A szilvafa tanítása

Egyik reggel a szokottnál korábban keltem, hogy az erős napsütés előtt le tudjam szedni a kertünkben található kis szilvafáról a már megérett termést. Elővettem a besárgult színét öregségében barnásra cserélő régi létrámat, és a fához mentem egy vödörrel a kezemben. Jól esett a korai kelés, teljesen más arcát mutatta a természet. Ha le tudnám írni azt az érzést, amit akkor éreztem, már be is fejezhetném a gépelést, de más csoda is történt velem aznap reggel a kert végében.

A fa még csenevész korában van, ágai lehajlanak, a sok gyümölcs még további centiket húz le rajtuk. Létra nélkül is sok termést le tudtam szedni, már előre éreztem, hogy milyen élvezet lesz a téli estéken az aszalt szilvát ízlelgetni a nappaliban heverészve. Elfogyván az érettebbje, a létrán lépdeltem fel a többi érett szilváért egyre magasabbra. A gyérebb lombozat miatt az volt az érzésem, hogy átlátom az egész fát. Láttam, hol lógnak szinte fürtökbe rendeződve a gyümölcsök, csak ki kellett nyújtanom a kezem, és már mehetett minden a vödörbe. Már-már befejeztem a munkát, a szabad létrafokok is kezdtek eltűnni a lábam alól, de nem nagyon akaróztam feljebb menni, mert már nem éreztem biztonságban magam a létra tetején. Erőt vettem magamon, és felléptem az utolsó fokra. A legnagyobb meglepetésre a legérettebb gyümölcsök néztek velem farkasszemet nagy mennyiségben. 
Ekkor hallottam meg a tanítást, amit ez a kis fa aznap reggel a fülembe súgott: ha megrekedünk életünk létráján állva, feljebb kell lépnünk egy fokot, hogy egy más – magasabb – szemszögből nézve rá tudjunk látni életünk történéseinek valódi okaira. Így meglelhetjük az adott „létrafoknak” megfelelő legjobb választ, és ezzel kiérdemelhetjük, hogy életminőségünk jobbá, harmonikusabbá váljon. Pont egy fokkal…

Molnár Ákos

A tenger üzenete

Egyetlen gondolat tengernyi érzelmet tarthat távol.
D.

Mi a valódi siker az életben?

"Legyünk sikeresek!” - halljuk nap mint nap, akár még jóindulatú javaslatként is. Akik ezt mondják, arra gondolnak, hogy jussunk előbbre a társadalmi ranglétrán: legyen szép családunk, nagy házunk és sok pénzünk. Valóban jó érzés, ha magas pozíciója van az embernek a szép családján, nagy házán és a sok pénzén kívül. Nincs ezzel semmi gond, a kérdés csupán annyi: értékeljük-e, tiszteljük-e a megszerzett vágyakat és valóban boldogítanak-e minket.

Elképzelhető, hogy mások, a szüleink, vagy a társadalom elvárásainak feleltünk meg. Így könnyen előfordulhat, hogy e külső sikereket igazából nem is mi vágytuk.

Lehetséges, hogy egy biztos álláshoz választottunk iskolát, pedig mi a zenei konzervatóriumba akartunk tovább tanulni, hiszen imádtunk zongorázni, tehetségesnek tartottak minket.

Az is lehetséges, hogy bár jelenlegi párunkat szeretjük, de választásunkat a pozíciónkhoz igazítottuk és nem azt a másikat választottuk, akibe igaz, tiszta szívből szerelmesek voltunk

Hiába van meg mindenünk, magas pozíciónk, szép családunk, nagy házunk és a sok pénzünk, ha nem a saját tehetségünknek, belső hangunknak megfelelve, hanem a lelkünk sugalmazása ellen döntöttünk. Úgy érezzük, mi igazából nem is ezt akartuk. Valójában, egy örökös hiányérzetben hogyan lehetnénk boldogok?

„Legyünk sikeresek!” - halljuk nap mint nap. Igen, legyünk azok, de az igazán sikeres ember az, aki bátran meri követni a lelke sugalmazását, aki a saját útját járja, akkor is, ha az rögösebb, és sokan meg is szólják érte.

Igaz, lehet, hogy ennek az embernek, nem lesz magas társadalmi pozíciója, szép családja, nagy háza és sok pénze… de az biztos, hogy az életét boldogan éli le…

L.

Légy Te a nyíló virág!

Lehet az életed egy csokor virág,

melyben a lélek átéli boldogságát.
Káprázatos színeivel és pompás illatával
él a pillanat varázsával.
Szára és levele, mulandósága.

Típusa, az ember tulajdonsága.
Most légy Te a nyíló virág!
Érezd szépséged pompáját,
és Lényed illatának varázsát!
Éld a pillanat boldogságát!
Szeresd önmagad minden tulajdonságát!
Lelkedben így nyílik meg a hála virága
és annak felismerése, miért születtél e világra.
Légy áldva!

Sághy Enikő

Médium 

www.spiritualisonismeret.hu

Beszélgetés

Állj egy nagy tükör elé! Néhány lépés távolságra!

Nézd meg magad!

Mit látsz?

Talán még fontosabb, hogy mit érzel, és mit látsz?

Csendben figyelem a szemben állót. Nézem az alakját, az őszülő haját és a mély barázdákat az arcán. Még ilyen távolról is látom.

Közelebb lépek. Karnyújtásnyira a tükör felülete. Két karnyújtásnyira a tükörképem.

Egyre erősebbek az érzések. Még élesebb a kép. Mélyen a szemekbe nézek.

A tükör elé lépek. Már csak az arc van előttem. Az apró részletek mind-mind láthatók.

A szemek mélyén ott van valaki. Az érzelmek viharossá erősödnek.

Ez vagyok Én?

Ha igen, akkor miért érzem a fiatalság játékos lendületét, amit a test már csak nehézkesen tud követni?

Magamra ismerek?

Persze. Felismerem a testet, a formát, az arcot.

De mégis… Ennyi lenne az egész. Ez vagyok én?

Érzések színes ködökként áradnak szét bennem.

Egyszerre vagyok a kisfiú, a kis kamasz, a kamasz, az ifjú, és a 40 évén jóval túljáró férfi.

Napok óta rosszul érzem magam. Egyre több „méreg” halmozódott fel bennem. Belső viharok téptek, rángattak ide-oda.

„Nem vagyok elég…” gondolatok gyötörtek. E napok alatt lassan minden ajtót becsuktam az öröm és az emberek előtt. Persze egyre rosszabbul éreztem magam. Rettenetes hangulatom igyekeztem mindenki, de főleg a párom tudomására hozni.

Valahogy így gondolkodtam: „Nem látod, hogy milyen rossz nekem? Látod, érzed, hogy szenvedek? Vedd észre és foglalkozz velem!”

Na, erre nem történt semmi, illetve a párom érdeklődött, hogy mi a baj, de én csak hárítottam.

Jó. Ha nem, akkor nem. A párom a feladatai felé fordult. Tette a dolgát.

„Milyen gonosz ez a Nő. Teljesen diszkriminálja a személyem.” Valóban nem kaptam meg a figyelmet, amit ki akartam zsarolni magamnak.

Végül a belső zűrzavaros monológom annyira elborított, hogy már fizikailag is rosszul éreztem magam és a napi dolgaimban is elkezdtem hibázni. „Nem láttam és nem hallottam.” A valóságot bizonyosan nem.

Ez a „halál”. Minden az, ami nem az életet támogatja. – persze ez egy jóval későbbi gondolat.

Végül úgy „alakultak” a dolgok, hogy egy vonatútra kényszerültem, és ezalatt olvastam egy igen jó könyvet.

Mit tett elém ez a könyv? Hosszú lenne mindent elmondani, de a segítségével mélyre nyúltam magamba és belül még sírva is fakadtam.

Néhány idézetet megosztanék mindenki okulására. Hátha éppen erre van másnak is szüksége.

„Ha egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan, a különbség én vagyok.” (Rudolf Steiner)

„Értem már: attól félek, hogy nem fognak szeretni az emberek. Féltékeny vagyok azokra, akik beszélgetnek, és jól érzik magukat, mert azt érzem, hogy kihagynak belőle…

Egyszerű volt a válasz: Nem tudom, nem is tudhatom, hogy holnap mi következi. Tehát jobb, ha eleve nem döntöm el a dolgokat. A kint tovább csörömpölő emberek maga az élet. Amiben vagy részt veszek, vagy nem. Rajtam múlik, hogy mit teszek. Akár most felállhatok, kimehetek az udvarra, és beszédbe elegyedhetek bárkivel. Szabad vagyok. Tetteimben és érzéseimben egyaránt. (Varga Lóránt)”

„Nem lehet egyszerre szemlélni és élvezni a cselekvést” (C.S. Lewis)

„Élni annyi, mint cselekedni és átélni mindazt, ami tetteinkből fakadóan megtörténik.

Boldognak lenni? Talán nem több, mint arra törekedni, hogy jó dolgokat tegyünk, új oldalt írjunk a könyvbe, és átérezzük, megéljük, ami a papírra tevődött.” (Varga Lóránt)

Végül egy saját gondolat: Oly sok keserűséget és fájdalmat teremtettem bentről kifelé miközben örömöt és boldogságot vártam kintről magamnak, de nem jött más csak a belülről kiáradó tükörkép, ami megkínzott és szenvedést okozott.

El kell fogadnom végre, hogy teremtője vagyok a világomnak. Mindannyian azok vagyunk. Abban élünk és úgy, ahogy létrehoztuk azt magunknak. Nincsenek külső okok még akkor sem, ha nem vagyunk képesek látni (felfogni) a belső okozót.

I.

Miért és mitől félünk?

Magunkra látni és magunkban hibát találni, magunkkal szembesülni, mert félünk önmagunk előtt megszégyenülni.

Másokra mutatva s a másikban kutatva élünk. Önmagunk elől menekülünk, addig is egónknak időt nyerünk, aki hatalmát így éli ki felettünk, és nem engedi, hogy lélekben szabadon élhessünk.

Az örökkévalósághoz képest - ami a lélek -, egónk kap röpke 70-80 évet, ezen idő alatt követeli az uralmat.
Emelkedett rezgésszinten saját árnyékunkat átlépve, látjuk, hogy a hibák: álarcok, álruhák, begyakorlott viselkedésminták, árnyék-én tulajdonságok, rögzülések, csak ránk rakódott szerepek, amik szép lassan váltak eggyé velünk, s önálló életet élnek bennünk.
Az élethelyzeteknek már régen vége, de a szerepruhákat magunkon feledve hordjuk múltunknak nehéz súlyát, egy-egy árnyék-énünk tulajdonságát. Emelkedett rezgésszinten önmagunkkal szembesülten ismerjük fel a hibák kioldásának módját: 
megnyitjuk lelkünk magját, ősvalóját, ahol hordozzuk mindenek tudását, az öröm forrását, és ahonnan árad az a végtelen fény-erő, ami mindent megbocsátó és feltétel nélkül szerető. E fény az, mely hibáinkat kioldja, a tapasztalatokat bölcsességgé alakítja, szerethetőségünk hitére, valóságunkra visszaírja.
Ez a lélek alkímiája. A felszabaduló új erő:
Új személyiség, új jövő!

Sághy Enikő
Médium
www.spiritualisonismeret.hu

Vörös körmök

Találkoztam egyik nap Barátnőmmel, Akinek, „mit ad Isten”, vérvörösre volt lakkozva lábán a körme. Láttam én már ilyet másokon, de rajta a harsogó piros szín egy egészen különleges életet élt. Valami csoda, ahogyan viselte, ahogyan kiemelte kecses lábformáját. Egyszerűen megszólított. Akkor és ott elhatároztam, hogy én is ki fogom pirosra pingálni a körmeimet.

Gondoltam, hülyének fognak nézni, hiszen évek óta vagy semmi, vagy éppen áttetsző, matt vagy fényes kence volt rajtam, most meg hirtelen vérvöröset festek magamra.

Nekiláttam, de bizony a hosszú kihagyott idő miatt már elfelejtettem, hogy a vörös köröm kifestése nem is olyan egyszerű. Nagy műgonddal fogtam hozzá, többszörösét foglalkoztam vele, mint bármely más színű lakkal, de munkámat siker koronázta.
Nagy boldogsággal viseltem, amikor egyszer csak, mint a villám hasított az agyamba fiatal korom emléke.

Többen beszélgettek a férfiak mindenféle női témákról, és mindeközben szóba jött, hogy mennyire utálják, ha egy nőnek piros a körme, vagy a szája.

Majd az egyik férfi azt mondta: a legundorítóbb az, ha pirosra bekeni a lábát egy nő, mert azzal takarja el, hogy piszkos, nem ápolja, nem mossa.
Emlékszem, akkor nagyon felbosszantott. Azóta sok évtized telt el, most pedig hangosan nevettem rajta. Ha látta volna azt a cirkuszt, amivel járt ez a piros köröm felfestés, bizonyára megváltozott volna a véleménye.
Szeretettel üzenem mindenkinek, hogy sokkal több ápolásra van szükség ahhoz, hogy a piros köröm valóban jól mutasson a kecses női lábakon. Az azóta eltelt idő is csak megerősítette véleményem.

E.

Megküzdöttem a másoknak való megfeleléssel

Eljött a nap, amikor megelégeltem, hogy másokat megkérdezzek, mi lenne jó nekem. Ezentúl csak a saját belső hangomat követem! Borzalmas göröngyös út vezetett idáig, sok fájdalommal, mások hibáztatásával és önmarcangolással. Széttéptem magamat, hogy nem tudok dönteni, nem tudok egyedül lépni, mindig mások véleményét kérem ki. A jelszavam az volt: tudni kell, kit kell megkérdezni. Csak most szólalt meg bennem, hogy ezzel a felelősség a vállamról lekerült, de jó, élhetek gondtalanul. A csavar benne az, hogy ettől valójában rosszul éreztem magamat, a hányinger kerülgetett és állandóan szétestem. Hogyne estem volna szét, hiszen másokba helyeztem a biztonságomat, mindig visszaigazolást vártam, jól teszem-e, jól élek-e.

Vajon ki tudja ezt megmondani nekem? Hát nem a saját Lelkem? Egyedi, egyszeri és megismételhetetlenek vagyunk! Egyedi úttal és sorssal, nincs senkiből még egy! Hogyan is lenne jó nekem pontosan az, ami neked bevált? Mutathatsz irányt, de ha teljesen téged követlek, akkor a te életedet élem. Pedig nekem a saját utamat kell lépnem!

Szóval, úgy döntöttem, megnézem a döntéseim következményeit, elkezdek "játszani": a gondolatokat a sor végére állítom, a Belső Hang erejét felcsavarom és vállalom a felnőttség felelősségtudatát. Valószínű fogok hibázni, de ha a Lelkemből döntök, csak jó "sülhet ki". 

D.