Beszélgetés

Állj egy nagy tükör elé! Néhány lépés távolságra!

Nézd meg magad!

Mit látsz?

Talán még fontosabb, hogy mit érzel, és mit látsz?

Csendben figyelem a szemben állót. Nézem az alakját, az őszülő haját és a mély barázdákat az arcán. Még ilyen távolról is látom.

Közelebb lépek. Karnyújtásnyira a tükör felülete. Két karnyújtásnyira a tükörképem.

Egyre erősebbek az érzések. Még élesebb a kép. Mélyen a szemekbe nézek.

A tükör elé lépek. Már csak az arc van előttem. Az apró részletek mind-mind láthatók.

A szemek mélyén ott van valaki. Az érzelmek viharossá erősödnek.

Ez vagyok Én?

Ha igen, akkor miért érzem a fiatalság játékos lendületét, amit a test már csak nehézkesen tud követni?

Magamra ismerek?

Persze. Felismerem a testet, a formát, az arcot.

De mégis… Ennyi lenne az egész. Ez vagyok én?

Érzések színes ködökként áradnak szét bennem.

Egyszerre vagyok a kisfiú, a kis kamasz, a kamasz, az ifjú, és a 40 évén jóval túljáró férfi.

Napok óta rosszul érzem magam. Egyre több „méreg” halmozódott fel bennem. Belső viharok téptek, rángattak ide-oda.

„Nem vagyok elég…” gondolatok gyötörtek. E napok alatt lassan minden ajtót becsuktam az öröm és az emberek előtt. Persze egyre rosszabbul éreztem magam. Rettenetes hangulatom igyekeztem mindenki, de főleg a párom tudomására hozni.

Valahogy így gondolkodtam: „Nem látod, hogy milyen rossz nekem? Látod, érzed, hogy szenvedek? Vedd észre és foglalkozz velem!”

Na, erre nem történt semmi, illetve a párom érdeklődött, hogy mi a baj, de én csak hárítottam.

Jó. Ha nem, akkor nem. A párom a feladatai felé fordult. Tette a dolgát.

„Milyen gonosz ez a Nő. Teljesen diszkriminálja a személyem.” Valóban nem kaptam meg a figyelmet, amit ki akartam zsarolni magamnak.

Végül a belső zűrzavaros monológom annyira elborított, hogy már fizikailag is rosszul éreztem magam és a napi dolgaimban is elkezdtem hibázni. „Nem láttam és nem hallottam.” A valóságot bizonyosan nem.

Ez a „halál”. Minden az, ami nem az életet támogatja. – persze ez egy jóval későbbi gondolat.

Végül úgy „alakultak” a dolgok, hogy egy vonatútra kényszerültem, és ezalatt olvastam egy igen jó könyvet.

Mit tett elém ez a könyv? Hosszú lenne mindent elmondani, de a segítségével mélyre nyúltam magamba és belül még sírva is fakadtam.

Néhány idézetet megosztanék mindenki okulására. Hátha éppen erre van másnak is szüksége.

„Ha egyik nap gyönyörű a világ, a másik nap barátságtalan, a különbség én vagyok.” (Rudolf Steiner)

„Értem már: attól félek, hogy nem fognak szeretni az emberek. Féltékeny vagyok azokra, akik beszélgetnek, és jól érzik magukat, mert azt érzem, hogy kihagynak belőle…

Egyszerű volt a válasz: Nem tudom, nem is tudhatom, hogy holnap mi következi. Tehát jobb, ha eleve nem döntöm el a dolgokat. A kint tovább csörömpölő emberek maga az élet. Amiben vagy részt veszek, vagy nem. Rajtam múlik, hogy mit teszek. Akár most felállhatok, kimehetek az udvarra, és beszédbe elegyedhetek bárkivel. Szabad vagyok. Tetteimben és érzéseimben egyaránt. (Varga Lóránt)”

„Nem lehet egyszerre szemlélni és élvezni a cselekvést” (C.S. Lewis)

„Élni annyi, mint cselekedni és átélni mindazt, ami tetteinkből fakadóan megtörténik.

Boldognak lenni? Talán nem több, mint arra törekedni, hogy jó dolgokat tegyünk, új oldalt írjunk a könyvbe, és átérezzük, megéljük, ami a papírra tevődött.” (Varga Lóránt)

Végül egy saját gondolat: Oly sok keserűséget és fájdalmat teremtettem bentről kifelé miközben örömöt és boldogságot vártam kintről magamnak, de nem jött más csak a belülről kiáradó tükörkép, ami megkínzott és szenvedést okozott.

El kell fogadnom végre, hogy teremtője vagyok a világomnak. Mindannyian azok vagyunk. Abban élünk és úgy, ahogy létrehoztuk azt magunknak. Nincsenek külső okok még akkor sem, ha nem vagyunk képesek látni (felfogni) a belső okozót.

I.

Fordítva vagyok bekötve

...azt a kifacsarodást is felfedeztem magamban, hogy amikor dönteni kell, nem állok bele a helyzetbe, akkor úszom az árral, és persze csak kapkodom a fejemet és fulladozom, mik ezek a hatalmas hullámok körülöttem. Amikor engedni kell, hogy az Élet, a Sors, a Teremtő vezessen, akkor pedig tíz körömmel kapaszkodom és akarok. 

Két nappal ezelőttig nem hallottam a szívem hangját, nem tudtam beazonosítani, és nem tudtam, hogy a zakatolás nem én vagyok. Fogalmam sincs, honnan ez a sok hang, zenék, dallamok és zajok, de elveszik a figyelmemet a Pillanatról, az Életről, csak félek és NEM ÉLEK! Rosszat generálnak, képeket vetítenek és gúzsba kötnek. Kellenek történések, amik felébresztenek. Döntsd el, mikor fáj a legjobban és akkor mondd ki, hogy ELÉG! De ha még mindig bírod, több év után is, sebek ezrei sem fájnak, lelkedet magad alá gyűröd valaminek a reményében... akkor vigyázz, mert éveket tölthetsz el így és az utolsó órádban döbbensz csak rá, amikor az Élet már csak egy lélegzetvétel lesz számodra: az életem semmit nem ért. 

Szeress! A félelmet tedd egy puha párnára, ne a sisakod karimájára... ne az vezessen, mert belekeményedsz és a szíved szépen lassan elfelejt Téged! 

Fájdalmat okozni

Addig nem tudsz semmit, amíg át nem érzed, milyen fájdalmat okozni valakinek. Aki ember, ugyanúgy, ahogy Te, érez, lelke van, vívódik, reggel ugyanúgy felkel és tartással végigcsinálja a napját.

Ki vagy te, hogy a másikat bírálod? A magad bajával foglalkozol mindig, csak oldja meg valaki, igaz? Legyen a kedvedre minden... az embereket bábuként mozgatod... lelküket kifacsarod... magadat mutogatod, mert azt hiszed a külsőd minden, de csak azért mert nem tudod, milyen érték lakozik bensődben. Tudod egyáltalán mit jelent a szeretet? Levetni a ruhákat, a maszk mögül, tiszta szemmel kinézni és a szív ragyogására figyelni. Érezz már, ne sikkadj el fölötte! ... mert nem lesz semmid sem. 

Tartod magad, az elképzelésekhez, a vágyálmokhoz, a "nekem-így-lesz-jó"-hoz... közben nem is ismered magadat. Űr van aközött, amit elképzelsz, és ami valójában vagy, ami a valóságos örömödet adhatja. 

Az önzés vezet, nehogy ki kelljen lépni a komfort zónából. Tudod, hogy rajtad kívül van más ember is a bolygón? Ott van még a sértettség, a sok-sok fájdalom, amit az évek alatt halmoztál és rajtuk túl nem láttál. Megkötöztek, figyelmedet egy irányba terelték, csak nehogy bántódásod essék. Félted a lelkedet, és félted azt is, hogy rossz lehetsz. 

Beismerni, hogy hibáztunk, hogy egy erő vezetett, hogy egy másik ember lelkét nem vettem figyelembe, csak a magam baja és igaza hajtott... egom porrá zúzódott, feladta. A lelkemből feltörő érzést nála nagyobbnak látta. 

Reggeli eszmélés

Hálás vagyok, amikor változnak a dolgok. Amikor bennem beindul a változás. Nincsenek robajok, nem olyan, mint amikor a gőzmozdony elindul és süketítő csikorgások és füst közepette elhagyja az állomást.

Finomhangolás. Így nevezem én egy ideje az önismereti munkámat. Apró puzzle darabkák a helyükre kerülnek, egy csavart átállítunk, egy lufiból a levegőt kieresztjük...

Egy tegnapi találkozás megindító volt számomra, felemelt és kérdéseket is felvetett bennem. Ma azzal keltem, hogy tele vagyok előítéletekkel... a felszín mögé kell nézzek. Mindent a külsőnek ítélek, nem látom a belső szépséget. Az alak, a hossz, a szélesség, a csicsa, a kocsi, a szép táska, soroljam? Tehát ezt jelenti a felszín elhagyása. A felszínesség levetkőzése, a mélység átélése. A felszínen is tudni mélynek, érzelemmel telinek, empatikusnak maradni.

Igen, ilyen vagyok. Ahogy Édesanyám szavai csengenek a fülemben: "Kislányom, neked 6 méter mély lelked van!"

B.

Személyiségünk rétegei

Tetszelgek. Még mindig felszínes vagyok. Sosem hittem ezt magamról, hisz' mély érzésű lánynak ismertem magamat. De valahol, útközben nemet mondtam, bezártam. Most pedig nem tudom, mit jelent érzésből cselekedni, nehezen találom a szív útját.
Teljesen kiürültem. És ez időről időre megtörténik. Ilyenkor rettentő kétségbeesés vesz rajtam erőt, semmirekellőség, haszontalanság és egy kis őrület ül rám. Hibát hibára halmozok, mintha sötétben tapogatóznék, elfutnék, elbújnék, azt érzem, hogy mentsenek meg mások. Nekem ne kelljen tenni semmit, mert én egy szerencsétlen kislány vagyok, aki fél és aki a szeretetével áll egyedül a sivatagban, meg nem értve, a homokot fújja a szél a szemébe. Vigyetek innen, fáj!
Sosem kellett tennem semmit. Az életem a szüleim kezében volt. A megoldást most is másoktól várom. Pedig az önállóságom életem második napjától kezdve nyilvánvaló. Vajon miért kezdtem el játszani a szegény ént? Kinek tettem ezzel a kedvére?
Nem esnek jól ezek a kérdések. Mintha a legrejtettebb bugyrokban, zavaros, darabos lével teli hordókban turkálnék, és nem akarom megbolygatni mert akkor összezavarodik minden. Összekuszálódik a rend, amit kialakítottam, amiben otthonosan, kényelmesen mozgok. Így tudom, így tanultam. Nem is akarom másképp, mert akkor megint egyedül maradok. Mindig is egyedül voltam, magányos lélek vagyok. Nem engedek közel magamhoz senkit, féltem a lelkem, ne kelljen beszélnem. Nincsenek szavak, ami leírhatná mi zajlik bennem. Elveszett vagyok, de akarok, támolygok, imbolyogva haladok, a kétség ereje vezet, elvesztettem hitemet. Zokogok, hogy nincs tovább, ezen a gáton senki nem segít át... rajtam a sor, leveszem rólatok a kezem, a figyelmem magamra helyezem. Mindig sajnálom magamat: milyen nehéz a helyzetem! Badarság és önámítás, nincs több önsanyargatás. Hova vezet ez a hozzáállás? Egy üres világba, egy fájdalmas halálba. A szívem fog meghalni, mert virágát nem öntözöm, vízzel nem itatom, szeretettel nem táplálom. Csak sajnálom. Mert annyi minden fájt neki, azt gondolta, az életet valahogy átvészeli...hagyjuk már, lejárt lemez, nem ez, ami engem körbevesz. Hazugság az egész, beakadt a lemez, a régmúlt begyakorlott programja ez. Már látom, hogy van, de még nem érzem, teljesen nem tárult fel előttem... így hát útjára engedem, nem markolom, nem siettetem, csak hagyom, hogy legyen. Megfigyelem, magam elé veszem és megszeretgetem. Ő a magam elől elrejtett részem. A szerető énem.

Zutty

Nem vettem komolyan a figyelmeztetéseket. Évekig mondták nekem az idősebbek, bölcsebbek, hogy értékeljem, vigyázzak rá, nézzem más szemmel... nem tettem, csak irányítottam, egyre finomabb módszerekkel, amiket magam sem ismertem fel. Most, amikor úgy éreztem, kész vagyok, jött a válasz: nem érzem a szerelmet és nem állok készen egy kapcsolatra. A fiú, aki három éve része az életemnek, mindent Vele képzeltem, bár én hagytam el, mert meg akartam óvni őt a bennem dúló démonoktól... most visszautasít. A legnagyobb pofon az életemben. Persze, rögtön jött a felismerés, itt is az önzőségemben, az irányításomban: vajon hogy gondoltam, hogy kilépek a kapcsolatból, azzal a céllal, hogy rendbe teszem magamat, addig ő vigyázban áll és vár rám? Majd visszamegyek Hozzá, mondván, most már szerethetsz és mehet a kapcsolatunk? A fejemet fogom, képtelenség, hogyan működhetek így? Azt hittem, ezzel a legjobb dolgot teszem és közben ez a legnyúlósabb irányítás.
Emellett hálát is érzek, ugyanis végre lezuttyantam a földre. Eléggé fájdalmas koppanás volt, de végre valós érzéseket érzek, a testemben, minden porcikámban. Nem elméletben élem meg, hanem fáj, a csontomban érzem, zsibbadok tőle és nagyon gyengévé tesz ez az egész. Szomorú vagyok, dühös is, amiért nem ismertem fel ezeket előbb, nem vettem komolyan. Azt hittem, játék, na de az érzelmekkel játszani, a másikat hülyének nézni... nincsenek is rá szavak. Nem éreztem át a másik ember lényét, nem is tudtam, hogy milyen borzalmas fájdalmakat okozok. Tisztelem a fiút, aki ezt átélte mellettem és mindezek ellenére a mai napig felveszi nekem a telefont, eljön hozzám, amikor rosszul vagyok, simogat egy órán keresztül, és az éjszaka közepén, amikor nem tudok aludni, megkérdezi: "hogyan segíthetek?" Milyen csodálatos emberek vannak?! Ha kapok még egy esélyt, mindezt szeretném Neki viszonozni.
Álomvilágban éltem, építettem az elképzeléseimet, a vágyálmokat csak épp azok nem életszerűek. Az élet más, mint amit képzeltem, vártam, de az élet oda visz, amire szükségem van, ahol fejlődöm. Napok óta önmarcangolok, a szenvedés nekem nagyon jól megy. Ezennel megkérem az Életet, segítsen felismerni, hogyan rakhatom le a szenvedés örömét. Talán csak az elme figyelmét kell irányítani?
Azt üzenem minden nőtársamnak, hogy érezzék át, milyen csodálatosak a férfiak, örüljünk a nemes egyszerűségüknek, mert a mi bonyolultságunkat csak az ő lényük simíthatja ki.

Együttérzés

Piros a lámpa, állok az autóval, néhányan előttem. Szegényes, rosszul öltözött nő kéreget.

A szituáció ismerős és ismétlődő, mindenki a maga rutinszerű módján reagálja le, így vagy úgy….

Valami most mégis eltér a megszokottól, van valami, ami ezt a nyomorúságos képet „fényessé” teszi. Csak amikor a nő közelebb lép, akkor fogom fel, mi történik. A nő mosolyog! Nem szándékból, nem képmutatásból, nem számítón, nem alkoholos mámortól, hanem csak úgy, szívből, sorsát viselő méltósággal, őszinte tiszta szeretettel nézve az emberek szemébe, fogatlanul!

Ebben a mosolyban adás volt, nem kapni akarás. Olyan kedvesség, belső erő áradt belőle, hogy boldog voltam, hogy nem kimenekülni akartam a helyzetből, hanem sikerült benne maradni a pillanatban és elfogadtam, befogadtam az érzést, amit akkor és ott tőle kaptam.

Az apró pénz csak rutin volt, éreztem, hogy a pillanatnak sokkal nagyobb jelentősége van a számomra, mélyen a szemébe néztem és tiszta szívemből rámosolyogtam. Ő megköszönte a forintokat, én megköszöntem a találkozást, de a lelkem akkor már zokogott. Hirtelen nem tudtam mi ez.  A következő pillanatban már ott volt az érzés, tudatosult, átéltem, megéreztem teljes fizikai, lelki és szellemi valójában az EGYÜTTÉRZÉS ÉRZÉSÉT! Nem csak fejben, nem csak szavakban, nem csak jólneveltségben, hanem ÉRZÉSBEN, a testemben, a lelkemben. Óriási volt a pillanat, megrázó, felemelő és katartikus egyben, mindössze néhány másodperc leforgása alatt.

Hát, így volt mesterem és tanítóm egy nehéz sorsú embertársam! Hála és köszönet neki!

U.i: „….ennyit, mesterekről és tanítványokról.” Mély meggyőződésem, hogy kivétel nélkül mindannyian egyszerre vagyunk mesterek és tanítványok, csak a szerepek cserélődnek pillanatról pillanatra.

K.É.