A szülői háttér fontossága

Több éve elindultam önmagamat megismerni, és már jócskán benne voltam a sűrűjében, amikor egyszer csak egyértelművé vált számomra, hogy mekkora különbség az, ha valaki olyan családot választ, ahol a szülők élete olyan példa, - amiből erőt lehet meríteni, - ami az Egyetemes Szeretet, azaz a valós értékrend minőségét mutatja. Sok éve már, hogy hallgatom a különböző tanításokat, olvasom a könyveket, de csak ideig óráig sikerül megtalálni magamban azt a forrást, ami adja a belső nyugalmat, harmóniát, elégedettséget, s amiből erőt tudok meríteni döntéseimhez.

Feltettem a kérdést, hogy van-e olyan személy a múltamban, az életemben, aki példát tudott volna mutatni számomra? Rá kellett jönnöm, hogy eddigi életemet az ármány, az önsajnálat, a hatalmi dráma, a „húzd meg ereszd meg”, a tudás hatalmával való visszaélés, a negatív hozzáállás dolgokhoz, az önzés, a garasoskodás, a másokért nem tevés, a másokkal együtt nem érzés, és az őszintétlenség drámáinak és játszmáinak sokasága jellemezte.

Miért pont én választottam ilyen szülőket, ilyen hátteret? Miért nem kértem legalább egy nagyszülőt, aki jó példával járt volna előttem, hogy megmutassa, mi az igaz és a tiszta?

Most tudatosodott bennem, nekem pont ezért kell jóval nagyobb erőt fordítanom az állandó éberségre, azaz, hogy felismerjem, az illúzió világa mit tükröz számomra. Figyeljem magam, hol van bennem játszma, vagy mikor vagyok igaz és tiszta. Hiszen a felszín világa a tükör, saját játszmáimra. Olyan ez, mintha a szalmakazalban keresném a tűt, szeretném benne megtalálni, a sok játszma közt a fényemre rálelni.

Addig, amíg nem ismertem fel, hogy él bennem a Fény, a tiszta valós értékrend, ősvalómban ott van az őszinte tisztelet és szerethetőségem hite, nem tudtam, hogy van valós és valótlan, hogy van szándék mentes élet.  Régen azt sem tudtam, van különbség, már érzem és látom, milyen szándékkal közelítenek felém.

És láss csodát, a tudatos Önmegismerés által meddig jutottam:
Mostanra egyértelművé vált, az, az életem feladata, hogy felismerjem, ki vagyok valójában. Ahhoz, hogy ezt megtudjam, át kell égnem mindazon a sok-sok tulajdonságon, amik Fényem árnyékai. Kértem őket tapasztalni. S ha nem vagyok éber, azt hittem volna, hogy csak ennyi az élet, a sok-sok játszma. Felismertem, hogy az árnyék-én tulajdonságok csupán eszközök a tapasztalásra, s abból tanulva, okulva, bármelyik pillanatban megválhatok tőlük, ha szembesülök velük és kimondom, hogy: elég volt! a belőlük megszerzett tapasztalás, a dráma és a játszma. Lelkem mindenek tudója, a valóság fényével az árnyékokat kioldja, alkímiázza arra, Aki valójában vagyok. Arra a szerethető Isteni Lényre, Aki mer magával szembesülni, nem fél magában árnyékaira látni, meri a megszégyenüléstől való félelmét letenni és saját Fényébe hazatérni. (Így tud mindig új teremtő erőhöz jutni.)

A forrásban, ősvalómban az egyértelműség, az igaz valóság, a harmónia a bölcsesség van, az idő elrendeltetettsége, a Lét megbecsülése. Felismertem, hogy része vagyok a Fénynek, sőt, azt is, hogy Isteni Lény vagyok, a Fény vagyok! 

"Pa. élete"

A szülők felelőssége, a gyermekek ereje

Vajon mekkora felelőssége van a szülőnek a saját, és gyermeke sorsa felett? Vajon tudják-e a szülők, hogy gyermekük hogyan van rájuk kapcsolva és mennyire függ tőlük? Valójában mennyi ideig tart ez a szimbiózis?

Egy élethelyzet a sok közül, amiből tanulhatunk.

Adott a család, ahol a férj munkamániás, a feleség otthon van gyermekükkel egész nap egyedül.
Az apa munkamániája elfeledtette vele a családját, hiába várta otthon szerető felesége és gyönyörű gyermeke. Az anya sokáig próbálkozott, hogy férje vegye észre ezt az állapotot, végül, hogy tompítsa fájdalmát, az alkoholban talált menedéket. A férj még erre sem figyelt fel, kapcsolatuk még jobban elromlott, azonban továbbra is együtt éltek, egymással alig beszéltek. Gyermekük egy nagyon aktív, állandóan izgő-mozgó egészségtől kicsattanó, de lélekben igen érzékeny emberke volt. Ez az érzékeny gyermek az évek folyamán folyamatosan gyűjtötte lelkébe a szavak nélkül is érezhető feszültséget, szülei kínlódását, elfojtott haragjukat, ami súlyos betegséget idézett elő benne. Mozgása korlátozottá vált fiatal kora ellenére, melyre komoly gyógyszeres kezelést kapott.
Sok év telt el úgy, hogy a szülők csak a gyermekre és a gyógyítására figyeltek, de gyermekük betegségének a valós okára nem láttak rá.
Közben a gyermek felnőtt ember lett, aki elindult egy komoly önismereti úton.
Fejlődésének megadott idejében, az elrendeltetett időben megnyílt gyermekkori betegségének valós oka.
Felismerte, hogy a szülők közötti konfliktusok, a feszültségek, a hiábavalóság, a tehetetlenség súlyát vette le róluk, hogy könnyítsen rajtuk, így idő előtt „megöregedett”. Mélytudat szinten rálátott, hogy ezek a szerepek tartják őt betegségében, okozzák a mozgási képtelenséget, a szülők tehetetlensége így jelent meg testi tünetekben nála. A szülők gyermeküknek köszönhetik, hogy az akkori élethelyzetekből tovább tudtak lépni, el tudtak rugaszkodni, és életük jó mederbe tudott folytatódni.
Ahhoz, hogy a gyermeknél mindez megnyílhasson, a szülők önismeretére is szükség volt. Ők is tettek érte, átlépték árnyékaikat, felismerték, milyen tulajdonságok vezették őket a régmúltban, amelyek felismerése elől régen elmenekültek. Szembesültek, mélytudat szinten kioldották, így az energia jobban hatott: a felszabadult új erő segíti a gyermeket gyógyulásában. Lelkében és testében is felszabadult!
Az anyának nem csak azt kellett megbocsátania magának, amit valaha maga ellen tett, hanem azt is, hogy gyermeke feláldozta magát érte.
Hál’Istennek, az erőnk mindig adatott az élethelyzetekhez, amelyeket kérünk, hogy megtapasztaljuk, majd azokból tanuljunk, okuljunk, bennük felismerjük magunkat, fejlődjünk!

Gyereknap alkalmából

Az elköszönés

Voltunk és vagyunk egymásnak segítői,

voltunk és vagyunk egymásnak hírvivői.

Köszönöm,

hogy engem választottál, hozzám születtél, bár nem siettél.

Néha fájdalmasan tanítottál, de nem tágítottál,

mesterem voltál.

Életem több pontján Te adtál erőt továbbélni,

hogy ne adjam fel, Belőled tudtam a hitet meríteni.

Mindig nevettél, kacagtál, fergeteges jókedvet mutattál.

         Táncoddal vígságodat éltetted.          

Olyan voltál, mint amilyennek kértelek.

Édesapádtól örökölted víg humorát,

jó eszét, bölcs látásmódját, külsejét.

Édesanyádtól érzékenységét,

lelkesültségét, spirituális képességét.

Te hozzáteszed azt, ami Benned egyedi,

ezzel alakítod sorsodat magadnak ki.

Fáj:

nem voltam annyit Veled, mint amennyit kérted.

Nem simogattalak, s karomban nem tartottalak,

mint ahányszor jól esett volna Neked.

A szándékom az volt, ne tapadjak össze Veled,

ne fájjon a szakadás, az önállósodás.

Persze ma már tudom,

máshogy kellett volna csinálnom.

Mindig az volt a kívánságom,

hogy legyen egy fiam és egy lányom.

Az élettől Veletek megkaptam az ajándékom.

Mindkettőtöknek most kezdődik az önálló élet,

bizonyosságot nyer, hogy mit tud a lélek.

A sok szeretettel telített percet, amit adtam Néked,

hogyan fogod alkalmazni, amikor "nem szeret az élet".

Hogyan tudsz

lelked végtelen erőforrásából

hitet meríteni,

hogy életed boldogan tudd élni.

Tudsz-e majd arra emlékezni,

hogy minden hibát meg lehet bocsátani,

hogy nincs olyan vad vihar az életben,

amin ne lehetne túljutni

és újra kezdeni.

Mindig emlékezz,

ott ég lelkedben a láng, a képesség,

valóra válását várja a tehetség!

Higgyed, szíved finom dobbanásán,

a szerelem áradásán

rá fogsz lelni az igaz társra.

Sose add fel, teremteni jöttél végtelen erőddel!

Szereteted fénye, az emberekbe vetett hited ereje,

ősvalód rezgése, hője oly egyedi,

rajtad kívül nem ismeri senki.

Dolgod, hogy nyissad ki,

mert léted így teljesedik ki.

Szeretetben alkotni és teremteni,

adni és kapni jöttél élni.

Létem öröme, hogy mindezt végig kísérhetem Veled,

nézhetem életed, hogy az alkotni vágyó lelked mit teremtett meg.

Kívánom,

a legnagyobb örömben valósítsd meg, amire születtél,

légy elégedett, szerény és kitartó, jellemes, szótartó.

Isten tenyerén hordoz,

ezért mindig legyen benned hála Iránta,

így leszel áldás önmagad és a világ számára!

Sághy Enikő

Anyák napjára

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,

ha én azt kimondom,

egyszerre elmúlik

minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,

ha mártás savanyú,

csak egy szót kiáltok,

csak annyit, hogy:  anyu!

Mindjárt porcukor hull

kávéba, mártásba,

csak egy szóba került,

csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,

rosszból csuda jó lesz,

sírásból mosolygás,

olyan csuda-szó ez.

Anyu, anyu! Anyu! -

hangzik este-reggel,

jaj de sok baj is van

ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"

most is kiabálom,

most semmi baj nincsen,

mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,

Anyu, fényes csillag,

látni, ahogy jössz, jössz,

mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,

angyal szelídséged,

odabújni hozzád,

megölelni téged.

A lelki béke bennünk van

Tizenéves korom óta keresek valamit, ami több, ami más, ami kihoz a darálóból. Valójában nem tudtam, hogy darálóban vagyok, egyszerűen nem volt elég a hétköznap, nem volt elég, ami van. Egész pici koromtól kezdve élt bennem: többnek kell lennie az életnek annál, amit látok. 

Reggelente ott várt a vaníliás krémtúró, mellette a kiskanalam, közben Édesanyám kevergette a kávéját az üvegpoharában a fémkanállal, és ez a hang minden reggel 6 órakor sértette a fülemet. Sosem reggeliztünk együtt, Anyu vacsorához sem ült mellénk, mert vigyázott az alakjára. Azért a konyhában vacsora készítés közben mindig bekapott 1-2 falatot, úgymond "stikában", aztán rágyújtott. Nem is olyan régen beszélgettem egy ismerőssel, aki minden este főz a családjának és nem izgatja, hogy ha este 9 órakor kerül az asztalra a vacsora. A vacsora náluk szent, legyen az egy bundás kenyér vagy egy gyors leves. Megbeszélik, kinek milyen napja volt és nagyokat nevetnek. Bennem is van erre igény... de nincs ilyen emlék, vagy érzés. Az pedig a további része, hogy magamon is észreveszem ugyanezt a hozzáállást, a vacsora nem fontos, sőt, lelkifurdalásom van tőle.

Nem ezzel a történettel ültem le írni. 

Hanem azt szerettem volna elmesélni, hogy tegnap mosolyogva feküdtem le aludni. Összhangon voltam az Egy S Ég Központban, közös doboláson. Sámán dobok mély ritmusai átadják lüktetésüket és a hangjuk kiüti belőlünk, ami nem jó, amire már nincs szükségünk. Ha hagyjuk magunkat, ugye ez sok mindennek a feltétele.

Egy dacos, morcos, sötét, gonosz kislánnyal álltam tegnap szemben, aki mindenkinek betart, leginkább saját magának. Aki a boldogság útjában áll, és csak az akaratát akarja érvényesíteni. Szakos Peti, aki a dobolást vezeti, meditációban levitt a magentába. Együtt zuhantam ezzel a kislánnyal, hát a zuhanás sem volt könnyű. Volt ereje fennmaradni, aztán mégis én győztem... az utolsó pillanatban egy szoros, sötétszürke búvárruhakánt csúszott le rólam ez az attitűd. 

Felszabadultságot éreztem, tudtam nagy levegőt venni. 

Így tudtam mosolyogva nyugovóra térni.

B.

Nagyapám visszatérése a Teljességbe

Tiszta, magának való, a természettel és a földdel egységben élő Ember volt.

Megedzette Őt a világháború és az utána következő nehéz időszak, mégis megtartotta emberségét. Gyermekkoromban sok időt töltöttem Vele és nagymamámmal. Megőriztem magamban azt a kiveszőben lévő értékrendet, amit a régi idők és a falusi élet adott nekik.

Élete vége sem volt könnyű. Eltemette feleségét, végignézte egy szem fia családjának szétesését, majd nem sokkal később rákban halt meg.

Emlékszem a pillanatra...

Benn voltam a munkahelyemen aznap, mikor hirtelen átfutott rajtam az érzés és a gondolat: meghalt!  Rá fél órára hívott apám, hogy elment...

A halála után éveken keresztül nem éreztem Őt közel magamhoz.

Lelki utamat járva sem változott a helyzet. Aztán eljött az a nap, amiért ez az írás is megszületett bennem.

Reggel volt, még aludtam, és Vele álmodtam.

Talán nem is az "álom" erre a legmegfelelőbb szó, hiszen annyira erős átélés, tapasztalás, jelenés volt, amire éber állapotban is nagyon ritkán vagyok képes.

Benne voltam a pillanatban, akkori készségi szintem legmélyebb fokán éltem át az egészet.

Amikor nagyapám megjelent előttem, teljes pompájában láttam Őt. Boldogan és harmóniában.

Azt kérte tőlem, ne haragudjak amiért eddig nem segített.

Én erre azt válaszoltam, hogy semmi baj, minden rendben.

Mondtam neki, hogy szeretném Őt elkísérni, majd kézen fogtam és egyszerre elindultunk a Fény felé.

Ekkor mellkasom közepében megnyílt egy spirális energia, Ő eggyé vált velem, és rajtam keresztül visszatért a Teljességbe.

Ebben a pillanatban felébredtem.

Kinyitottam a szemem, a spiráltölcsért még egy ideig fizikailag éreztem, aztán szép lassan eltűnt.

Csodálatos élmény volt, most is a könnyeim folynak, ahogy erre gondolok.

Tudom, jó helyen van már nagyapám.

Hűen őrzöm Őt és nagymamámat magamban. Tudom és érzem, hogy velem vannak minden pillanatban, mert valójában Egyek vagyunk minden létezővel. Hálás vagyok ezért a tapasztalásért, és azóta is töretlenül ébresztem magam elmém zárt világából.

Egy ártatlan nátha

Az évet betegeskedéssel indítom. Köhögök, rekedt a hangom, fáj a tüdőm, sebesre fújtam az orromat és persze rossz a közérzetem. Ritkán kap el a nyavaja, de akkor teljesen ledönt a lábamról... Jó pár napja tart már, így tudom figyelgetni. Főleg, hogy lelassultam, jó értelemben. Figyelek magamra, felöltözöm rendesen, eszem gyümölcsöt és azért amilyen hamar csak tudok, ágyba kerülök. A helyzet azonban nem rózsás, reggel megmutatkoztak az árnyoldalak is.

Nem akarok jól lenni. Nekem jó ez a helyzet, lehet hivatkozni a betegségre, így megint nem kell részt vennem az életben, mivel itthon kúrálom magamat. Valójában nem is akarok megmozdulni, úszom az árral, vagyis felfekszem a hullámra, de a gyorsabb haladás érdekében erőfeszítést nem teszek. Jó dolgom van, végülis nincs baj, a céljaimat általában elérem. Szeretnek az emberek... csak én nem szeretem magamat. A külső körülményeknek tulajdonítok sok mindent az életemben, most a betegség miatt lehetek rosszul és kíméletességet igénylek - "Bánjatok velem óvatosan!". Ez életem egyik fő motívuma: én érzékeny vagyok, velem ne beszéljenek így-úgy, én vagyok a hímes tojás. Most nem baj, ha nincs tartásom, most megtehetek extra dolgokat, megértik, ha korábban el szeretnék jönni a munkából... "menj csak és pihenj nagyot", még sajnálnak is az emberek, együtt éreznek, de jó, ez nem az én felelősségem! Most nem kell a keretekhez, szabályokhoz tartanom magamat, most tehetek, amit akarok, ami jól esik... ami épp kipattan a fejemből!

Mit ad még ez a kis nátha? Azt, hogy nem kell közel mennem az emberekhez, hogy meglehet megint a "külön vagyok" érzésem. Azért odaszúrnék egy B betűt, így ez alakul: különB vagyok. Nem akarok egy lenni az emberekkel, nem akarom, hogy ugyanolyan legyek, mint az a sok majom a világban. Mindenki játszik, játszmázik, affektál, felszínes, különc módon öltözik... Itt mondjuk máris megtalálhatom magamat ezekben. Hogy ne menjek messze és kicsit lerángassam ezt a síró, elégedetlenkedő, sőt, pöffeszkedő... lenéző és nagyon okos valakit bennem... EMBER VAGYOK, hús és vér, mint a szomszéd, mint a munkatárs, mint mindenki más. És ha olyan is vagyok, amit kifogásolok a világban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az egész lényemet átszövi a játszma. De! Vannak feltáratlan világok bennem, új és új szerepek kerülnek felszínre, egyre mélyebb lényegek kaphatnak megoldást.

Most jutottam el a szenvedő részemhez. Ahogy írtam az elején, nem, nem akarok jól lenni, nekem jó ilyen félholtan, így nem kell felvállalnom magamat, nem kell felállnom, feküdhetek egész nap, olyan jó rábízni magamat másokra, így érezhetem törődésüket, vagyis! Ilyenkor elfogadom a törődést, gondoskodást, ilyenkor hagyom magam... de a sajnálaton kívül más energiát nem is tudom beengedek e.

Hogy az utolsó bekezdést  vajon ki írta? Az én kezem pötyögte a klaviatúrán a betűket, de valaki beszélt bennem. Aztán most itt a kép előttem, hogy a nagymamám a fél életét betegeskedte, feküdt és a családtagok ápolták, gipszágyban mosdatták és érte volt mindenki. Édesanyám a nagyi betegsége miatt ment el dolgozni 16 évesen, és anyunak gyerekkora sem volt, mert a mamát ápolta egész kiskora óta.

Ez a szenvedés, élni nem akarás, feladás szerintem egy figyelemfelhívás. Összetett, de a lényege: kérem a szeretetet, adnom ne kelljen, a magam burkában élhessek.

(ez persze további képeket vetít, de most ennyi elég...)

B.

Ahogy a körömrágás és az ujjszopás tanít...

Kiskorom óta küzdöttem körömrágással, ujjszopással, tinédzserként hozzájött a cigaretta. Szerettem volna leszokni ezekről, sajnos nem tudtam. Az ujjszopás annyira komoly volt, hogy elalváshoz is szükségem volt rá felnőttként, nem bírtam máshogy elaludni. Ez elég kínos, hiszen párkapcsolatban fel kell vállalni… senkinek nem volt ezzel problémája, bennem persze gátat okozott. A Teremtő Önismeret módszerrel többször ránéztem mélytudat szinten, de nem kaptam válaszokat.

A gyermekem születése késztetett arra, hogy elkezdjek komolyan foglalkozni ezzel a problémával. Felmerült bennem, ha ezt a mintát látja tőlem, ugyanennyit fog szenvedni, mint én, ezt nem szerettem volna.

Ami elindított a megoldás felé… Gyermekemhez a mai napig (most 3 éves) fel kell kelni éjszakánként többször, ez kezdetekben nagyon zavart engem, nem tudtam elfogadni, hiszen rettentően fáradt és nyűgös voltam emiatt.

Amikor már hosszú ideje nem tudott önállóan elaludni, megnéztem, hogy mit mutat a kisfiam ezzel kapcsolatban. Mélytudat szinten azt láttam, hogy az édesanyám kiskoromban berakott a kiságyba, és amikor sírtam, nem vett föl. Ez régen bevett szokás volt, viszont ezzel a gyerekek teljesen elvesztik a biztonságérzetüket. Velem is ez történt: sírtam a kiságyban, és egyedül éreztem magamat, a biztonságérzés akkor mélyen megsérült bennem. Válaszként mély alvásba kerültem, a biztonságot, amit édesanyám melle jelentett, az ujjammal pótoltam.

Miután ezt a képet megkaptam, tudtam vele dolgozni. Esténként úgy aludtam el, hogy az Arany-Magenta energiát bekötöttem ősvalómba, lelkem középpontjába és elkezdődött az édesanyámról a leválás. Először azt láttam, hogy még mindig, 35 évesen, erős köldökzsinórral csatlakozom hozzá. A gyógyító kép a következő volt: szoptat, majd letesz a kiságyba és együtt maradunk, a végtelen nyolcas ( ∞ ) áramlik közöttünk. Mindent átírtam, minden átíródott. Egy hét után éreztem magamban az elveszett biztonságérzetet, illetve azt a fényt, amivel ez a sérülésem meggyógyulhatott. Azóta nem szopom az ujjamat, egyik napról a másikra raktam le. Ehhez persze kellett 35 év tapasztalata és végül a kisfiam hozta el a megoldást.

V. E.

Válj azzá, Aki valójában vagy!

Családunk és az a környezet, amiben nevelkedünk, rendkívül meghatározza jellemünk, szokásaink, érzelemvilágunk kialakulását. Gyermekként folyamatosan látjuk, tapasztaljuk szüleink, rokonaink egy-egy élethelyzetre adott reakcióit, ezért ezeket a viselkedési mintákat tekintjük  normáknak, azaz hasonló szituációkban mi  is ezt alkalmazzuk „megoldási formának”.

Növekedésünk során az átvett „mintázatok” egyre csak szaporodnak, közben észrevétlenül egyre messzebb kerülünk igazi Önvalónktól, attól a boldog és önfeledt gyermektől, akik egykor voltunk. Idővel annyira természetessé válik a sok fölvett szokás, hogy észre sem vesszük, miként válunk teljesen eggyé velük. 

  

Felnőve egyre inkább véleményt alkotunk ezekről a viselkedésmintákról: „na, én olyan biztosan nem leszek mint az apám, anyám, testvérem, nagybátyám, stb! Bizonyos dolgokat megpróbálunk elfojtani, vagy épp nagyobb teret engedni neki, és mindeközben folyamatos önbecsapásban élve egyre csak azt hajtogatjuk, hogy én akkor se vagyok (és soha nem is leszek!!) olyan, mint Ez vagy Az!

  

Ha kevés „nehezéket” hozunk otthonról, a mindennapokban könnyebben boldogulunk és kiegyensúlyozottabban viselkedünk, viszont ha túl sok a "szerzett súly", akkor telve vagyunk fájdalommal, félelemmel, és leginkább ebben az állapotban tengődünk. Ezek a minták hatnak minden pillanatban az életünkre, és mivel mindent(!) Mi teremtünk magunknak, ezek az erők számos olyan helyzetet is behívnak életünkbe, amik bizony fájnak. Értetlenül állunk az ilyenek előtt pl.: Miért rúgtak ki megint a munkahelyemről? Miért vagyok még mindig féltékeny? Miért haragszom ennyire a testvéremre? Miért nincs elég pénzem? ... és még sorolhatnánk a kérdéseket.

Nem látjuk ezekben a „rossz” történésekben, hogy a bennünk élő Isten miként súgja szeretetteljesen a fülünkbe:    ” NÉZZ  SZEMBE MAGADDAL! ” 

Mikor életünkben sorra történnek olyan események, amiket nehezen, már-már kínkeservesen élünk meg, rá kellene látnunk arra, hogy mindezeket valójában mi „hívtuk” be magunknak.

Akár akarjuk,akár nem, akár hisszük, akár nem - az energiatörvények MŰKÖDNEK!

Ha megkeressük magunkban azokat a félelemből fakadó energiaminőségeket, amelyekkel a vonzás törvénye alapján behívtuk életünkbe a „tükröket”, miután felismertük őket, megvan a lehetőségünk arra, hogy meditációban, a szeretet fényével alkímiázva (átalakítva) elengedjük őket.

Ahogy önmegismerésünk során mind felelősségteljesebben, lelkiismeretesebben haladunk előre, 

egyre könnyebben ismerjük fel azokat a félelem-erőket, amelyek még végrehajthatnak bennünket.

Ezeket meglátva, majd tudatosan átalakítva nyitottabbá válunk az új, magasabb rezgésszintű energiák befogadására. Belső változásunkkal összhangban elkezdenek beáramlani a csodák mindennapjainkba. Elindul az ÉLET!

A választás a Tied: 

hagyod, hogy sodorjon az ár,vagy kezedbe veszed az életed és azzá válsz, Aki valójában Vagy?!

Reggeli eszmélés

Hálás vagyok, amikor változnak a dolgok. Amikor bennem beindul a változás. Nincsenek robajok, nem olyan, mint amikor a gőzmozdony elindul és süketítő csikorgások és füst közepette elhagyja az állomást.

Finomhangolás. Így nevezem én egy ideje az önismereti munkámat. Apró puzzle darabkák a helyükre kerülnek, egy csavart átállítunk, egy lufiból a levegőt kieresztjük...

Egy tegnapi találkozás megindító volt számomra, felemelt és kérdéseket is felvetett bennem. Ma azzal keltem, hogy tele vagyok előítéletekkel... a felszín mögé kell nézzek. Mindent a külsőnek ítélek, nem látom a belső szépséget. Az alak, a hossz, a szélesség, a csicsa, a kocsi, a szép táska, soroljam? Tehát ezt jelenti a felszín elhagyása. A felszínesség levetkőzése, a mélység átélése. A felszínen is tudni mélynek, érzelemmel telinek, empatikusnak maradni.

Igen, ilyen vagyok. Ahogy Édesanyám szavai csengenek a fülemben: "Kislányom, neked 6 méter mély lelked van!"

B.

Út önmagunkhoz

Magamra lelek!

és megmozdulnak a hegyek...

pusztítok és teremtek,

ebbe a világ is beleremeg.

Önmagamat bontom,

a falaimat rombolom,

ékeimet levetem,

ruháimat kimosom.

Fülemet kinyitom,

és befelé figyelek,

ez a legegyszerűbb,

hogy önmagammal egy legyek.

Szívem dobbanása a ritmus,

szívem hangja az ékes szó,

elandalító.

Néha küzdeni hív,

másszor sarokba küld,

bármit mond, a lényeg, hogy megbecsüld.

Szíved diktál, nem az eszed,

utóbbi csak a noteszed.

Megjegyez, felír, diktál,

de nem neki kell, hogy vigyázba állj.

Ez hát az én igazságom,

így haladok utamon...