A szilvafa tanítása

Egyik reggel a szokottnál korábban keltem, hogy az erős napsütés előtt le tudjam szedni a kertünkben található kis szilvafáról a már megérett termést. Elővettem a besárgult színét öregségében barnásra cserélő régi létrámat, és a fához mentem egy vödörrel a kezemben. Jól esett a korai kelés, teljesen más arcát mutatta a természet. Ha le tudnám írni azt az érzést, amit akkor éreztem, már be is fejezhetném a gépelést, de más csoda is történt velem aznap reggel a kert végében.

A fa még csenevész korában van, ágai lehajlanak, a sok gyümölcs még további centiket húz le rajtuk. Létra nélkül is sok termést le tudtam szedni, már előre éreztem, hogy milyen élvezet lesz a téli estéken az aszalt szilvát ízlelgetni a nappaliban heverészve. Elfogyván az érettebbje, a létrán lépdeltem fel a többi érett szilváért egyre magasabbra. A gyérebb lombozat miatt az volt az érzésem, hogy átlátom az egész fát. Láttam, hol lógnak szinte fürtökbe rendeződve a gyümölcsök, csak ki kellett nyújtanom a kezem, és már mehetett minden a vödörbe. Már-már befejeztem a munkát, a szabad létrafokok is kezdtek eltűnni a lábam alól, de nem nagyon akaróztam feljebb menni, mert már nem éreztem biztonságban magam a létra tetején. Erőt vettem magamon, és felléptem az utolsó fokra. A legnagyobb meglepetésre a legérettebb gyümölcsök néztek velem farkasszemet nagy mennyiségben. 
Ekkor hallottam meg a tanítást, amit ez a kis fa aznap reggel a fülembe súgott: ha megrekedünk életünk létráján állva, feljebb kell lépnünk egy fokot, hogy egy más – magasabb – szemszögből nézve rá tudjunk látni életünk történéseinek valódi okaira. Így meglelhetjük az adott „létrafoknak” megfelelő legjobb választ, és ezzel kiérdemelhetjük, hogy életminőségünk jobbá, harmonikusabbá váljon. Pont egy fokkal…

Molnár Ákos

A tenger üzenete

Egyetlen gondolat tengernyi érzelmet tarthat távol.
D.

Beszélgetés

Állj egy nagy tükör elé! Néhány lépés távolságra!

Nézd meg magad!

Mit látsz?

Talán még fontosabb, hogy mit érzel, és mit látsz?

Csendben figyelem a szemben állót. Nézem az alakját, az őszülő haját és a mély barázdákat az arcán. Még ilyen távolról is látom.

Közelebb lépek. Karnyújtásnyira a tükör felülete. Két karnyújtásnyira a tükörképem.

Egyre erősebbek az érzések. Még élesebb a kép. Mélyen a szemekbe nézek.

A tükör elé lépek. Már csak az arc van előttem. Az apró részletek mind-mind láthatók.

A szemek mélyén ott van valaki. Az érzelmek viharossá erősödnek.

Ez vagyok Én?

Ha igen, akkor miért érzem a fiatalság játékos lendületét, amit a test már csak nehézkesen tud követni?

Magamra ismerek?

Persze. Felismerem a testet, a formát, az arcot.

De mégis… Ennyi lenne az egész. Ez vagyok én?

Érzések színes ködökként áradnak szét bennem.

Egyszerre vagyok a kisfiú, a kis kamasz, a kamasz, az ifjú, és a 40 évén jóval túljáró férfi.

Napok óta rosszul érzem magam. Egyre több „méreg” halmozódott fel bennem. Belső viharok téptek, rángattak ide-oda.

„Nem vagyok elég…” gondolatok gyötörtek. E napok alatt lassan minden ajtót becsuktam az öröm és az emberek előtt. Persze egyre rosszabbul éreztem magam. Rettenetes hangulatom igyekeztem mindenki, de főleg a párom tudomására hozni.

Valahogy így gondolkodtam: „Nem látod, hogy milyen rossz nekem? Látod, érzed, hogy szenvedek? Vedd észre és foglalkozz velem!”

Na, erre nem történt semmi, illetve a párom érdeklődött, hogy mi a baj, de én csak hárítottam.

Jó. Ha nem, akkor nem. A párom a feladatai felé fordult. Tette a dolgát.

„Milyen gonosz ez a Nő. Teljesen diszkriminálja a személyem.” Valóban nem kaptam meg a figyelmet, amit ki akartam zsarolni magamnak.

Végül a belső zűrzavaros monológom annyira elborított, hogy már fizikailag is rosszul éreztem magam és a napi dolgaimban is elkezdtem hibázni. „Nem láttam és nem hallottam.” A valóságot bizonyosan nem.

Ez a „halál”. Minden az, ami nem az életet támogatja. – persze ez egy jóval későbbi gondolat.

Végül úgy „alakultak” a dolgok, hogy egy vonatútra kényszerültem, és ezalatt olvastam egy igen jó könyvet.

Mit tett elém ez a könyv? Hosszú lenne mindent elmondani, de a segítségével mélyre nyúltam magamba és belül még sírva is fakadtam.

Néhány idézetet megosztanék mindenki okulására. Hátha éppen erre van másnak is szüksége.

„Ha egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan, a különbség én vagyok.” (Rudolf Steiner)

„Értem már: attól félek, hogy nem fognak szeretni az emberek. Féltékeny vagyok azokra, akik beszélgetnek, és jól érzik magukat, mert azt érzem, hogy kihagynak belőle…

Egyszerű volt a válasz: Nem tudom, nem is tudhatom, hogy holnap mi következi. Tehát jobb, ha eleve nem döntöm el a dolgokat. A kint tovább csörömpölő emberek maga az élet. Amiben vagy részt veszek, vagy nem. Rajtam múlik, hogy mit teszek. Akár most felállhatok, kimehetek az udvarra, és beszédbe elegyedhetek bárkivel. Szabad vagyok. Tetteimben és érzéseimben egyaránt. (Varga Lóránt)”

„Nem lehet egyszerre szemlélni és élvezni a cselekvést” (C.S. Lewis)

„Élni annyi, mint cselekedni és átélni mindazt, ami tetteinkből fakadóan megtörténik.

Boldognak lenni? Talán nem több, mint arra törekedni, hogy jó dolgokat tegyünk, új oldalt írjunk a könyvbe, és átérezzük, megéljük, ami a papírra tevődött.” (Varga Lóránt)

Végül egy saját gondolat: Oly sok keserűséget és fájdalmat teremtettem bentről kifelé miközben örömöt és boldogságot vártam kintről magamnak, de nem jött más csak a belülről kiáradó tükörkép, ami megkínzott és szenvedést okozott.

El kell fogadnom végre, hogy teremtője vagyok a világomnak. Mindannyian azok vagyunk. Abban élünk és úgy, ahogy létrehoztuk azt magunknak. Nincsenek külső okok még akkor sem, ha nem vagyunk képesek látni (felfogni) a belső okozót.

I.

Miért és mitől félünk?

Magunkra látni és magunkban hibát találni, magunkkal szembesülni, mert félünk önmagunk előtt megszégyenülni.

Másokra mutatva s a másikban kutatva élünk. Önmagunk elől menekülünk, addig is egónknak időt nyerünk, aki hatalmát így éli ki felettünk, és nem engedi, hogy lélekben szabadon élhessünk.

Az örökkévalósághoz képest - ami a lélek -, egónk kap röpke 70-80 évet, ezen idő alatt követeli az uralmat.
Emelkedett rezgésszinten saját árnyékunkat átlépve, látjuk, hogy a hibák: álarcok, álruhák, begyakorlott viselkedésminták, árnyék-én tulajdonságok, rögzülések, csak ránk rakódott szerepek, amik szép lassan váltak eggyé velünk, s önálló életet élnek bennünk.
Az élethelyzeteknek már régen vége, de a szerepruhákat magunkon feledve hordjuk múltunknak nehéz súlyát, egy-egy árnyék-énünk tulajdonságát. Emelkedett rezgésszinten önmagunkkal szembesülten ismerjük fel a hibák kioldásának módját: 
megnyitjuk lelkünk magját, ősvalóját, ahol hordozzuk mindenek tudását, az öröm forrását, és ahonnan árad az a végtelen fény-erő, ami mindent megbocsátó és feltétel nélkül szerető. E fény az, mely hibáinkat kioldja, a tapasztalatokat bölcsességgé alakítja, szerethetőségünk hitére, valóságunkra visszaírja.
Ez a lélek alkímiája. A felszabaduló új erő:
Új személyiség, új jövő!

Sághy Enikő
Médium
www.spiritualisonismeret.hu

Cselekedj szerelemből!

A mindennapi élethelyzetek, beszélgetéseink szinte mindig szerepek, álarcok, megfelelések, kényszeres cselekedetek tömegéből állnak. E mögött azért néha fel lehet fedezni az Embert, de legtöbbször csak egy olyan okos „ember-gépet” látunk, aki a folyamatos tanult kliséit ismételgeti. Elveszik - a súly nélküli szavak, az elsivárosodott érzések, a sietség, a túlérzékenység és a közöny - szerepeiben.
Olyan jó lenne, ha a páncélok szorítása nélkül tudnánk létezni, beszélgetni egymással! Őszinte, szívből jövő, tiszta mondatokkal, amelyeket nem torzít el a mindennapi álarc. Hasonlóan, mint a szerelmesek, amikor meztelenül, mélyen egymás szemébe néznek és igaz, tiszta érzéseikkel „érintik meg” egymást.
Érdemes minden nap egyre több dolgot „szerelemből” tennünk!
Olyat, amelyikről érezzük: igen, ez igazán belülről, a lélek valós érzelmének legmélyéből tört a felszínre.
Lehet ez egy szó, egy finom érintés, egy jótett, vagy csupán egy kedves mosoly…

V.L.

Megküzdöttem a másoknak való megfeleléssel

Eljött a nap, amikor megelégeltem, hogy másokat megkérdezzek, mi lenne jó nekem. Ezentúl csak a saját belső hangomat követem! Borzalmas göröngyös út vezetett idáig, sok fájdalommal, mások hibáztatásával és önmarcangolással. Széttéptem magamat, hogy nem tudok dönteni, nem tudok egyedül lépni, mindig mások véleményét kérem ki. A jelszavam az volt: tudni kell, kit kell megkérdezni. Csak most szólalt meg bennem, hogy ezzel a felelősség a vállamról lekerült, de jó, élhetek gondtalanul. A csavar benne az, hogy ettől valójában rosszul éreztem magamat, a hányinger kerülgetett és állandóan szétestem. Hogyne estem volna szét, hiszen másokba helyeztem a biztonságomat, mindig visszaigazolást vártam, jól teszem-e, jól élek-e.

Vajon ki tudja ezt megmondani nekem? Hát nem a saját Lelkem? Egyedi, egyszeri és megismételhetetlenek vagyunk! Egyedi úttal és sorssal, nincs senkiből még egy! Hogyan is lenne jó nekem pontosan az, ami neked bevált? Mutathatsz irányt, de ha teljesen téged követlek, akkor a te életedet élem. Pedig nekem a saját utamat kell lépnem!

Szóval, úgy döntöttem, megnézem a döntéseim következményeit, elkezdek "játszani": a gondolatokat a sor végére állítom, a Belső Hang erejét felcsavarom és vállalom a felnőttség felelősségtudatát. Valószínű fogok hibázni, de ha a Lelkemből döntök, csak jó "sülhet ki". 

D.

A szülői háttér fontossága

Több éve elindultam önmagamat megismerni, és már jócskán benne voltam a sűrűjében, amikor egyszer csak egyértelművé vált számomra, hogy mekkora különbség az, ha valaki olyan családot választ, ahol a szülők élete olyan példa, - amiből erőt lehet meríteni, - ami az Egyetemes Szeretet, azaz a valós értékrend minőségét mutatja. Sok éve már, hogy hallgatom a különböző tanításokat, olvasom a könyveket, de csak ideig óráig sikerül megtalálni magamban azt a forrást, ami adja a belső nyugalmat, harmóniát, elégedettséget, s amiből erőt tudok meríteni döntéseimhez.

Feltettem a kérdést, hogy van-e olyan személy a múltamban, az életemben, aki példát tudott volna mutatni számomra? Rá kellett jönnöm, hogy eddigi életemet az ármány, az önsajnálat, a hatalmi dráma, a „húzd meg ereszd meg”, a tudás hatalmával való visszaélés, a negatív hozzáállás dolgokhoz, az önzés, a garasoskodás, a másokért nem tevés, a másokkal együtt nem érzés, és az őszintétlenség drámáinak és játszmáinak sokasága jellemezte.

Miért pont én választottam ilyen szülőket, ilyen hátteret? Miért nem kértem legalább egy nagyszülőt, aki jó példával járt volna előttem, hogy megmutassa, mi az igaz és a tiszta?

Most tudatosodott bennem, nekem pont ezért kell jóval nagyobb erőt fordítanom az állandó éberségre, azaz, hogy felismerjem, az illúzió világa mit tükröz számomra. Figyeljem magam, hol van bennem játszma, vagy mikor vagyok igaz és tiszta. Hiszen a felszín világa a tükör, saját játszmáimra. Olyan ez, mintha a szalmakazalban keresném a tűt, szeretném benne megtalálni, a sok játszma közt a fényemre rálelni.

Addig, amíg nem ismertem fel, hogy él bennem a Fény, a tiszta valós értékrend, ősvalómban ott van az őszinte tisztelet és szerethetőségem hite, nem tudtam, hogy van valós és valótlan, hogy van szándék mentes élet.  Régen azt sem tudtam, van különbség, már érzem és látom, milyen szándékkal közelítenek felém.

És láss csodát, a tudatos Önmegismerés által meddig jutottam:
Mostanra egyértelművé vált, az, az életem feladata, hogy felismerjem, ki vagyok valójában. Ahhoz, hogy ezt megtudjam, át kell égnem mindazon a sok-sok tulajdonságon, amik Fényem árnyékai. Kértem őket tapasztalni. S ha nem vagyok éber, azt hittem volna, hogy csak ennyi az élet, a sok-sok játszma. Felismertem, hogy az árnyék-én tulajdonságok csupán eszközök a tapasztalásra, s abból tanulva, okulva, bármelyik pillanatban megválhatok tőlük, ha szembesülök velük és kimondom, hogy: elég volt! a belőlük megszerzett tapasztalás, a dráma és a játszma. Lelkem mindenek tudója, a valóság fényével az árnyékokat kioldja, alkímiázza arra, Aki valójában vagyok. Arra a szerethető Isteni Lényre, Aki mer magával szembesülni, nem fél magában árnyékaira látni, meri a megszégyenüléstől való félelmét letenni és saját Fényébe hazatérni. (Így tud mindig új teremtő erőhöz jutni.)

A forrásban, ősvalómban az egyértelműség, az igaz valóság, a harmónia a bölcsesség van, az idő elrendeltetettsége, a Lét megbecsülése. Felismertem, hogy része vagyok a Fénynek, sőt, azt is, hogy Isteni Lény vagyok, a Fény vagyok! 

"Pa. élete"

Előadás a naivitásról, június 16-án hétfőn

Hányszor éltek vissza naivitásoddal mások:

kihasználtak, ellened összefogtak, megcsaltak,

megvezettek, átvágtak, cserben hagytak, megloptak,

hátad mögött kibeszéltek, „szemedbe port hintettek”.

Elhitted a szavakat amit mondtak, Te igaznak tartottad,

magadból kiindulva gondoltad, az emberek nem hazudnak.

Hitted, ha Te nem bántod őket, akkor ők sem tesznek ellened.

Ha már elég volt mindezekből a megszerzett tapasztalat,

szeretnéd elengedni és a miértjeit megérteni,

nagy szeretettel várlak, dolgozzunk együtt!

Teremtő Erőd elvezet a gyökerekhez,

s ha rálátsz az eredőre, a blokkokat kioldva

tehetsz szert új erőre, a Teremtő Önismeretre!

Tarts velünk 2014. június 16-án 18-20 óráig! 
Helyszín: Egy s Ég Központ Egyesület
                Budapest, II. kerület, Hankóczy Jenő utca 35.

A szülők felelőssége, a gyermekek ereje

Vajon mekkora felelőssége van a szülőnek a saját, és gyermeke sorsa felett? Vajon tudják-e a szülők, hogy gyermekük hogyan van rájuk kapcsolva és mennyire függ tőlük? Valójában mennyi ideig tart ez a szimbiózis?

Egy élethelyzet a sok közül, amiből tanulhatunk.

Adott a család, ahol a férj munkamániás, a feleség otthon van gyermekükkel egész nap egyedül.
Az apa munkamániája elfeledtette vele a családját, hiába várta otthon szerető felesége és gyönyörű gyermeke. Az anya sokáig próbálkozott, hogy férje vegye észre ezt az állapotot, végül, hogy tompítsa fájdalmát, az alkoholban talált menedéket. A férj még erre sem figyelt fel, kapcsolatuk még jobban elromlott, azonban továbbra is együtt éltek, egymással alig beszéltek. Gyermekük egy nagyon aktív, állandóan izgő-mozgó egészségtől kicsattanó, de lélekben igen érzékeny emberke volt. Ez az érzékeny gyermek az évek folyamán folyamatosan gyűjtötte lelkébe a szavak nélkül is érezhető feszültséget, szülei kínlódását, elfojtott haragjukat, ami súlyos betegséget idézett elő benne. Mozgása korlátozottá vált fiatal kora ellenére, melyre komoly gyógyszeres kezelést kapott.
Sok év telt el úgy, hogy a szülők csak a gyermekre és a gyógyítására figyeltek, de gyermekük betegségének a valós okára nem láttak rá.
Közben a gyermek felnőtt ember lett, aki elindult egy komoly önismereti úton.
Fejlődésének megadott idejében, az elrendeltetett időben megnyílt gyermekkori betegségének valós oka.
Felismerte, hogy a szülők közötti konfliktusok, a feszültségek, a hiábavalóság, a tehetetlenség súlyát vette le róluk, hogy könnyítsen rajtuk, így idő előtt „megöregedett”. Mélytudat szinten rálátott, hogy ezek a szerepek tartják őt betegségében, okozzák a mozgási képtelenséget, a szülők tehetetlensége így jelent meg testi tünetekben nála. A szülők gyermeküknek köszönhetik, hogy az akkori élethelyzetekből tovább tudtak lépni, el tudtak rugaszkodni, és életük jó mederbe tudott folytatódni.
Ahhoz, hogy a gyermeknél mindez megnyílhasson, a szülők önismeretére is szükség volt. Ők is tettek érte, átlépték árnyékaikat, felismerték, milyen tulajdonságok vezették őket a régmúltban, amelyek felismerése elől régen elmenekültek. Szembesültek, mélytudat szinten kioldották, így az energia jobban hatott: a felszabadult új erő segíti a gyermeket gyógyulásában. Lelkében és testében is felszabadult!
Az anyának nem csak azt kellett megbocsátania magának, amit valaha maga ellen tett, hanem azt is, hogy gyermeke feláldozta magát érte.
Hál’Istennek, az erőnk mindig adatott az élethelyzetekhez, amelyeket kérünk, hogy megtapasztaljuk, majd azokból tanuljunk, okuljunk, bennük felismerjük magunkat, fejlődjünk!

Libikóka

Nem is tudom, mikor éreztem magamat utoljára jónak. A "nem vagyok elég jó" érzése a mai napig éget belülről, hol jobban, hol kevésbé. Fogalmam sincs, ha csak úgy cselekszem, megfontolás nélkül, jó lesz e... mindent ezerszer átgondolok, az összes létező, és nem létező oldaláról körbejárom a döntéseimet, ezért sokszor nem is döntök. Ezzel vesztegetem el az életemet. Amint felébredek, azon morfondírozom, teát vagy kávét igyak-e. Aztán arról, mit reggelizzek, utána a szekrényem előtt állva sóhajtozom, hogy nincs egy rongyom sem. Megint egy döntéshelyzet: mit vegyek fel? A délelőtti munkám egész flottul megy, majd délután, ha nem a magam ura vagyok, megint csak hajlamos vagyok elveszni. Melyik feladat a fontosabb, és persze mit sportoljak, és mit egyek vacsorára? Elmenjek vele találkozni, van kedvem hozzá? Jó lesz az nekem? Kérdések halmaza kavarog a fejemben. Eddig ezt nem is észleltem ilyen tisztán.

Szóval félek a felelősségtől. Amikor néhanapján szabadjára engedem a kontrollmániámat, akkor azt tapasztalom, hogy az erős ösztönöm visz, és fájdalmas helyzetekbe keveredem általa. Inkább nem élek, csak ne fájjon - szól egy hang belülről. Közben az asztalra csapok: nem ezért jöttem! Érezni jöttem! Élni, nevetni, szeretni! A buktatókon átesni, megtanulni felállni és közben megtapasztalni, hogy van erőm a saját lábamon tovább menni. 
Mindebben sok-sok megfelelés is van, hiszen minden vágyam, hogy végre jó lehessek, hogy szeressenek, hogy a kor ideálját kövessem és normális ember legyek, de mindezt az elmém gyártja, most érzem, honnan ered. 
Falak, kényszerképzetek, biztosítékok, kötelek. Mind kapaszkodó. Elengedem.

Az önmagam iránti tisztelet érzése

Az elmúlt hónapok, hetek megerőltetőek voltak, és nem tudtam megfejteni, hogy mi bánt, mi zakatol bennem. Ahogy lenni szokott, az Élet egy pillanat alatt fordít a nézőponton, ahogy kiderülnek dolgok, elhúzzák a függönyt és meglátod a valóságot. Csak merj hinni a szemednek és a fülednek! 
A történések verssé összegződtek.

Fogalmam sem volt, mit jelent az a szó: tisztelet, mi az a tisztelet?!

Adódott egy élethelyzet, amiben végre felismertem,

hogy mi az a rossz érzés, amikor nem állok ki magamért,

és legszívesebben elmenekülnék.

A torokszorító érzés, a nyomás a fejemben,

és a mondat: velem mindent megtehetsz!

Az önmagam iránti tisztelet hiánya volt az,

ami ilyenkor a bensőmet mardosta.

Annyira a sajátomnak éreztem, hiszen tizenéve így élem az életem.

Már megint valamit túlhúztam, elég régóta dübörgött bennem, hogy: ELÉG VOLT, NEM!

Amikor fejlődésem menetében eljutottam arra a szintre, hogy felismertem a saját értékemet,

megfogalmazódott bennem: ezt már nem teheted meg velem!

Nem kardot vonva, zászlót lengetve, és kicsit sem bekeményedve,

hanem érezve a Lelkemet, a szerethetőségemet, bársonyos minőségemet.

Egy szakasz lezárult, pontot tettem...

Új érzések vannak most testemben és lelkemben, fellélegeztem!

Önmagamhoz megérkeztem!

A titkot a szíved tudja

Ébredtél már úgy, hogy minden összedőlt?

Kinyitod a szemed és rögtön zakatol az eszed, mert kilátástalan a helyzet.

Legalábbis, úgy érzed. Körülvesz a kétségbeesés, eltölt a félelem, pedig ez lehet, hogy nem is véletlen.

Hol az optimizmus, a felhők fölé látás, helyette most miért van aggódás?

Ismerd fel, amit a helyzet tanít: tovább nem csinálhatod így.

Most már ne bízd magad másra, itt az idő, állj saját lábra.

Vedd elő a hited, figyeld a szíved és használd az eszed.

Engedd el a múlt fantomjait, tedd le a nagy köveket, ne engedd, hogy az árnyékok kövessenek. Nyisd meg szíved, áradjon a fény, emlékszel, hogy ki vagy?

Isteni lény!

Benned minden tudás, hatalmas szeretet - csak ez vezérelhet.

 Tedd le egod vasköveit, mérgező nyilait, igaznak hitt hazugságait!

Mondj NEMet, kiáltsd az égbe: ELÉG, hisz' ebben a testben csak egyszer élsz. Valósítsd meg önmagadnak tett ígéreted, hogy a polaritást félreteszed, a rosszat elfeleded, figyelmed a boldog életre tereled.

 Félelmed súlya lelkedre nehezedhet, de te ne higyj neki: maradj meg embernek. Ember, kinek lelkében száll az ének, virágok közt lépdel a réten, és boldog, ha napsütést lát. Mire ez a boldogság? Örül, hogy élhet.

Emlékszel, hogy minden mag növekedni törekszik?

Az élni akarás vágya hajtja, a fényt látni akarja. Lelked magja is így működik:

a sötétséget nem tűri, hisz' fényből jött és a fényt szereti.

Fény az eredője, fény az útjelzője, fény a segítője, és fény által teljesedik be.

Ne akard ezt érteni, a titkot a szíved tudja, csak hagyd őt érezni.

D.

Fordítva vagyok bekötve

...azt a kifacsarodást is felfedeztem magamban, hogy amikor dönteni kell, nem állok bele a helyzetbe, akkor úszom az árral, és persze csak kapkodom a fejemet és fulladozom, mik ezek a hatalmas hullámok körülöttem. Amikor engedni kell, hogy az Élet, a Sors, a Teremtő vezessen, akkor pedig tíz körömmel kapaszkodom és akarok. 

Két nappal ezelőttig nem hallottam a szívem hangját, nem tudtam beazonosítani, és nem tudtam, hogy a zakatolás nem én vagyok. Fogalmam sincs, honnan ez a sok hang, zenék, dallamok és zajok, de elveszik a figyelmemet a Pillanatról, az Életről, csak félek és NEM ÉLEK! Rosszat generálnak, képeket vetítenek és gúzsba kötnek. Kellenek történések, amik felébresztenek. Döntsd el, mikor fáj a legjobban és akkor mondd ki, hogy ELÉG! De ha még mindig bírod, több év után is, sebek ezrei sem fájnak, lelkedet magad alá gyűröd valaminek a reményében... akkor vigyázz, mert éveket tölthetsz el így és az utolsó órádban döbbensz csak rá, amikor az Élet már csak egy lélegzetvétel lesz számodra: az életem semmit nem ért. 

Szeress! A félelmet tedd egy puha párnára, ne a sisakod karimájára... ne az vezessen, mert belekeményedsz és a szíved szépen lassan elfelejt Téged! 

A szeretet döntés

Bekapcsoltam a tévét és a három évvel ezelőtti japán cunamiról adnak dokumentumfilmet.

Egy perccel ezelőtt még sírtam, sajnáltam magamat.

Közben azt mutatják, ahogy a végtelen víz ömlik be a gáton és az aprócska halászfaluval kezdve elmos több várost is. Borzalom nézni is. Egy férfi beszél, hogy a házával együtt elsodorta őt  az ár, és a víz alatt a családtagjai "jöttek szembe".

Én pedig magamban harcolok a szüleimmel. Akik felneveltek és mai napig mindent megtesznek, hogy nekem jó legyen, segítenek, ahol tudnak.

Tegnapig nem is tudtam, mit jelent érezni. Történések sorozata megvilágított bennem valamit... Csapong bennem az összes sérelmem és másokba hasít. Mint a sárkány farka. De ez a fájdalom... magamnak okozom, amikor a másikat bántom.

Ma reggel, ahogy mentem a munkahelyemre, dobbant bennem: a szeretet döntés. Keresem a szeretetet, magamban, a külvilágban, az emberekben. Sehol nem találom, nem jön szembe. Persze, mert itt van bennem. Ahogy legtöbbször, magamról felejtkezem el.

Az én döntésem, az én felelősségem, az én cselekvésem. Nem szabhat feltételeket, nem mondhatom, hogy valakinek jár, másnak pedig nem. A szeretet van.

A lelki béke bennünk van

Tizenéves korom óta keresek valamit, ami több, ami más, ami kihoz a darálóból. Valójában nem tudtam, hogy darálóban vagyok, egyszerűen nem volt elég a hétköznap, nem volt elég, ami van. Egész pici koromtól kezdve élt bennem: többnek kell lennie az életnek annál, amit látok. 

Reggelente ott várt a vaníliás krémtúró, mellette a kiskanalam, közben Édesanyám kevergette a kávéját az üvegpoharában a fémkanállal, és ez a hang minden reggel 6 órakor sértette a fülemet. Sosem reggeliztünk együtt, Anyu vacsorához sem ült mellénk, mert vigyázott az alakjára. Azért a konyhában vacsora készítés közben mindig bekapott 1-2 falatot, úgymond "stikában", aztán rágyújtott. Nem is olyan régen beszélgettem egy ismerőssel, aki minden este főz a családjának és nem izgatja, hogy ha este 9 órakor kerül az asztalra a vacsora. A vacsora náluk szent, legyen az egy bundás kenyér vagy egy gyors leves. Megbeszélik, kinek milyen napja volt és nagyokat nevetnek. Bennem is van erre igény... de nincs ilyen emlék, vagy érzés. Az pedig a további része, hogy magamon is észreveszem ugyanezt a hozzáállást, a vacsora nem fontos, sőt, lelkifurdalásom van tőle.

Nem ezzel a történettel ültem le írni. 

Hanem azt szerettem volna elmesélni, hogy tegnap mosolyogva feküdtem le aludni. Összhangon voltam az Egy S Ég Központban, közös doboláson. Sámán dobok mély ritmusai átadják lüktetésüket és a hangjuk kiüti belőlünk, ami nem jó, amire már nincs szükségünk. Ha hagyjuk magunkat, ugye ez sok mindennek a feltétele.

Egy dacos, morcos, sötét, gonosz kislánnyal álltam tegnap szemben, aki mindenkinek betart, leginkább saját magának. Aki a boldogság útjában áll, és csak az akaratát akarja érvényesíteni. Szakos Peti, aki a dobolást vezeti, meditációban levitt a magentába. Együtt zuhantam ezzel a kislánnyal, hát a zuhanás sem volt könnyű. Volt ereje fennmaradni, aztán mégis én győztem... az utolsó pillanatban egy szoros, sötétszürke búvárruhakánt csúszott le rólam ez az attitűd. 

Felszabadultságot éreztem, tudtam nagy levegőt venni. 

Így tudtam mosolyogva nyugovóra térni.

B.

Egy ártatlan nátha

Az évet betegeskedéssel indítom. Köhögök, rekedt a hangom, fáj a tüdőm, sebesre fújtam az orromat és persze rossz a közérzetem. Ritkán kap el a nyavaja, de akkor teljesen ledönt a lábamról... Jó pár napja tart már, így tudom figyelgetni. Főleg, hogy lelassultam, jó értelemben. Figyelek magamra, felöltözöm rendesen, eszem gyümölcsöt és azért amilyen hamar csak tudok, ágyba kerülök. A helyzet azonban nem rózsás, reggel megmutatkoztak az árnyoldalak is.

Nem akarok jól lenni. Nekem jó ez a helyzet, lehet hivatkozni a betegségre, így megint nem kell részt vennem az életben, mivel itthon kúrálom magamat. Valójában nem is akarok megmozdulni, úszom az árral, vagyis felfekszem a hullámra, de a gyorsabb haladás érdekében erőfeszítést nem teszek. Jó dolgom van, végülis nincs baj, a céljaimat általában elérem. Szeretnek az emberek... csak én nem szeretem magamat. A külső körülményeknek tulajdonítok sok mindent az életemben, most a betegség miatt lehetek rosszul és kíméletességet igénylek - "Bánjatok velem óvatosan!". Ez életem egyik fő motívuma: én érzékeny vagyok, velem ne beszéljenek így-úgy, én vagyok a hímes tojás. Most nem baj, ha nincs tartásom, most megtehetek extra dolgokat, megértik, ha korábban el szeretnék jönni a munkából... "menj csak és pihenj nagyot", még sajnálnak is az emberek, együtt éreznek, de jó, ez nem az én felelősségem! Most nem kell a keretekhez, szabályokhoz tartanom magamat, most tehetek, amit akarok, ami jól esik... ami épp kipattan a fejemből!

Mit ad még ez a kis nátha? Azt, hogy nem kell közel mennem az emberekhez, hogy meglehet megint a "külön vagyok" érzésem. Azért odaszúrnék egy B betűt, így ez alakul: különB vagyok. Nem akarok egy lenni az emberekkel, nem akarom, hogy ugyanolyan legyek, mint az a sok majom a világban. Mindenki játszik, játszmázik, affektál, felszínes, különc módon öltözik... Itt mondjuk máris megtalálhatom magamat ezekben. Hogy ne menjek messze és kicsit lerángassam ezt a síró, elégedetlenkedő, sőt, pöffeszkedő... lenéző és nagyon okos valakit bennem... EMBER VAGYOK, hús és vér, mint a szomszéd, mint a munkatárs, mint mindenki más. És ha olyan is vagyok, amit kifogásolok a világban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az egész lényemet átszövi a játszma. De! Vannak feltáratlan világok bennem, új és új szerepek kerülnek felszínre, egyre mélyebb lényegek kaphatnak megoldást.

Most jutottam el a szenvedő részemhez. Ahogy írtam az elején, nem, nem akarok jól lenni, nekem jó ilyen félholtan, így nem kell felvállalnom magamat, nem kell felállnom, feküdhetek egész nap, olyan jó rábízni magamat másokra, így érezhetem törődésüket, vagyis! Ilyenkor elfogadom a törődést, gondoskodást, ilyenkor hagyom magam... de a sajnálaton kívül más energiát nem is tudom beengedek e.

Hogy az utolsó bekezdést  vajon ki írta? Az én kezem pötyögte a klaviatúrán a betűket, de valaki beszélt bennem. Aztán most itt a kép előttem, hogy a nagymamám a fél életét betegeskedte, feküdt és a családtagok ápolták, gipszágyban mosdatták és érte volt mindenki. Édesanyám a nagyi betegsége miatt ment el dolgozni 16 évesen, és anyunak gyerekkora sem volt, mert a mamát ápolta egész kiskora óta.

Ez a szenvedés, élni nem akarás, feladás szerintem egy figyelemfelhívás. Összetett, de a lényege: kérem a szeretetet, adnom ne kelljen, a magam burkában élhessek.

(ez persze további képeket vetít, de most ennyi elég...)

B.

Ahogy a körömrágás és az ujjszopás tanít...

Kiskorom óta küzdöttem körömrágással, ujjszopással, tinédzserként hozzájött a cigaretta. Szerettem volna leszokni ezekről, sajnos nem tudtam. Az ujjszopás annyira komoly volt, hogy elalváshoz is szükségem volt rá felnőttként, nem bírtam máshogy elaludni. Ez elég kínos, hiszen párkapcsolatban fel kell vállalni… senkinek nem volt ezzel problémája, bennem persze gátat okozott. A Teremtő Önismeret módszerrel többször ránéztem mélytudat szinten, de nem kaptam válaszokat.

A gyermekem születése késztetett arra, hogy elkezdjek komolyan foglalkozni ezzel a problémával. Felmerült bennem, ha ezt a mintát látja tőlem, ugyanennyit fog szenvedni, mint én, ezt nem szerettem volna.

Ami elindított a megoldás felé… Gyermekemhez a mai napig (most 3 éves) fel kell kelni éjszakánként többször, ez kezdetekben nagyon zavart engem, nem tudtam elfogadni, hiszen rettentően fáradt és nyűgös voltam emiatt.

Amikor már hosszú ideje nem tudott önállóan elaludni, megnéztem, hogy mit mutat a kisfiam ezzel kapcsolatban. Mélytudat szinten azt láttam, hogy az édesanyám kiskoromban berakott a kiságyba, és amikor sírtam, nem vett föl. Ez régen bevett szokás volt, viszont ezzel a gyerekek teljesen elvesztik a biztonságérzetüket. Velem is ez történt: sírtam a kiságyban, és egyedül éreztem magamat, a biztonságérzés akkor mélyen megsérült bennem. Válaszként mély alvásba kerültem, a biztonságot, amit édesanyám melle jelentett, az ujjammal pótoltam.

Miután ezt a képet megkaptam, tudtam vele dolgozni. Esténként úgy aludtam el, hogy az Arany-Magenta energiát bekötöttem ősvalómba, lelkem középpontjába és elkezdődött az édesanyámról a leválás. Először azt láttam, hogy még mindig, 35 évesen, erős köldökzsinórral csatlakozom hozzá. A gyógyító kép a következő volt: szoptat, majd letesz a kiságyba és együtt maradunk, a végtelen nyolcas ( ∞ ) áramlik közöttünk. Mindent átírtam, minden átíródott. Egy hét után éreztem magamban az elveszett biztonságérzetet, illetve azt a fényt, amivel ez a sérülésem meggyógyulhatott. Azóta nem szopom az ujjamat, egyik napról a másikra raktam le. Ehhez persze kellett 35 év tapasztalata és végül a kisfiam hozta el a megoldást.

V. E.

Válj azzá, Aki valójában vagy!

Családunk és az a környezet, amiben nevelkedünk, rendkívül meghatározza jellemünk, szokásaink, érzelemvilágunk kialakulását. Gyermekként folyamatosan látjuk, tapasztaljuk szüleink, rokonaink egy-egy élethelyzetre adott reakcióit, ezért ezeket a viselkedési mintákat tekintjük  normáknak, azaz hasonló szituációkban mi  is ezt alkalmazzuk „megoldási formának”.

Növekedésünk során az átvett „mintázatok” egyre csak szaporodnak, közben észrevétlenül egyre messzebb kerülünk igazi Önvalónktól, attól a boldog és önfeledt gyermektől, akik egykor voltunk. Idővel annyira természetessé válik a sok fölvett szokás, hogy észre sem vesszük, miként válunk teljesen eggyé velük. 

  

Felnőve egyre inkább véleményt alkotunk ezekről a viselkedésmintákról: „na, én olyan biztosan nem leszek mint az apám, anyám, testvérem, nagybátyám, stb! Bizonyos dolgokat megpróbálunk elfojtani, vagy épp nagyobb teret engedni neki, és mindeközben folyamatos önbecsapásban élve egyre csak azt hajtogatjuk, hogy én akkor se vagyok (és soha nem is leszek!!) olyan, mint Ez vagy Az!

  

Ha kevés „nehezéket” hozunk otthonról, a mindennapokban könnyebben boldogulunk és kiegyensúlyozottabban viselkedünk, viszont ha túl sok a "szerzett súly", akkor telve vagyunk fájdalommal, félelemmel, és leginkább ebben az állapotban tengődünk. Ezek a minták hatnak minden pillanatban az életünkre, és mivel mindent(!) Mi teremtünk magunknak, ezek az erők számos olyan helyzetet is behívnak életünkbe, amik bizony fájnak. Értetlenül állunk az ilyenek előtt pl.: Miért rúgtak ki megint a munkahelyemről? Miért vagyok még mindig féltékeny? Miért haragszom ennyire a testvéremre? Miért nincs elég pénzem? ... és még sorolhatnánk a kérdéseket.

Nem látjuk ezekben a „rossz” történésekben, hogy a bennünk élő Isten miként súgja szeretetteljesen a fülünkbe:    ” NÉZZ  SZEMBE MAGADDAL! ” 

Mikor életünkben sorra történnek olyan események, amiket nehezen, már-már kínkeservesen élünk meg, rá kellene látnunk arra, hogy mindezeket valójában mi „hívtuk” be magunknak.

Akár akarjuk,akár nem, akár hisszük, akár nem - az energiatörvények MŰKÖDNEK!

Ha megkeressük magunkban azokat a félelemből fakadó energiaminőségeket, amelyekkel a vonzás törvénye alapján behívtuk életünkbe a „tükröket”, miután felismertük őket, megvan a lehetőségünk arra, hogy meditációban, a szeretet fényével alkímiázva (átalakítva) elengedjük őket.

Ahogy önmegismerésünk során mind felelősségteljesebben, lelkiismeretesebben haladunk előre, 

egyre könnyebben ismerjük fel azokat a félelem-erőket, amelyek még végrehajthatnak bennünket.

Ezeket meglátva, majd tudatosan átalakítva nyitottabbá válunk az új, magasabb rezgésszintű energiák befogadására. Belső változásunkkal összhangban elkezdenek beáramlani a csodák mindennapjainkba. Elindul az ÉLET!

A választás a Tied: 

hagyod, hogy sodorjon az ár,vagy kezedbe veszed az életed és azzá válsz, Aki valójában Vagy?!

Én és a környezetem

Mielőtt még elindultam a volna a lelki utamon, teljesen másként viszonyultam az engem körülvevő emberekhez. Teljesen természetesnek tűnt, hogy ha valamit mondtak rám magamra vettem, vagy épp fölháborodtam rajta, ha valamire kértek szinte nem tudtam nemet mondani. Fájdalommal éltem meg, ha nem szerettek valamiért, és szomjaztam az elismerést, a szeretet másoktól. Valójában magamba nem voltam képes ezt megélni, ezért vágytam „kívülről”. Aztán ahogy elkezdtem önmagammal foglalkozni, és a meditáció segítségével fölismertem, és kioldottam a kishitűségem, elkezdtem magam értékelni, és szeretni. Rájöttem minden, ami körbevesz tükör számomra, hogy lássam meg másokon keresztül a saját hibáimat. Megtanultam különbséget tenni mi az, ami róla szól, és mi az, ami rólam. Jobban tudom kezelni a konfliktushelyzeteket, kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lettem.

János

Láthatatlan győzelem

Itt van már megint valami kellemetlen érzés és nem tudok vele mit kezdeni. Nem értem a helyzetet csak érzem. Felkavar belül. Régi, mélyen gyökeredző - „bevált” - reakciók indulnak be. Lehúz valami szomorúság, indulat, düh a keserűség, a szenvedés és a bánat homályába. Érzem, hogy elvesztem az irányítást.

Az első gondolatok tudattalanul törnek elő és rántanak a megszokott, de kellemetlen irányba. Fáj ez az egész. Nem akarom ezt a helyzetet, de van, és nem tudok vele mit kezdeni – már megint -. De ugyan ez a kívülről szemlélődő, észrevétlen Énem teszi mássá az egész helyzetet. Ez a kiinduló pont. Innen lehet elrugaszkodni. És még valami.

Itt ül mellettem - a Nő. Ő az az Ember, aki a mindennapjaimban mellettem van. Ő az, aki kívülről látja, ahogy reagálok. Igyekszik segíteni. Nem ítélni, csak kérdezni. „Felébreszteni”, hogy újra Én lehessek, aki irányít és ne az érzelmek, az indulatok uraljanak engem és környezetem. Jól ismer. Tudja, hogy ki vagyok. Sokszor megharcoltuk egymás sötétségeit és még ma is ezt tesszük - időnként. Segít. Kérdez. Kizökkent. Kimozdít a megszokásból. Nem akarom és mégis… Ma – most - valami más tud lenne ez által is.

Ma az érzelmek kavargó homálya mögé tudok kerülni - megint. Nem harcol, hanem elfogadással. Azzal a tekintettel, ami a valóságot keresi és nem az önigazoló kétes „győzelmet”. Még akkor is így van ez, ha nem nekem van „igazam”, vagy eltoltam valamit. Ami történik velem, az tanít, mert újra és újra megpróbál, hogy tisztábban láthassak, hogy igazabb és valóságosabb lehessen minden. Nem könnyű – sőt időnként nagyon nehéz. Nagyon kellemetlen tud lenni a felismerés, ami az eljátszott drámáim mögött láthatatlanul megbújó irányítót megmutatja - engem. Talán a legfájdalmasabb az, hogy nincs külső hibás. Csak Én vagyok. Én vagyok az ok. Ja és enyém a következmény is.

Olyan „győzelem” ez a mai, hogy senki nem látja, de mégis mindenki érezheti, mert valami nem úgy történik, mint máskor. Tisztábban, szebben, jobban - MÁSként. Tökéletes? Igen, mert MOST ez a legtöbb.

Hálás vagyok érte. Köszönöm.