Libikóka

Nem is tudom, mikor éreztem magamat utoljára jónak. A "nem vagyok elég jó" érzése a mai napig éget belülről, hol jobban, hol kevésbé. Fogalmam sincs, ha csak úgy cselekszem, megfontolás nélkül, jó lesz e... mindent ezerszer átgondolok, az összes létező, és nem létező oldaláról körbejárom a döntéseimet, ezért sokszor nem is döntök. Ezzel vesztegetem el az életemet. Amint felébredek, azon morfondírozom, teát vagy kávét igyak-e. Aztán arról, mit reggelizzek, utána a szekrényem előtt állva sóhajtozom, hogy nincs egy rongyom sem. Megint egy döntéshelyzet: mit vegyek fel? A délelőtti munkám egész flottul megy, majd délután, ha nem a magam ura vagyok, megint csak hajlamos vagyok elveszni. Melyik feladat a fontosabb, és persze mit sportoljak, és mit egyek vacsorára? Elmenjek vele találkozni, van kedvem hozzá? Jó lesz az nekem? Kérdések halmaza kavarog a fejemben. Eddig ezt nem is észleltem ilyen tisztán.

Szóval félek a felelősségtől. Amikor néhanapján szabadjára engedem a kontrollmániámat, akkor azt tapasztalom, hogy az erős ösztönöm visz, és fájdalmas helyzetekbe keveredem általa. Inkább nem élek, csak ne fájjon - szól egy hang belülről. Közben az asztalra csapok: nem ezért jöttem! Érezni jöttem! Élni, nevetni, szeretni! A buktatókon átesni, megtanulni felállni és közben megtapasztalni, hogy van erőm a saját lábamon tovább menni. 
Mindebben sok-sok megfelelés is van, hiszen minden vágyam, hogy végre jó lehessek, hogy szeressenek, hogy a kor ideálját kövessem és normális ember legyek, de mindezt az elmém gyártja, most érzem, honnan ered. 
Falak, kényszerképzetek, biztosítékok, kötelek. Mind kapaszkodó. Elengedem.

Egyedül én

Mostanában voltak olyan pillanataim, először az életben, amikor átsuhant rajtam, hogy talán nem én csinálom jól. Mindig is azt hittem, hogy tökéletes vagyok, hogy én csinálom a legjobban, a többiek között. Közben persze küzdöttem a tökéletlenségeimmel, mindig is az dúlt bennem, hogy sosem leszek olyan jó, szép, mint a többiek. Kettősség. Nagyjából 15 éve így telik az életem, legalábbis ennyi időre biztosan emlékszem. Most vagyok 30 és hátra kell dőlnöm. Na, nem azért, hogy most már elértem mindent, inkább amiatt, hogy vegyek 1...2...3... mély levegőt és nézzek körbe egy másik szemmel is az életemben. Az embereket körülöttem, a szüleimet, a barátaimat, vagy a helyet, ahol lakom. De, hogy ne csak kívülre tekintsek, magamat is el kell kezdenem másként szemlélni, érezni.

Sokszor gondoltam már arra, hogy szó szerint leülök a tükör elé magammal szemben. Van egy szép nagy tükröm az előszobában, fény is van, tuti nem bújhatok el magam elől. Furcsa lények vagyunk mi emberek. Agyunk úgy lát, ahogy ő akar, vagy inkább, ahogy programozva van. Ahogy a szülők, a környezet, ahogy az élet programozta. Én mai napig azt a duci, esetlen kislányt látom magamban, akit csúfoltak és aki szeretett volna a társaság része lenni, de sosem ment bele. Nem is tudom, talán féltem? Olyan furcsa mai fejjel erre gondolni, mitől félhettem akkor, amikor nincsen félelemérzetünk? Pedig a mai napig nem hiszem el, hogy tartozom valahová, hogy az emberi értékeim miatt szeretnek. Csak azért szeretnek, mert eredendően a szeretet van, vagy mert akarnak tőlem valamit az emberek. Micsoda katyvasz! Valaki hallott már ilyet a saját fejében? Ha nem, itt van az én fejemből. Ahogy leírom, megsemmisülnek, értelmetlenek és élettelenek.

Az igazság, hogy naponta adok a világnak, naponta szerzek sok embernek örömet. Amit adok, attól ők jobban érzik magukat. Ezt már sokszor hallottam a barátaimtól, akik éppen emlékeztetnek arra, ki is vagyok, mit is teszek és mutatják értékeimet. Hozzáteszem, mindig az munkált bennem: csak legyen értelme az életemnek, csak ne éljek hiába.

Hála, Áldás, Köszönet. Szeretet.

A lelki béke bennünk van

Tizenéves korom óta keresek valamit, ami több, ami más, ami kihoz a darálóból. Valójában nem tudtam, hogy darálóban vagyok, egyszerűen nem volt elég a hétköznap, nem volt elég, ami van. Egész pici koromtól kezdve élt bennem: többnek kell lennie az életnek annál, amit látok. 

Reggelente ott várt a vaníliás krémtúró, mellette a kiskanalam, közben Édesanyám kevergette a kávéját az üvegpoharában a fémkanállal, és ez a hang minden reggel 6 órakor sértette a fülemet. Sosem reggeliztünk együtt, Anyu vacsorához sem ült mellénk, mert vigyázott az alakjára. Azért a konyhában vacsora készítés közben mindig bekapott 1-2 falatot, úgymond "stikában", aztán rágyújtott. Nem is olyan régen beszélgettem egy ismerőssel, aki minden este főz a családjának és nem izgatja, hogy ha este 9 órakor kerül az asztalra a vacsora. A vacsora náluk szent, legyen az egy bundás kenyér vagy egy gyors leves. Megbeszélik, kinek milyen napja volt és nagyokat nevetnek. Bennem is van erre igény... de nincs ilyen emlék, vagy érzés. Az pedig a további része, hogy magamon is észreveszem ugyanezt a hozzáállást, a vacsora nem fontos, sőt, lelkifurdalásom van tőle.

Nem ezzel a történettel ültem le írni. 

Hanem azt szerettem volna elmesélni, hogy tegnap mosolyogva feküdtem le aludni. Összhangon voltam az Egy S Ég Központban, közös doboláson. Sámán dobok mély ritmusai átadják lüktetésüket és a hangjuk kiüti belőlünk, ami nem jó, amire már nincs szükségünk. Ha hagyjuk magunkat, ugye ez sok mindennek a feltétele.

Egy dacos, morcos, sötét, gonosz kislánnyal álltam tegnap szemben, aki mindenkinek betart, leginkább saját magának. Aki a boldogság útjában áll, és csak az akaratát akarja érvényesíteni. Szakos Peti, aki a dobolást vezeti, meditációban levitt a magentába. Együtt zuhantam ezzel a kislánnyal, hát a zuhanás sem volt könnyű. Volt ereje fennmaradni, aztán mégis én győztem... az utolsó pillanatban egy szoros, sötétszürke búvárruhakánt csúszott le rólam ez az attitűd. 

Felszabadultságot éreztem, tudtam nagy levegőt venni. 

Így tudtam mosolyogva nyugovóra térni.

B.

Én és a környezetem

Mielőtt még elindultam a volna a lelki utamon, teljesen másként viszonyultam az engem körülvevő emberekhez. Teljesen természetesnek tűnt, hogy ha valamit mondtak rám magamra vettem, vagy épp fölháborodtam rajta, ha valamire kértek szinte nem tudtam nemet mondani. Fájdalommal éltem meg, ha nem szerettek valamiért, és szomjaztam az elismerést, a szeretet másoktól. Valójában magamba nem voltam képes ezt megélni, ezért vágytam „kívülről”. Aztán ahogy elkezdtem önmagammal foglalkozni, és a meditáció segítségével fölismertem, és kioldottam a kishitűségem, elkezdtem magam értékelni, és szeretni. Rájöttem minden, ami körbevesz tükör számomra, hogy lássam meg másokon keresztül a saját hibáimat. Megtanultam különbséget tenni mi az, ami róla szól, és mi az, ami rólam. Jobban tudom kezelni a konfliktushelyzeteket, kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lettem.

János

Reggeli eszmélés

Hálás vagyok, amikor változnak a dolgok. Amikor bennem beindul a változás. Nincsenek robajok, nem olyan, mint amikor a gőzmozdony elindul és süketítő csikorgások és füst közepette elhagyja az állomást.

Finomhangolás. Így nevezem én egy ideje az önismereti munkámat. Apró puzzle darabkák a helyükre kerülnek, egy csavart átállítunk, egy lufiból a levegőt kieresztjük...

Egy tegnapi találkozás megindító volt számomra, felemelt és kérdéseket is felvetett bennem. Ma azzal keltem, hogy tele vagyok előítéletekkel... a felszín mögé kell nézzek. Mindent a külsőnek ítélek, nem látom a belső szépséget. Az alak, a hossz, a szélesség, a csicsa, a kocsi, a szép táska, soroljam? Tehát ezt jelenti a felszín elhagyása. A felszínesség levetkőzése, a mélység átélése. A felszínen is tudni mélynek, érzelemmel telinek, empatikusnak maradni.

Igen, ilyen vagyok. Ahogy Édesanyám szavai csengenek a fülemben: "Kislányom, neked 6 méter mély lelked van!"

B.

Takarítás kívül-belül

Két hét kellett, hogy leüljek írni. Pedig István szeptember 29-i írása igazán megihletett. Rólam is szólt, úgy éreztem.
A takarításról írt... magunk és a környezetünk kitakarításáról. Leporolni, fényesre törölni, eldobni mindent, ami már nem szolgálja javunkat. Emlékszem, akkor szombaton terveztem egy nagytakarítást, nagyon éreztem, hogy tisztítanom kell. Aztán jött egy telefon... "süt a nap, menjünk állatkertbe!" Elmentem, kis lelkifurdalással, mivel én takarítani szerettem volna. De, a takarítás megvár, ugye? Úgyis szombat van, csak nem fogsz dolgozni? És végülis egy őszi, napos hétvége ajándék, nemdebár? Soha vissza nem térő... soha vissza nem térőnek tűnő! Azóta is jó idő van.
Én pedig elkezdtem a nagytakarítást. Akkor belül valami megmozdult, István írása életre keltette bennem, hogy hallgassak magamra. Aztán egyik szombaton kívül is rendezkedtem, sok sok ruhámat kiválogattam és adományként adtam. Lakásomban a kevesebb "kosz" is zavaró, igen, igénylem a rendet.
A nagytakarítás pedig mindennapos. Mélyben húzódó, halkan zümmögő hangok kiabálását hallom... szól hozzám a kicsi énem, aki áhitattal nézi a felsőbbrendű részem... micsoda zagyvaság! Középen pedig ott vagyok én. Végre magamban, végre érzem a tartásomat. Amikor épp nem lengek ki... de már megvan, az agyam is tudja, mi az a jó érzés, amivel érdemes élni.

Átvillanó tiszta gondolat

Átvillanó tiszta gondolat. Csend a zajban, amin keresztül eljuthat hozzám valami más:

Csak az igazán értékeset megtartani. Ez lenne a cél. „Kitakarítani” azt, ami nem az.

Kitakarítani a lakást, a környezetet, ahol élek.

A felesleges dolgokat elengedni. Ami marad azt leporolni, tisztára törülni és megtalálni mindennek a legmegfelelőbb helyet. Kitárni az ablakokat és beengedni a friss levegőt az áporodott helyére. Beengedni a fényt. Beengedni az Élet illatát és hangjait.

Így megteremteni az általam, most elérhető legteljesebb Harmóniát.

Aztán jöhet a „munka” neheze. Megtartani és amennyire csak lehet, még teljesebbé tenni mindezt.

Már nem kerülhet be a haszontalan és felesleges, esetleg kifejezetten a szükségtelen, vagy káros. Ha mégis, akkor mielőbb észre kell ezt vennem és meg kell válnom tőle. Ehhez az kell, hogy tudjam, hogy mit és miért teszek minden pillanatban. Figyelek, és a Rendet tartom szem előtt. Úgy finomítom, mint egy művész az alkotását. Folyamatosan és teljes átéléssel a műre koncentrálva.

Minden pillanatomban tudnom kell, hogy ami körülvesz tökéletes. Nem akarok mást, mert tekintetem nem másra figyel, és így nem is hasonlítgatok. Nincs hiány. A környezetem pillanatnyi állapotát, szépségét és harmóniáját élvezem a maga változásával együtt.

( pl. A napfényben szálló csillámló porszemeket, amiket újra és újra le kell majd törölgetnem a dolgokról azért, hogy a színük, a fényük és a formájuk a maguk valóságában lehessen jelen minden pillanatban.)

Vagyok, figyelek és teszek.

De legfőképpen megengedem magamnak ez által is, hogy örüljek annak, ami van.

A testem „lakásában” éppen így "kell" tennem.

A gondolataim épületével éppen így "kell" tennem.

MINDEN REZDÜLÉSEMMEL ÍGY "KELL" TENNEM azért, hogy Élhessek végre!

Bocsánatot kérek minden félelemből elkövetett vétkemért: keserűségért, bánatért, bántásért és fájdalomért.

Felegyenesedek a megbocsátás feloldozó áldásában, amit feltétel nélküli szeretetnek hívnak. Tekintetem a Lét valóságára emelem és hagyom általa vezetni magam.

István

Egy érintés üzenete

Te hallottál már a nyákos energiáról? Szerintem a kifejezés maga is undorító, de nincs mit tenni, létezik. Az pedig lehangoló tud lenni (a felismerés pillanatában mindenképpen), amikor valaki magában megtalálja. Jelentem, felfedeztem és egyre kisebb dolgokban veszem észre, hogyan szövi bele magát mindennapjaimba. Játszmákról beszélek, természetesen.
Így tudok életben maradni, a "magány ínséges időszakát" így élem túl. - szól belőlem az a részem, aki belekerget az állandó flörtölésbe. Kacsintok szinte minden férfira, a vállam öntudatlanul mozdul, és mint egy selyemsál, cirógatja meg a férfiak állát, persze csak képletesen, de a hatása ilyesmi lehet.
Ma reggel megérintette egy férfi a derekamat, akivel jó ideje fenntartom ezt az állapotot. Épp csak az ujja hegyével tette, és nem esett jól az érintése. Mint egy nyomógomb, szaladt az idegpályákon az üzenet az agyamba, hogy közel jött és én ezt valójában nem is akarom. Levegőt kapkodva ültem be az autómba, kicsit bele is zavarodtam, amikor megnyílt ez a részem. Ahogy "rakom magam", az állandó tetszeni vágyás, de ami ennél mélyebben van... most, hogy nem élek párkapcsolatban, nem kapok mindennapos visszaigazolást, nincs kiből táplálkoznom... micsoda kifejezés, ugye?! A másik embert használom táplálékul. Végre megláttam, tudatos szintre jött, végre tudok vele foglalkozni.
Ezután az egész napom egy mélyvíz volt. Tettem a dolgomat, közben sorra nyíltak meg ennek az attitűdnek a lépcsői, a helyzetek, amiket teremtek, amibe kevertem és keverem magamat. Azért, hogy ideig-óráig jobban érezzem magamat, vagyis pillanatnyi élvezetekkel éljek, a hiányomat, az önszeretet hiányának feneketlen lyukait tömködjem be, a következő hasonló találkozásig...
Hogy vezet a kiút? Köszönöm a tapasztalatot! Köszönöm, hogy egy apró érintés áramütésként hat, és nem kellenek pofonok, nélkülözhető beengedések, fájdalmak, hogy le tudjam magamról szedni ezeket az álruhákat.
A felismerések egész sokáig elvezettek, betekintést nyertem a férfiakkal való kapcsolatomba, a miértek is elkezdtek kirajzolódni, a kapcsolódásaim iránya önmagamra mutatott. Úgy értem, hogy belőlem fakad minden, hogy én okozom, én vagyok az ok, az eredő. A kislány részemet kellett hívni újra, aki valami fontosat nem kapott meg és most keresi, követeli magának a nagy világban. A kislány, aki próbálgatja magát, kiből, mit hoz ki, meddig mehet el, mit tehet meg... ugye mindent szabad neki?!
Harmincon túl súlyosak ezek a kérdések, hiszen az ovinak már régen vége. Mégsem szükségtelenek, hiszen a tisztaság felé vezetnek.

Távol és közel

Elfelejtettem magammal lenni az utóbbi időben. Csak megyek előre és mintha húznék magam után valamit, ami egyre nehezebb, egyre döcögősebb az út én pedig fáradok. A tegnapi két beszélgetés a barátnőimmel kizökkentett és este megint találkoztam magammal. Azzal a részemmel, aki látja a "rossz" oldalamat, ami még nem tiszta, amin még dolgozni kell, közben ott a másik oldalam, azt hiszem a való, igaz énem, aki szereti önmagát, és nem a szenvedésen keresztül, aki szeret dolgozni, szeret emberek között lenni, élvezi az egyedüllétet, figyelmes magával és másokkal...
Egyeseknek unalmas, hogy évek óta a "dolgozom magamon" és "ezen még dolgoznom kell" frázisként titulált mondatok között szóródom szét. A tegnapi beszélgetés azt is megindította bennem, amit már én is érzek egy ideje, de sosem "tartom be", hogy kevesebbet beszéljek. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy beszédkényszerem van, hogy mindig mondanom kell valamit. És leginkább magamról beszélek, vagy okítok valakit. Ez nem vezet sehová, csak oda, hogy már megint én legyek az okos. De miért is kell nekem dicsfényben tündökölnöm? Minden egyes pillanatban...
Ó, pedig milyen jó érzés csak lenni. Csak írni, ahogy jönnek belőlem a szavak, de nem az agyamból, hanem mintha az egész lényem árasztaná őket. A kezem és az ujjaim pedig automatikusan üti a billentyűket, sokszor nem is tudom, mit írtam és visszaolvasva, amikor az agyam is felfogja, értelmezem a saját szavaimat. Szeretek írni.
Egy tegnap történt apró mozzanatot szerettem volna leírni. Hazafelé vezettem, már éjfél is elmúlt. Cikáztak a gondolataim, túl a két beszélgetésen... egyszer csak azt éreztem, hogy haladok. Furcsa ezt mondani, egy működő autóról, ugye? Ahogy haladt a kocsi az úton, ott voltam a jelenben (ezt csak most tudom megfogalmazni). Nem az járt a fejemben, hogy 2 percre vagyok otthonról és kivel találkoztam este... Kicsit meg is ijedtem, mert hirtelen zuttyantam egyet, a szemem egy pillanatra nem látott, mintha a koordinációmat is elveszítettem volna, azt hittem, hogy az út halad és nem tudtam, hol a kocsi, és benne én. Még azt is mondhatnám, mintha repültem volna. Aztán itt ez a másik érzés, mintha egy új dimenzióba léptem volna be. De az is lehet, hogy itt a környéken van egy energiabuborék. Hogy honnan ezek a megfogalmazások? Ez is mintha a lényem mondaná.

A pénzről

Akkor érzed jól magad, ha a pénztárcád dagad? Felelőtlenül költhetsz,  a végösszegre ügyet sem vetsz, ha mindez megadatik, csak akkor nevetsz? Mindenki a vendéged, népszerű vagy... érezted már, hogy ez a lelkeden nyomot hagy? Szó szerint nyom, megfullaszt, te a valódi értéknek teret nem hagysz. A felszín hajt, az új szerzésének öröme, a vágyképek kergetése. Majd akkor ha... hallottad már ezt netán? A halogatás, mert megteheted... vagy csak azt hiszed? Magadat te kinek képzeled? Emberfölöttinek, mert sok a pénzed? Hát mi határoz meg téged? Ha a pénz, akkor van egy rossz hírem: eladtad a lelked. A pénztől teszed függővé az életed, a boldogságot, a mámort... szerintem minderre most szórj hamuport. Ez a régi idők energiája. Az új kor ideológiája, hogy a pénz nem mint külső erő határoz meg téged, hanem ha emeled fényed, vagyis érzed jókedved, csak úgy magától kicsordul a könnyed, egyszerűen szólva: beengeded a létet... ha hagyod, hogy szíved dobbanjon, hogy szerelmed lángra lobbanjon, de nem a másiktól, a másik függvényében, hanem csak önmaga nemességében... ahogy az Isten adta, ahogy abban a kis magban, ami a mellkasod közepében van: a lélekmagodban, ősvalódban. Ő az eredő, ő érez és mindig az érzéssel jelez. Ismerd meg intéseit, figyelmeztetéseit! Hogy tudd, mit üzen, kerülj vele kapcsolatba, utazz vissza önmagadba, és a külvilágra szegezett tekintetedet fordítsd magadra. A lélekmagod nemesít, fényesít, szépít, de megint ne a külsődre gondolj. Benső világodat segít egységbe rázni, az egységet magát megtalálni. Ha odabent rend van, tehát minden sima és tiszta, akkor látszik kívül is a harmónia. Akkor fog csillogni a szemed, mert mutatja milyen nemes a lelked - sallangoktól, játszmáktól mentes. Ha ezt végigolvastad, és fel is fogtad, tehát érted, akkor fog megérkezni a pénzed.

Meghajtom a fejemet

Új lakásba költözöm. Önszántamból, mert húz a szívem máshova. Nem kényszer. A menni kell érzése csak az a belső sürgetés, amit a változás szele hoz magával, és nem a külső erő, ami ellök jelenlegi otthonomból. Lökésről szó sincs, örömmel, puhán, ahogy a madár kinyitja szárnyait és elemelkedik a földtől... így megyek el innen.

Átadom otthonom egy fiatal párnak, akik most kezdik közös életüket. A fiú szakács, a lány kacsingat a spiritualitás felé, érzi a pozitív gondolkodást. Ma, szeptember utolsó napján, Holdtölte napján, közös főzés közben akadtak a lakásra, amiben most élek. Amikor ezt a fiú kimondta, megdobbant a szívem, és azt éreztem, a fejemet meghajtom. Tehát működik! Ahhoz, hogy ezt behívjam, kellett a mai nap, az emberek társasága, az élettörténeteink megosztása, a bizalmunk egymás felé. Lehullott rólam ezer és ezer lepel, a jéghegy, amiben megfagyasztottam magamat, elolvadt és karcos könnyek formájában távozott testemből. Tisztán, áttetszőn tudtam fogadni az érdeklődőket, az azért még tudnivaló, hogy az ingatlan közvetítő nem tudott eljönni, ezért rám hárult a feladat, hogy megmutassam a lakást. Tehát működik a teremtés! Az energiám behívta őket, kiütötte az ingatlanost és van egy olyan érzésem is, hogy a párkapcsolatukhoz előkészítettem a terepet. Jó helyre jönnek, itt most minden sima. Boldogok lesznek és örömmel fordulnak egymás felé. Csupa szív emberek, nagyon szimpatikusak.

Bár biztos választ csak holnap adnak, alszanak rá egyet... az már számomra boldogság, hogy látom, ezt az élethelyzetet én teremtettem.

Köszönöm Mindenkinek, aki töri az utat, előttem jár, és átadja tudását!

Szükség van rám?

A hétköznapokban van a csoda, ezt most már bizonyosan tapasztalom. Elejtett szavak, véletlenül meglátott fotók, vagy egy lekésett villamos... mind magában hordozza a tanítást, a számunkra épp akkor és ott szükségeset.

Egy hasonló helyzetből jöttem rá egy alapvető mozgatórugómra. Egy fotót meglátva az első reakcióm az volt, hogy "kihagytak" a barátnőim az összejövetelből. Amint ennek hangot adtam, jött az üzenet: Gyere! Én, a sértettségem okán azt gondoltam, hogy ez így "tök gáz", mert már úgy tűnik, én hívattam meg magamat. Megpróbáltak lebeszélni erről, de én arra hivatkozván, hogy már hazajöttem (bár pont azon a környéken jártam) és a város másik felén lakom, nem mentem. Pedig mehetnékem volt, éjjel volt és mégsem jött álom a szememre. Elaludtam ezzel az érzéssel, másnap persze riadtan ébredtem. Az előző este kavargott bennem. Tudtam, hogy nem reális a reakcióm, bár magam számára mégis az, és csak én hozom ki ezt a helyzetből, mert annyira énközpontú a hozzáállásom. Eszembe jutott az évekkel ezelőtt hallott mantra: "nem vagyunk olyan fontosak". Talán most értettem meg igazán, és azóta eltelt 5 év. Látod, egyszer beérik a gyümölcs!

Az elhagyatottság, az "elfelejtettek" érzése robban bennem és letaszít, elborul az agyam és nem hallok, nem látok mást, csak azt, hogy nem vagyok fontos, nincs rám szükség, nem szeretnek, kihagynak. Egy gyermekkori emlékem is átsuhant az agyamon, ahol pont ezeket éltem át, hát nem csoda, hogy ilyen apró (látszólagos) kitaszítottság is ezt hozza elő belőlem.

A nagy tanulás ebből, hogy valóban mindent a saját szűrőnkön keresztül látunk. A helyzetek vannak, és mi úgy fogjuk fel, ahogy a kondicionáltságunk engedi. Sikerült meglátnom, hogy lényegében mindegy, mi a helyzet és valójában miről szólt, ha én így élem meg, akkor számomra ez a valóság. De, jó ha a dolgok mögé tudunk nézni, jó, ha ismerjük magunkat, különben az egész életünk egy valóság melletti csúszda lesz.

Az éber ember

...a tegnapi eset felnyitotta bennem a kérdést, amit már oly sokszor feltettem: ezt így meddig még? Vajon, mikor fogom azt mondani: elég volt!? Félek megnyitni az agyamat, hátha olyanokat is meglátok, amiket nem szeretnék. Ez a hárítás, hazugság önmagamnak. Úgysem elmével "kell" látni, inkább a szívvel. Az elme csak észrevesz, felismer, megjegyez, és persze címkékkel lát el, de ezt is csak azért teszi, hogy tudja hova kötni a dolgokat. A már ismertből él, az ismeretlentől fél. Ehhez kell a szívünk, aki jelez, hogy jó úton vagyunk, jó döntést hoztunk.

Ezt az elmúlt napokban fel is ismertem. Mindentől félek, ami ismeretlen, amit úgy címkéztem: nem jó, nem szeretem. Sokszor azonban közbeszól a változás. A magam és környezetem változása. Ezt pedig időnként elfelejtem és a régi program szerint cselekszem. AHA! Szóval ezért kell az éberség. Igazából sosem értettem és most áll össze, hogy az éberséget azonosítottam a készenléttel. Ez nagyon halvány még bennem, mégis azt hiszem, így van. Teljesen más a kettő. Az éberség belülről indul, a készenlét pedig amikor külső eseményre várunk, hogy minden pillanatban reagálhassunk. Az éberségnél azonban elég megfigyelőnek lenni, aztán ha úgy alakul, a helyzet úgy hozza vagy úgy döntünk, aktívak leszünk. Ez azonban egy automatikus folyamat, egyik követi a másikat. Az éber ember nem vár, csak létezik, cselekvése a figyelemből következik.