Én az EGO

- Ugye tudod, nem hiszem el, hogy létezel!? S ha léteznél, úgysem tudsz felülkerekedni vad erőim hatalmán, játszmáim sokaságán. Nehogy már! Valójában hol vagy? Mit tudsz felmutatni kézzel fogható, füllel hallható, vagy tapintható bizonyítékot, hogy az érzékszerveken érezzelek, amivel tudatosíthatnám létezésed!

Hááát, most van itt egy kis élethelyzet, elég fájdalmas a tapasztalás, na figyelj, ha tényleg létezel, akkor most bebizonyíthatnád, segíthetnél rajtam! Hol vagy?

Fel vagyok háborodva, miért állítod, hogy te mindent tudsz, te mindenkivel együtt érzel, te mindent a szeretet erejével intézel el?! Itt vagyok, megengedem, hogy segíts, és azt is, hogy létezésed, jót tevésed bebizonyítsd nekem.

Oké, rendben van, én nem érdemlem meg, hogy megismerjelek, annyi bánatot okoztam magamnak és másoknak, annyi hibát vétettem, miért is adnál jelet, hogy megtaláljalak, hogy hol keresselek!?

Tudod, már ott tartok, hogy nem követelek, nem várok el semmit sem. Feladom, hiába minden, már nem kereslek, nem bántalak, nem vonom kérdőre, hogy egyáltalán létezel-e. Meg vagyok sértődve. Rájöttem, csak saját ego-erőmre támaszkodhatok!

Hosszú évek, tengernyi élethelyzet, amikor vártam, mutasd meg magad, bátran! De sehol semmi, csönd és hallgatás, semmi iránymutatás. Kegyetlen szenvedésem egyetlen egyszer nem állítottad meg, nekem kellett észrevennem, hogy tönkreteszem magam, bár még bírtam volna egy-két fájdalmat magam ellen, de rájöttem, már nem teszem. Akkor is nekem magamnak kellett magamat megállítanom, hiába vártam tőled a segítséget!

Olyan sok helyen olvastam, hogy létezel, hogy vagy. Olyan sokan mondták, hogy felismertek magukban téged. Akkor nekem miért nem mutatod magad meg!?, kérdezem tőled.

Miért csak másnak jár a jót tevésed, ha egyáltalán létezel, miért csak másnak mondod a tutit meg, miért tartasz ilyen bizonytalanságban? Miért, miért, miért…

Elég volt! Elég volt, hogy csak én vagyok magamban az úr! Elég volt, ahogy a magam túlélését biztosítom a kétségek közt vergődéssel, kétségbeesve. Elég volt abból is, ahogy az erőmet a végletek megtapasztalására az életben maradásomért adom! Nem érzem jól magam! Nem látom az értelmét ennek a mókuskeréknek! Gyötör a saját kétségem!

Nem bírom már a saját szenvedésem, elég volt a követelésem, elég volt a kishitűségem, elég volt a hiányérzetem, elég volt az önzésem, elég volt az akarásom, elég volt minden, ami hajtott és végrehajtott a „túlélő programomon!”

fáj… szenvedek… mindent feladok… már nem akarok… meghalok…

- „ITT VAGYOK!

AZ EGÓD MEGHALHAT, MERT AZ IGAZI ERŐ ÉS AZ ÉLET BENNED ÉN VAGYOK! ÁLTALAM NEM CSAK TÚLÉLSZ, HANEM ÖRÖKKÉ ÉLSZ.

MÁR NEM FÉLSZ, MERT HISZEL ÉS REMÉLSZ.”

Sághy Enikő
Médium
www.spiritualisonismeret.hu

Rémálomból Valóság

Egy új kor hajnalán ébredő lelkek ébredő elméje nyílik és hoz egy emberibb korszakot az emberek számára. Változásra a lelkünk útján van mód. Az elme zárt világa felszabadul, ennek korszaka közeledik.

           

Felnövünk egy rendszerben, ahol apró lépésekkel gyorsítunk napról napra a célért, a fennmaradásért. A célért, mely rabszolgává tesz. Gyorsan élünk, hogy minden beleférjen, gyorsan eszünk, gyorsan megyünk, kicsit foglalkozunk mindennel, de valójában semmivel, ami a mi saját részünk, ami a mi világunk. Vagyis nem magunkért élünk, hanem egy nagyobb rendszer rendszeréért. A kisebb rendszer a nagyobb rendszer céljaiért.

Mit kapunk cserébe? Kényelmet. Mi az ára a kényelemnek? Kizárja a szabadságot.

A gyerekek szülők nélkül nőnek fel. Bölcsődében, óvodában, majd az iskolában neveli a rendszer a szorgos méhecskéket. Gyermekkortól a megfelelést megtanulva telnek az évek, majd szép lassan önállótlanná válva felnőnek a gyerekek.

Mire az óvodából kikerülnek, már tudnak csöndben valaki után menni, valakit követni, de még nem tudnak helyesen lélegezni, enni, és nem tudják, mennyi az az elegendő mennyiségű víz, amit naponta meg kell inni. Ismerik a bevásárlóközpontokat, a legújabb meséket, a gyorséttermeket. Az iskolában megtanítják elfogadni a TÉNYEKET és azt, hogyan kell megtanulni mindazt, amit mások mondanak. Hogyan kell elhinni a megtapasztalatlant. A gyerekek elhiszik, ami le van írva.

De nem tudnak a gondolat szabadságáról, a hit erejéről, és a szeretet táplálásáról.

Az iskolákban az eredmény a fontos, s hogy minél jobban teljesítsenek másoknak! Célt-életképet nem kapnak. Évtizedek óta hamis, elferdített történelmet tanítanak, ezzel hontalanná és gyökértelenné téve az újabb és újabb nemzedékeket. A Biblia helyett a média lett a szentírás, mely rettegésben tart mindenkit. A hírek 99 százaléka megfélemlítés. Egyes országokban százalékos arányban határozzák meg a negatív és a pozitív események számát egy hírműsor idejében.

Lassan, módszeresen, szinte észrevétlenül olyan korba jutottunk, ahol nem tudjuk, valójában mit eszünk, mit iszunk, és milyen levegőt lélegzünk be, miközben életünk perceit fogyasztjuk.

Kérdezem:

Miért használ az élelmiszeripar adalékokat, színezékeket, tartósítószereket?
Miért használnak méreganyagokat a kozmetikumokat előállító cégek alapanyagként?

Miért tartalmaznak a mosóporok, öblítők a bőrön át felszívódó méreganyagokat?

Miért van a gyógyszerek 90%- ának mellékhatása, amik újabb betegségeket váltanak ki?

Miért tartalmaznak egyes élelmiszerek, fogyasztási cikkek nyugtató szereket?

Miért tartósítják a kolbászt nyugtató hatású szerrel, az évszázadok óta működő füstölés helyett?

És mi a kiút?

Legyen igényünk ÉLNI. A gyerekeknek tiszta szeretetet, hitet és tudást adni, nem „elnevelni”. A spirituális életfelfogás bevezetése egységesen a bölcsődékben, óvodákban, és az iskolákban. Az oktatói, tanítói feltételeket megszigorítani, rendszeres vizsgához kötni.

Legyen:

a bölcsőde a szeretet biztonsága, az óvoda a Hit ereje, az általános iskola a szellem szabadsága, „tanulni megtanulni”, a szakirányú iskolák, egyetemek, az elme szabadsága, az alkotás megvalósítása.

Bálint Bence

A szilvafa tanítása

Egyik reggel a szokottnál korábban keltem, hogy az erős napsütés előtt le tudjam szedni a kertünkben található kis szilvafáról a már megérett termést. Elővettem a besárgult színét öregségében barnásra cserélő régi létrámat, és a fához mentem egy vödörrel a kezemben. Jól esett a korai kelés, teljesen más arcát mutatta a természet. Ha le tudnám írni azt az érzést, amit akkor éreztem, már be is fejezhetném a gépelést, de más csoda is történt velem aznap reggel a kert végében.

A fa még csenevész korában van, ágai lehajlanak, a sok gyümölcs még további centiket húz le rajtuk. Létra nélkül is sok termést le tudtam szedni, már előre éreztem, hogy milyen élvezet lesz a téli estéken az aszalt szilvát ízlelgetni a nappaliban heverészve. Elfogyván az érettebbje, a létrán lépdeltem fel a többi érett szilváért egyre magasabbra. A gyérebb lombozat miatt az volt az érzésem, hogy átlátom az egész fát. Láttam, hol lógnak szinte fürtökbe rendeződve a gyümölcsök, csak ki kellett nyújtanom a kezem, és már mehetett minden a vödörbe. Már-már befejeztem a munkát, a szabad létrafokok is kezdtek eltűnni a lábam alól, de nem nagyon akaróztam feljebb menni, mert már nem éreztem biztonságban magam a létra tetején. Erőt vettem magamon, és felléptem az utolsó fokra. A legnagyobb meglepetésre a legérettebb gyümölcsök néztek velem farkasszemet nagy mennyiségben. 
Ekkor hallottam meg a tanítást, amit ez a kis fa aznap reggel a fülembe súgott: ha megrekedünk életünk létráján állva, feljebb kell lépnünk egy fokot, hogy egy más – magasabb – szemszögből nézve rá tudjunk látni életünk történéseinek valódi okaira. Így meglelhetjük az adott „létrafoknak” megfelelő legjobb választ, és ezzel kiérdemelhetjük, hogy életminőségünk jobbá, harmonikusabbá váljon. Pont egy fokkal…

Molnár Ákos

Miért és mitől félünk?

Magunkra látni és magunkban hibát találni, magunkkal szembesülni, mert félünk önmagunk előtt megszégyenülni.

Másokra mutatva s a másikban kutatva élünk. Önmagunk elől menekülünk, addig is egónknak időt nyerünk, aki hatalmát így éli ki felettünk, és nem engedi, hogy lélekben szabadon élhessünk.

Az örökkévalósághoz képest - ami a lélek -, egónk kap röpke 70-80 évet, ezen idő alatt követeli az uralmat.
Emelkedett rezgésszinten saját árnyékunkat átlépve, látjuk, hogy a hibák: álarcok, álruhák, begyakorlott viselkedésminták, árnyék-én tulajdonságok, rögzülések, csak ránk rakódott szerepek, amik szép lassan váltak eggyé velünk, s önálló életet élnek bennünk.
Az élethelyzeteknek már régen vége, de a szerepruhákat magunkon feledve hordjuk múltunknak nehéz súlyát, egy-egy árnyék-énünk tulajdonságát. Emelkedett rezgésszinten önmagunkkal szembesülten ismerjük fel a hibák kioldásának módját: 
megnyitjuk lelkünk magját, ősvalóját, ahol hordozzuk mindenek tudását, az öröm forrását, és ahonnan árad az a végtelen fény-erő, ami mindent megbocsátó és feltétel nélkül szerető. E fény az, mely hibáinkat kioldja, a tapasztalatokat bölcsességgé alakítja, szerethetőségünk hitére, valóságunkra visszaírja.
Ez a lélek alkímiája. A felszabaduló új erő:
Új személyiség, új jövő!

Sághy Enikő
Médium
www.spiritualisonismeret.hu

Cselekedj szerelemből!

A mindennapi élethelyzetek, beszélgetéseink szinte mindig szerepek, álarcok, megfelelések, kényszeres cselekedetek tömegéből állnak. E mögött azért néha fel lehet fedezni az Embert, de legtöbbször csak egy olyan okos „ember-gépet” látunk, aki a folyamatos tanult kliséit ismételgeti. Elveszik - a súly nélküli szavak, az elsivárosodott érzések, a sietség, a túlérzékenység és a közöny - szerepeiben.
Olyan jó lenne, ha a páncélok szorítása nélkül tudnánk létezni, beszélgetni egymással! Őszinte, szívből jövő, tiszta mondatokkal, amelyeket nem torzít el a mindennapi álarc. Hasonlóan, mint a szerelmesek, amikor meztelenül, mélyen egymás szemébe néznek és igaz, tiszta érzéseikkel „érintik meg” egymást.
Érdemes minden nap egyre több dolgot „szerelemből” tennünk!
Olyat, amelyikről érezzük: igen, ez igazán belülről, a lélek valós érzelmének legmélyéből tört a felszínre.
Lehet ez egy szó, egy finom érintés, egy jótett, vagy csupán egy kedves mosoly…

V.L.

Megküzdöttem a másoknak való megfeleléssel

Eljött a nap, amikor megelégeltem, hogy másokat megkérdezzek, mi lenne jó nekem. Ezentúl csak a saját belső hangomat követem! Borzalmas göröngyös út vezetett idáig, sok fájdalommal, mások hibáztatásával és önmarcangolással. Széttéptem magamat, hogy nem tudok dönteni, nem tudok egyedül lépni, mindig mások véleményét kérem ki. A jelszavam az volt: tudni kell, kit kell megkérdezni. Csak most szólalt meg bennem, hogy ezzel a felelősség a vállamról lekerült, de jó, élhetek gondtalanul. A csavar benne az, hogy ettől valójában rosszul éreztem magamat, a hányinger kerülgetett és állandóan szétestem. Hogyne estem volna szét, hiszen másokba helyeztem a biztonságomat, mindig visszaigazolást vártam, jól teszem-e, jól élek-e.

Vajon ki tudja ezt megmondani nekem? Hát nem a saját Lelkem? Egyedi, egyszeri és megismételhetetlenek vagyunk! Egyedi úttal és sorssal, nincs senkiből még egy! Hogyan is lenne jó nekem pontosan az, ami neked bevált? Mutathatsz irányt, de ha teljesen téged követlek, akkor a te életedet élem. Pedig nekem a saját utamat kell lépnem!

Szóval, úgy döntöttem, megnézem a döntéseim következményeit, elkezdek "játszani": a gondolatokat a sor végére állítom, a Belső Hang erejét felcsavarom és vállalom a felnőttség felelősségtudatát. Valószínű fogok hibázni, de ha a Lelkemből döntök, csak jó "sülhet ki". 

D.

A szülői háttér fontossága

Több éve elindultam önmagamat megismerni, és már jócskán benne voltam a sűrűjében, amikor egyszer csak egyértelművé vált számomra, hogy mekkora különbség az, ha valaki olyan családot választ, ahol a szülők élete olyan példa, - amiből erőt lehet meríteni, - ami az Egyetemes Szeretet, azaz a valós értékrend minőségét mutatja. Sok éve már, hogy hallgatom a különböző tanításokat, olvasom a könyveket, de csak ideig óráig sikerül megtalálni magamban azt a forrást, ami adja a belső nyugalmat, harmóniát, elégedettséget, s amiből erőt tudok meríteni döntéseimhez.

Feltettem a kérdést, hogy van-e olyan személy a múltamban, az életemben, aki példát tudott volna mutatni számomra? Rá kellett jönnöm, hogy eddigi életemet az ármány, az önsajnálat, a hatalmi dráma, a „húzd meg ereszd meg”, a tudás hatalmával való visszaélés, a negatív hozzáállás dolgokhoz, az önzés, a garasoskodás, a másokért nem tevés, a másokkal együtt nem érzés, és az őszintétlenség drámáinak és játszmáinak sokasága jellemezte.

Miért pont én választottam ilyen szülőket, ilyen hátteret? Miért nem kértem legalább egy nagyszülőt, aki jó példával járt volna előttem, hogy megmutassa, mi az igaz és a tiszta?

Most tudatosodott bennem, nekem pont ezért kell jóval nagyobb erőt fordítanom az állandó éberségre, azaz, hogy felismerjem, az illúzió világa mit tükröz számomra. Figyeljem magam, hol van bennem játszma, vagy mikor vagyok igaz és tiszta. Hiszen a felszín világa a tükör, saját játszmáimra. Olyan ez, mintha a szalmakazalban keresném a tűt, szeretném benne megtalálni, a sok játszma közt a fényemre rálelni.

Addig, amíg nem ismertem fel, hogy él bennem a Fény, a tiszta valós értékrend, ősvalómban ott van az őszinte tisztelet és szerethetőségem hite, nem tudtam, hogy van valós és valótlan, hogy van szándék mentes élet.  Régen azt sem tudtam, van különbség, már érzem és látom, milyen szándékkal közelítenek felém.

És láss csodát, a tudatos Önmegismerés által meddig jutottam:
Mostanra egyértelművé vált, az, az életem feladata, hogy felismerjem, ki vagyok valójában. Ahhoz, hogy ezt megtudjam, át kell égnem mindazon a sok-sok tulajdonságon, amik Fényem árnyékai. Kértem őket tapasztalni. S ha nem vagyok éber, azt hittem volna, hogy csak ennyi az élet, a sok-sok játszma. Felismertem, hogy az árnyék-én tulajdonságok csupán eszközök a tapasztalásra, s abból tanulva, okulva, bármelyik pillanatban megválhatok tőlük, ha szembesülök velük és kimondom, hogy: elég volt! a belőlük megszerzett tapasztalás, a dráma és a játszma. Lelkem mindenek tudója, a valóság fényével az árnyékokat kioldja, alkímiázza arra, Aki valójában vagyok. Arra a szerethető Isteni Lényre, Aki mer magával szembesülni, nem fél magában árnyékaira látni, meri a megszégyenüléstől való félelmét letenni és saját Fényébe hazatérni. (Így tud mindig új teremtő erőhöz jutni.)

A forrásban, ősvalómban az egyértelműség, az igaz valóság, a harmónia a bölcsesség van, az idő elrendeltetettsége, a Lét megbecsülése. Felismertem, hogy része vagyok a Fénynek, sőt, azt is, hogy Isteni Lény vagyok, a Fény vagyok! 

"Pa. élete"

Az önmagam iránti tisztelet érzése

Az elmúlt hónapok, hetek megerőltetőek voltak, és nem tudtam megfejteni, hogy mi bánt, mi zakatol bennem. Ahogy lenni szokott, az Élet egy pillanat alatt fordít a nézőponton, ahogy kiderülnek dolgok, elhúzzák a függönyt és meglátod a valóságot. Csak merj hinni a szemednek és a fülednek! 
A történések verssé összegződtek.

Fogalmam sem volt, mit jelent az a szó: tisztelet, mi az a tisztelet?!

Adódott egy élethelyzet, amiben végre felismertem,

hogy mi az a rossz érzés, amikor nem állok ki magamért,

és legszívesebben elmenekülnék.

A torokszorító érzés, a nyomás a fejemben,

és a mondat: velem mindent megtehetsz!

Az önmagam iránti tisztelet hiánya volt az,

ami ilyenkor a bensőmet mardosta.

Annyira a sajátomnak éreztem, hiszen tizenéve így élem az életem.

Már megint valamit túlhúztam, elég régóta dübörgött bennem, hogy: ELÉG VOLT, NEM!

Amikor fejlődésem menetében eljutottam arra a szintre, hogy felismertem a saját értékemet,

megfogalmazódott bennem: ezt már nem teheted meg velem!

Nem kardot vonva, zászlót lengetve, és kicsit sem bekeményedve,

hanem érezve a Lelkemet, a szerethetőségemet, bársonyos minőségemet.

Egy szakasz lezárult, pontot tettem...

Új érzések vannak most testemben és lelkemben, fellélegeztem!

Önmagamhoz megérkeztem!

Egyedül én

Mostanában voltak olyan pillanataim, először az életben, amikor átsuhant rajtam, hogy talán nem én csinálom jól. Mindig is azt hittem, hogy tökéletes vagyok, hogy én csinálom a legjobban, a többiek között. Közben persze küzdöttem a tökéletlenségeimmel, mindig is az dúlt bennem, hogy sosem leszek olyan jó, szép, mint a többiek. Kettősség. Nagyjából 15 éve így telik az életem, legalábbis ennyi időre biztosan emlékszem. Most vagyok 30 és hátra kell dőlnöm. Na, nem azért, hogy most már elértem mindent, inkább amiatt, hogy vegyek 1...2...3... mély levegőt és nézzek körbe egy másik szemmel is az életemben. Az embereket körülöttem, a szüleimet, a barátaimat, vagy a helyet, ahol lakom. De, hogy ne csak kívülre tekintsek, magamat is el kell kezdenem másként szemlélni, érezni.

Sokszor gondoltam már arra, hogy szó szerint leülök a tükör elé magammal szemben. Van egy szép nagy tükröm az előszobában, fény is van, tuti nem bújhatok el magam elől. Furcsa lények vagyunk mi emberek. Agyunk úgy lát, ahogy ő akar, vagy inkább, ahogy programozva van. Ahogy a szülők, a környezet, ahogy az élet programozta. Én mai napig azt a duci, esetlen kislányt látom magamban, akit csúfoltak és aki szeretett volna a társaság része lenni, de sosem ment bele. Nem is tudom, talán féltem? Olyan furcsa mai fejjel erre gondolni, mitől félhettem akkor, amikor nincsen félelemérzetünk? Pedig a mai napig nem hiszem el, hogy tartozom valahová, hogy az emberi értékeim miatt szeretnek. Csak azért szeretnek, mert eredendően a szeretet van, vagy mert akarnak tőlem valamit az emberek. Micsoda katyvasz! Valaki hallott már ilyet a saját fejében? Ha nem, itt van az én fejemből. Ahogy leírom, megsemmisülnek, értelmetlenek és élettelenek.

Az igazság, hogy naponta adok a világnak, naponta szerzek sok embernek örömet. Amit adok, attól ők jobban érzik magukat. Ezt már sokszor hallottam a barátaimtól, akik éppen emlékeztetnek arra, ki is vagyok, mit is teszek és mutatják értékeimet. Hozzáteszem, mindig az munkált bennem: csak legyen értelme az életemnek, csak ne éljek hiába.

Hála, Áldás, Köszönet. Szeretet.

Bizonyosság, szabadság: a Hit

Lépkedek a semmibe, egy magas hegyről a levegőbe le.

Alattam a mélység, fejem fölött az ég.

Lábam alatt biztos pontok, oszlopok, 

de előre nem mutatkozik meg,

csak hinnem kell, hogy ott legyen. 

Az út nincs kikövezve.

Nekem kell szabadon lépdelnem,

a biztos pont oda érkezik, 

ahová lábam teszem.