a sötétséget nem tűri, hisz' fényből jött és a fényt szereti.

Fény az eredője, fény az útjelzője, fény a segítője, és fény által teljesedik be.

Ne akard ezt érteni, a titkot a szíved tudja, csak hagyd őt érezni.

D.

Fordítva vagyok bekötve

...azt a kifacsarodást is felfedeztem magamban, hogy amikor dönteni kell, nem állok bele a helyzetbe, akkor úszom az árral, és persze csak kapkodom a fejemet és fulladozom, mik ezek a hatalmas hullámok körülöttem. Amikor engedni kell, hogy az Élet, a Sors, a Teremtő vezessen, akkor pedig tíz körömmel kapaszkodom és akarok. 

Két nappal ezelőttig nem hallottam a szívem hangját, nem tudtam beazonosítani, és nem tudtam, hogy a zakatolás nem én vagyok. Fogalmam sincs, honnan ez a sok hang, zenék, dallamok és zajok, de elveszik a figyelmemet a Pillanatról, az Életről, csak félek és NEM ÉLEK! Rosszat generálnak, képeket vetítenek és gúzsba kötnek. Kellenek történések, amik felébresztenek. Döntsd el, mikor fáj a legjobban és akkor mondd ki, hogy ELÉG! De ha még mindig bírod, több év után is, sebek ezrei sem fájnak, lelkedet magad alá gyűröd valaminek a reményében... akkor vigyázz, mert éveket tölthetsz el így és az utolsó órádban döbbensz csak rá, amikor az Élet már csak egy lélegzetvétel lesz számodra: az életem semmit nem ért. 

Szeress! A félelmet tedd egy puha párnára, ne a sisakod karimájára... ne az vezessen, mert belekeményedsz és a szíved szépen lassan elfelejt Téged! 

A szeretet döntés

Bekapcsoltam a tévét és a három évvel ezelőtti japán cunamiról adnak dokumentumfilmet.

Egy perccel ezelőtt még sírtam, sajnáltam magamat.

Közben azt mutatják, ahogy a végtelen víz ömlik be a gáton és az aprócska halászfaluval kezdve elmos több várost is. Borzalom nézni is. Egy férfi beszél, hogy a házával együtt elsodorta őt  az ár, és a víz alatt a családtagjai "jöttek szembe".

Én pedig magamban harcolok a szüleimmel. Akik felneveltek és mai napig mindent megtesznek, hogy nekem jó legyen, segítenek, ahol tudnak.

Tegnapig nem is tudtam, mit jelent érezni. Történések sorozata megvilágított bennem valamit... Csapong bennem az összes sérelmem és másokba hasít. Mint a sárkány farka. De ez a fájdalom... magamnak okozom, amikor a másikat bántom.

Ma reggel, ahogy mentem a munkahelyemre, dobbant bennem: a szeretet döntés. Keresem a szeretetet, magamban, a külvilágban, az emberekben. Sehol nem találom, nem jön szembe. Persze, mert itt van bennem. Ahogy legtöbbször, magamról felejtkezem el.

Az én döntésem, az én felelősségem, az én cselekvésem. Nem szabhat feltételeket, nem mondhatom, hogy valakinek jár, másnak pedig nem. A szeretet van.

A lelki béke bennünk van

Tizenéves korom óta keresek valamit, ami több, ami más, ami kihoz a darálóból. Valójában nem tudtam, hogy darálóban vagyok, egyszerűen nem volt elég a hétköznap, nem volt elég, ami van. Egész pici koromtól kezdve élt bennem: többnek kell lennie az életnek annál, amit látok. 

Reggelente ott várt a vaníliás krémtúró, mellette a kiskanalam, közben Édesanyám kevergette a kávéját az üvegpoharában a fémkanállal, és ez a hang minden reggel 6 órakor sértette a fülemet. Sosem reggeliztünk együtt, Anyu vacsorához sem ült mellénk, mert vigyázott az alakjára. Azért a konyhában vacsora készítés közben mindig bekapott 1-2 falatot, úgymond "stikában", aztán rágyújtott. Nem is olyan régen beszélgettem egy ismerőssel, aki minden este főz a családjának és nem izgatja, hogy ha este 9 órakor kerül az asztalra a vacsora. A vacsora náluk szent, legyen az egy bundás kenyér vagy egy gyors leves. Megbeszélik, kinek milyen napja volt és nagyokat nevetnek. Bennem is van erre igény... de nincs ilyen emlék, vagy érzés. Az pedig a további része, hogy magamon is észreveszem ugyanezt a hozzáállást, a vacsora nem fontos, sőt, lelkifurdalásom van tőle.

Nem ezzel a történettel ültem le írni. 

Hanem azt szerettem volna elmesélni, hogy tegnap mosolyogva feküdtem le aludni. Összhangon voltam az Egy S Ég Központban, közös doboláson. Sámán dobok mély ritmusai átadják lüktetésüket és a hangjuk kiüti belőlünk, ami nem jó, amire már nincs szükségünk. Ha hagyjuk magunkat, ugye ez sok mindennek a feltétele.

Egy dacos, morcos, sötét, gonosz kislánnyal álltam tegnap szemben, aki mindenkinek betart, leginkább saját magának. Aki a boldogság útjában áll, és csak az akaratát akarja érvényesíteni. Szakos Peti, aki a dobolást vezeti, meditációban levitt a magentába. Együtt zuhantam ezzel a kislánnyal, hát a zuhanás sem volt könnyű. Volt ereje fennmaradni, aztán mégis én győztem... az utolsó pillanatban egy szoros, sötétszürke búvárruhakánt csúszott le rólam ez az attitűd. 

Felszabadultságot éreztem, tudtam nagy levegőt venni. 

Így tudtam mosolyogva nyugovóra térni.

B.

Bizonyosság, szabadság: a Hit

Lépkedek a semmibe, egy magas hegyről a levegőbe le.

Alattam a mélység, fejem fölött az ég.

Lábam alatt biztos pontok, oszlopok, 

de előre nem mutatkozik meg,

csak hinnem kell, hogy ott legyen. 

Az út nincs kikövezve.

Nekem kell szabadon lépdelnem,

a biztos pont oda érkezik, 

ahová lábam teszem.