A szülők felelőssége, a gyermekek ereje

Vajon mekkora felelőssége van a szülőnek a saját, és gyermeke sorsa felett? Vajon tudják-e a szülők, hogy gyermekük hogyan van rájuk kapcsolva és mennyire függ tőlük? Valójában mennyi ideig tart ez a szimbiózis?

Egy élethelyzet a sok közül, amiből tanulhatunk.

Adott a család, ahol a férj munkamániás, a feleség otthon van gyermekükkel egész nap egyedül.
Az apa munkamániája elfeledtette vele a családját, hiába várta otthon szerető felesége és gyönyörű gyermeke. Az anya sokáig próbálkozott, hogy férje vegye észre ezt az állapotot, végül, hogy tompítsa fájdalmát, az alkoholban talált menedéket. A férj még erre sem figyelt fel, kapcsolatuk még jobban elromlott, azonban továbbra is együtt éltek, egymással alig beszéltek. Gyermekük egy nagyon aktív, állandóan izgő-mozgó egészségtől kicsattanó, de lélekben igen érzékeny emberke volt. Ez az érzékeny gyermek az évek folyamán folyamatosan gyűjtötte lelkébe a szavak nélkül is érezhető feszültséget, szülei kínlódását, elfojtott haragjukat, ami súlyos betegséget idézett elő benne. Mozgása korlátozottá vált fiatal kora ellenére, melyre komoly gyógyszeres kezelést kapott.
Sok év telt el úgy, hogy a szülők csak a gyermekre és a gyógyítására figyeltek, de gyermekük betegségének a valós okára nem láttak rá.
Közben a gyermek felnőtt ember lett, aki elindult egy komoly önismereti úton.
Fejlődésének megadott idejében, az elrendeltetett időben megnyílt gyermekkori betegségének valós oka.
Felismerte, hogy a szülők közötti konfliktusok, a feszültségek, a hiábavalóság, a tehetetlenség súlyát vette le róluk, hogy könnyítsen rajtuk, így idő előtt „megöregedett”. Mélytudat szinten rálátott, hogy ezek a szerepek tartják őt betegségében, okozzák a mozgási képtelenséget, a szülők tehetetlensége így jelent meg testi tünetekben nála. A szülők gyermeküknek köszönhetik, hogy az akkori élethelyzetekből tovább tudtak lépni, el tudtak rugaszkodni, és életük jó mederbe tudott folytatódni.
Ahhoz, hogy a gyermeknél mindez megnyílhasson, a szülők önismeretére is szükség volt. Ők is tettek érte, átlépték árnyékaikat, felismerték, milyen tulajdonságok vezették őket a régmúltban, amelyek felismerése elől régen elmenekültek. Szembesültek, mélytudat szinten kioldották, így az energia jobban hatott: a felszabadult új erő segíti a gyermeket gyógyulásában. Lelkében és testében is felszabadult!
Az anyának nem csak azt kellett megbocsátania magának, amit valaha maga ellen tett, hanem azt is, hogy gyermeke feláldozta magát érte.
Hál’Istennek, az erőnk mindig adatott az élethelyzetekhez, amelyeket kérünk, hogy megtapasztaljuk, majd azokból tanuljunk, okuljunk, bennük felismerjük magunkat, fejlődjünk!

Libikóka

Nem is tudom, mikor éreztem magamat utoljára jónak. A "nem vagyok elég jó" érzése a mai napig éget belülről, hol jobban, hol kevésbé. Fogalmam sincs, ha csak úgy cselekszem, megfontolás nélkül, jó lesz e... mindent ezerszer átgondolok, az összes létező, és nem létező oldaláról körbejárom a döntéseimet, ezért sokszor nem is döntök. Ezzel vesztegetem el az életemet. Amint felébredek, azon morfondírozom, teát vagy kávét igyak-e. Aztán arról, mit reggelizzek, utána a szekrényem előtt állva sóhajtozom, hogy nincs egy rongyom sem. Megint egy döntéshelyzet: mit vegyek fel? A délelőtti munkám egész flottul megy, majd délután, ha nem a magam ura vagyok, megint csak hajlamos vagyok elveszni. Melyik feladat a fontosabb, és persze mit sportoljak, és mit egyek vacsorára? Elmenjek vele találkozni, van kedvem hozzá? Jó lesz az nekem? Kérdések halmaza kavarog a fejemben. Eddig ezt nem is észleltem ilyen tisztán.

Szóval félek a felelősségtől. Amikor néhanapján szabadjára engedem a kontrollmániámat, akkor azt tapasztalom, hogy az erős ösztönöm visz, és fájdalmas helyzetekbe keveredem általa. Inkább nem élek, csak ne fájjon - szól egy hang belülről. Közben az asztalra csapok: nem ezért jöttem! Érezni jöttem! Élni, nevetni, szeretni! A buktatókon átesni, megtanulni felállni és közben megtapasztalni, hogy van erőm a saját lábamon tovább menni. 
Mindebben sok-sok megfelelés is van, hiszen minden vágyam, hogy végre jó lehessek, hogy szeressenek, hogy a kor ideálját kövessem és normális ember legyek, de mindezt az elmém gyártja, most érzem, honnan ered. 
Falak, kényszerképzetek, biztosítékok, kötelek. Mind kapaszkodó. Elengedem.

Fordítva vagyok bekötve

...azt a kifacsarodást is felfedeztem magamban, hogy amikor dönteni kell, nem állok bele a helyzetbe, akkor úszom az árral, és persze csak kapkodom a fejemet és fulladozom, mik ezek a hatalmas hullámok körülöttem. Amikor engedni kell, hogy az Élet, a Sors, a Teremtő vezessen, akkor pedig tíz körömmel kapaszkodom és akarok. 

Két nappal ezelőttig nem hallottam a szívem hangját, nem tudtam beazonosítani, és nem tudtam, hogy a zakatolás nem én vagyok. Fogalmam sincs, honnan ez a sok hang, zenék, dallamok és zajok, de elveszik a figyelmemet a Pillanatról, az Életről, csak félek és NEM ÉLEK! Rosszat generálnak, képeket vetítenek és gúzsba kötnek. Kellenek történések, amik felébresztenek. Döntsd el, mikor fáj a legjobban és akkor mondd ki, hogy ELÉG! De ha még mindig bírod, több év után is, sebek ezrei sem fájnak, lelkedet magad alá gyűröd valaminek a reményében... akkor vigyázz, mert éveket tölthetsz el így és az utolsó órádban döbbensz csak rá, amikor az Élet már csak egy lélegzetvétel lesz számodra: az életem semmit nem ért. 

Szeress! A félelmet tedd egy puha párnára, ne a sisakod karimájára... ne az vezessen, mert belekeményedsz és a szíved szépen lassan elfelejt Téged! 

A szeretet döntés

Bekapcsoltam a tévét és a három évvel ezelőtti japán cunamiról adnak dokumentumfilmet.

Egy perccel ezelőtt még sírtam, sajnáltam magamat.

Közben azt mutatják, ahogy a végtelen víz ömlik be a gáton és az aprócska halászfaluval kezdve elmos több várost is. Borzalom nézni is. Egy férfi beszél, hogy a házával együtt elsodorta őt  az ár, és a víz alatt a családtagjai "jöttek szembe".

Én pedig magamban harcolok a szüleimmel. Akik felneveltek és mai napig mindent megtesznek, hogy nekem jó legyen, segítenek, ahol tudnak.

Tegnapig nem is tudtam, mit jelent érezni. Történések sorozata megvilágított bennem valamit... Csapong bennem az összes sérelmem és másokba hasít. Mint a sárkány farka. De ez a fájdalom... magamnak okozom, amikor a másikat bántom.

Ma reggel, ahogy mentem a munkahelyemre, dobbant bennem: a szeretet döntés. Keresem a szeretetet, magamban, a külvilágban, az emberekben. Sehol nem találom, nem jön szembe. Persze, mert itt van bennem. Ahogy legtöbbször, magamról felejtkezem el.

Az én döntésem, az én felelősségem, az én cselekvésem. Nem szabhat feltételeket, nem mondhatom, hogy valakinek jár, másnak pedig nem. A szeretet van.

Ahogy a körömrágás és az ujjszopás tanít...

Kiskorom óta küzdöttem körömrágással, ujjszopással, tinédzserként hozzájött a cigaretta. Szerettem volna leszokni ezekről, sajnos nem tudtam. Az ujjszopás annyira komoly volt, hogy elalváshoz is szükségem volt rá felnőttként, nem bírtam máshogy elaludni. Ez elég kínos, hiszen párkapcsolatban fel kell vállalni… senkinek nem volt ezzel problémája, bennem persze gátat okozott. A Teremtő Önismeret módszerrel többször ránéztem mélytudat szinten, de nem kaptam válaszokat.

A gyermekem születése késztetett arra, hogy elkezdjek komolyan foglalkozni ezzel a problémával. Felmerült bennem, ha ezt a mintát látja tőlem, ugyanennyit fog szenvedni, mint én, ezt nem szerettem volna.

Ami elindított a megoldás felé… Gyermekemhez a mai napig (most 3 éves) fel kell kelni éjszakánként többször, ez kezdetekben nagyon zavart engem, nem tudtam elfogadni, hiszen rettentően fáradt és nyűgös voltam emiatt.

Amikor már hosszú ideje nem tudott önállóan elaludni, megnéztem, hogy mit mutat a kisfiam ezzel kapcsolatban. Mélytudat szinten azt láttam, hogy az édesanyám kiskoromban berakott a kiságyba, és amikor sírtam, nem vett föl. Ez régen bevett szokás volt, viszont ezzel a gyerekek teljesen elvesztik a biztonságérzetüket. Velem is ez történt: sírtam a kiságyban, és egyedül éreztem magamat, a biztonságérzés akkor mélyen megsérült bennem. Válaszként mély alvásba kerültem, a biztonságot, amit édesanyám melle jelentett, az ujjammal pótoltam.

Miután ezt a képet megkaptam, tudtam vele dolgozni. Esténként úgy aludtam el, hogy az Arany-Magenta energiát bekötöttem ősvalómba, lelkem középpontjába és elkezdődött az édesanyámról a leválás. Először azt láttam, hogy még mindig, 35 évesen, erős köldökzsinórral csatlakozom hozzá. A gyógyító kép a következő volt: szoptat, majd letesz a kiságyba és együtt maradunk, a végtelen nyolcas ( ∞ ) áramlik közöttünk. Mindent átírtam, minden átíródott. Egy hét után éreztem magamban az elveszett biztonságérzetet, illetve azt a fényt, amivel ez a sérülésem meggyógyulhatott. Azóta nem szopom az ujjamat, egyik napról a másikra raktam le. Ehhez persze kellett 35 év tapasztalata és végül a kisfiam hozta el a megoldást.

V. E.

Kérdések és Válaszok

Sok-sok kérdés feszített és feszít most is. A kérdésekkel együtt jártak a válaszok és szó szerint EGYÜTT JÁRTAK. Először észre sem vettem őket. Ma már figyelek, mert megtanultam - valamennyire - figyelni, és tanulni, érezni, átérezni és érteni, hogy mi és miért történik.

Rá kellett jönnöm, hogy az élet egy önismereti iskolaként is felfogható, amelyben csak módszerek különböznek. Ezek a módszerek (ezek is válaszok) vezetnek el vállalt leckéimen keresztül azokhoz a vizsgákhoz, amelyekért létezem a Földön - itt és most.

Egy ilyen módszer a Teremtő Önismeret is, amely Sághy Enikő személyéhez köthető.

A módszer és Enikő nagy segítségemre volt abban, hogy merjek szembenézni azzal, ami nem egész bennem. Mert a végső cél a lehető legteljesebb EGÉSZség.

Fura dolog, hogy a „sértő” dolgok, amik elérnek mostanában, nem fájnak kevésbé, de másképpen tudok rájuk nézni. Az átérzés minősége és ez által a viselkedésem is megváltozott velük kapcsolatban. Ha még sem sikerül a régi „rossz” szokások helyett másként viselkedni, akkor legalább utólag értékelni tudom magamban a valóságot. Talán ez a valódi érték a fontos, amit nevezhetnék igazságnak is. Figyelni - meglátni, észrevenni, felismerni.

Eljutni idáig „nagyon könnyű” volt. Csak éltem - szinte minden nehézség nélkül. Megkímélten nőttem fel. Úgy, hogy ERŐfeszítésre nem igen volt szükségem. (Megjegyzem, hogy ez által sok dologban „gyenge„ maradtam.) Nekem mindig is a befelé kellett erőt kifejtenem. Nagyon nehéz volt és most sem könnyű.

Anyámból, apámból és valami ismeretlenből merítkezve lettem Énné.

Hiszem, hogy az Égi szikra bennem is bennem van – ezek mélyén -, mint mindenkiben. Ez kapcsol össze a Mindenséggel – mindennel -. Ezt a kapcsolatot újra kellett tanulnom érezni.

Sok félelmet sikerült magamra, magamba szednem mire „felnőttem”. Miért tettem idézőjelbe? Mert nem nőttem fel egy csomó dologban, viszont megtanultam elfedni a hiányosságokat és szebb látszatot hazudni, mint a valóság. Lassan belekeseredtem ebbe és teljesen elvesztettem egy csomó területen a valósággal a kapcsolatot.

Megbántottam azokat, akik a legjobban szerettek, segítettek és türelmesek voltak velem. Szinte képtelenné váltam helyesen értékelni. Észre sem vettem mind ezt. Már csak a rossz érzések súlyát éreztem. Valós és általam kreált valótlan problémák nyomasztottak. Nem kegyelmeztem magamnak és másoknak sem. Ítélkeztem és „kegyetlenkedtem”. Tudatlan és sértő magatartásom oka - ma már tudom - a rossz nézőpont volt.

Ez változott meg az elmúlt években. Kiléptem abból az illúzióból, hogy mások okozzák nekem a bajokat. Segítséggel, de felismertem, hogy én teremtem magamnak magam körül mindazt, ami ér. Ez nagyon „durva”! Ez a nyers valóság, amit nehéz elfogadni, volt az első lépés. A következő talán az, hogyha ez igaz, akkor magamon kell változtatnom ahhoz, hogy változzanak körülöttem a dolgok. Lassan, de sikerült tennem ennek érdekében.

A régi dolgokat, amelyek mélyen belém ivódtak és teljes meggyőződéssel hittem, hogy helyesen működnek, nagyon nehéz átformálni, átalakítani. EZ A LEGNEHEZEBB. Még ma is sok dologban vagyok a „múltam”, vagy pl. valamelyik szülőm, de lassan haladok és örömmel veszem tudomásul az apró győzelmeket is.

Ilyen például, ha egy szerető társsal, aki korántsem tökéletes (én sem és ezt igyekszem soha el nem felejteni), nem egymásnak feszülve harcolunk, hanem meghallgatjuk egymás érzéseit és igyekszünk a másikat megértve – empátiával – megoldást találni az adott helyzetben.

Azt hiszem eleget futottam Önmagam elől. Jó megállni és szembenézni azzal a kisfiúval, aki végre fel szeretne nőni és szeretetre vágyik. Nem adom fel, bár tudom, hogy az erőpróbák sorra jönnek.

Hála, Áldás és Köszönet
István