Láss a felszín alá!

Történt egy langyos nyári estén, hogy megtudtam, a lakás, amelyet több, mint másfél éve bérelek, eladósorba kerül. Rég nem ott volt már a helyem, mégsem tudtam rászánni magam a vitorlabontásra. Elodáztam minden percet, ami lehetőség lett volna a továbbállásra, de amikor véglegesítették az eladás dátumát, muszáj volt lépnem. Az utolsó két hét, amit az albérletben töltöttem, merő rohanás volt: nap nap után jártam lakást szemlézni, miközben a pakolást és a takarítást is igyekeztem levezényelni. Szeptember végén sikerült elköltöznöm, és már éppen kezdtem volna kisimulni, amikor kiderült, hogy annak a bájos kis kuckónak, amit a következő fél évre otthonomul választottam, nem én vagyok az egyedüli lakója. A mutatós felszín alatt ágyi poloskák siserehada töltötte meg nyugtalan mocorgással a szem elől mélyen elrejtett zugokat. Nappal ritkábban merészkedtek elő, éjszaka viszont jártak-keltek, és a testemen élősködtek. Napról-napra szívták a vérem. Tudtam, hogy ezt én kértem, én tettem valóvá, de nem láttam hogy milyen cselekedeteknek, túlélési stratégiáknak, árnyékszerepeknek rendeltem alá magam, hogy idáig jutottam.

Az életem úgy-ahogy csordogált, kevésen múlott, hogy nem visszafelé. Éppen csak annyi örömet szereztem magamnak, hogy a depresszió gödrét biztosan elkerüljem, és mivel ez sikerült, eszembe sem jutott magasabbra tenni a lécet. Ez a fajta negatív kényelem (aminek legjobb szinonimái a lustaság, a hanyagság, az önzőség, a nemtörődömség) elégséges volt számomra. Munka híján réges-rég a tartalékaimból – édesanyám örökségéből – éltem. A párom hellyel-közzel dolgozott csak, hónapok óta én és a nagymamája biztosítottuk számára az anyagi boldogulás feltételeit. Ebben a közegben fokozottan megterhelő volt a bogarak ellen vívott küzdelem. Minden este azzal a kínzó tudattal feküdtem le, hogy míg alszom, visszataszító vérszívó rovarok mászkálnak majd a testemen. Éjszaka képtelen voltam pihenni, hol a bennem lappangó nyugtalanság verte ki az álmot a szememből, hol a csípések égető érzésére riadtam. És amikor erről beszélek, szinte édes nosztalgiával gondolok számtalan nyári szúnyogcsípésemre, amelyek véletlenül sem említhetők egy mondatban azokkal a maróan viszkető pettyekkel, amik az új lakásban az éjszaka leple alatt kerültek a testemre. Reggelente kimerülten, agyonhajszoltan ébredtem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne essek depresszióba, és mindig magam előtt lássam a következő lépést.

Alig vártam a hónap megváltó 8-ik napját, ekkorra volt kitűzve az ideje annak, hogy Enikő segítségével a végére járjak ennek a pokolnak. És hogy ott mi várt? Természetesen a saját Ördögöm. Szembesülnöm kellett azzal, hogy az életemet olyan energiaminőségben élem, amiből szebb, frappánsabb helyzetet, mint a vérszívó rovarok megjelenése, szándékosan sem teremthettem volna. A mindennapjaimban az élet szentsége helyett a haldoklást, a teremtés színkavalkádja helyett a szürke, sápadt, vértelen létet választottam – mit vártam hát? Még a párom közreműködését is igénybe vettem: nem egyszerűen megengedtem neki, hogy szívja a vérem, hanem vegetatív létmódommal minden  nap erre „kértem”. Az alacsony energiaminőségen, ami az én életemet és az övét ebben az időszakban meghatározta, tökéletesen tudtunk kapcsolódni egymásra. Kényelmes életmódjának táptalajt adtam, ezzel támogattam őt abban, hogy erős, egészséges testét megbetegítse, és így anyagi és lelki javaimra való rászorultságának illúzióját valósággá tegye. Bár szóban nem mulasztottam el kifejezni ellenérzéseimet, de a kettőnk között folyó energiajátszmában kőkeményen megerősítettem a partneremet abban a hazugságban, hogy ő – akit egyébként okos, kreatív, energikus embernek ismertem meg – nem képes dolgozni, és hogy üres mentegetőzéseinek van létjogosultsága. Így hoztuk létre kettőnk ördögi körét, és forgattuk kerekét nap mint nap ugyanazon a pályán, véget nem érőn, kilátástalanul. Meg kellett értenem, hogy a viselkedésemmel, a lusta, semmittevő életvitelt támogató hozzáállásommal mindkettőnknek ártok. És meg kellett értenem azt is, hogy ez nem egyfajta türelemjáték, amiben egyszer csak maguktól jóra fordulnak a dolgok, ha kitartóan várok, hanem cselekednem kell: ki kell szállnom a kerékből, az energiajátszmát le kell zárnom, határozottan oda kell lépnem és el kell kezdenem élni az életemet, bármi történjen is.

Amíg lelki-szellemi dimenzióban oldozgattam a csomókat, az anyag szintjén sem maradtam rest: az új lakásba két rovarirtást is rendeltem. Az első – amit még azelőtt végeztek, hogy magamban megnéztem, mivel hívtam életembe a vérszívó bestiákat – nem járt sikerrel. A második – amire már azután került sor, hogy saját önpusztító viselkedésemmel szembesültem – a jelek szerint hatásosnak bizonyult. Néha még felriadok éjszaka, de egy ideje már nincs új csípésem, a bogaraknak se híre, se hamva. Életem motorja továbbra sem pörög magas fordulatszámon, de már járatom, melegítem. A szabadság mellett óriási felelősségnek érzem, hogy rajtam múlik, mikor lépek a gázra. Amikor erre gondolok, kis híján elriadok, de aztán eszembe jut, hogy minden pillanatban hatalmas erő és számtalan lehetőség áll rendelkezésemre ahhoz, hogy a puszta létem életté alakítsam – én döntöm el, hogyan cselekszem.

A lusta, az életet nem tisztelő, a hanyag, az önző és a nemtörődöm énem elvégezte feladatát ezen a készségi szinten. Köszönettel engedem el őket. Immár, hogy nagyobb összefüggésben látom az élethelyzetet, amit teremtettem, eltölt a hála érzése. Melegsége átjár, szétárad a mellkasomban, és forrón tolul a szemembe. Hálás vagyok, hogy a teremtés joga megadatott, és ami életemet a felszín alatt láthatatlanul fertőzte, az anyag síkján megtestesülhetett és utat mutathatott a változás felé – köszönöm a tapasztalatot! Hálás vagyok, amiért a bogarakkal való kínlódásnál durvább megpróbáltatást magamra nem mértem. És hálás vagyok, amiért szabad a döntésem, és választhatok, hogy az életemet milyen energiaminőségben élem. Szívemből kívánom, hogy erre mindenki ráébredjen, és mindig ezzel a tudattal éljen!

M.

A tenger üzenete

Egyetlen gondolat tengernyi érzelmet tarthat távol.
D.

Fordítva vagyok bekötve

...azt a kifacsarodást is felfedeztem magamban, hogy amikor dönteni kell, nem állok bele a helyzetbe, akkor úszom az árral, és persze csak kapkodom a fejemet és fulladozom, mik ezek a hatalmas hullámok körülöttem. Amikor engedni kell, hogy az Élet, a Sors, a Teremtő vezessen, akkor pedig tíz körömmel kapaszkodom és akarok. 

Két nappal ezelőttig nem hallottam a szívem hangját, nem tudtam beazonosítani, és nem tudtam, hogy a zakatolás nem én vagyok. Fogalmam sincs, honnan ez a sok hang, zenék, dallamok és zajok, de elveszik a figyelmemet a Pillanatról, az Életről, csak félek és NEM ÉLEK! Rosszat generálnak, képeket vetítenek és gúzsba kötnek. Kellenek történések, amik felébresztenek. Döntsd el, mikor fáj a legjobban és akkor mondd ki, hogy ELÉG! De ha még mindig bírod, több év után is, sebek ezrei sem fájnak, lelkedet magad alá gyűröd valaminek a reményében... akkor vigyázz, mert éveket tölthetsz el így és az utolsó órádban döbbensz csak rá, amikor az Élet már csak egy lélegzetvétel lesz számodra: az életem semmit nem ért. 

Szeress! A félelmet tedd egy puha párnára, ne a sisakod karimájára... ne az vezessen, mert belekeményedsz és a szíved szépen lassan elfelejt Téged! 

Láthatatlan győzelem

Itt van már megint valami kellemetlen érzés és nem tudok vele mit kezdeni. Nem értem a helyzetet csak érzem. Felkavar belül. Régi, mélyen gyökeredző - „bevált” - reakciók indulnak be. Lehúz valami szomorúság, indulat, düh a keserűség, a szenvedés és a bánat homályába. Érzem, hogy elvesztem az irányítást.

Az első gondolatok tudattalanul törnek elő és rántanak a megszokott, de kellemetlen irányba. Fáj ez az egész. Nem akarom ezt a helyzetet, de van, és nem tudok vele mit kezdeni – már megint -. De ugyan ez a kívülről szemlélődő, észrevétlen Énem teszi mássá az egész helyzetet. Ez a kiinduló pont. Innen lehet elrugaszkodni. És még valami.

Itt ül mellettem - a Nő. Ő az az Ember, aki a mindennapjaimban mellettem van. Ő az, aki kívülről látja, ahogy reagálok. Igyekszik segíteni. Nem ítélni, csak kérdezni. „Felébreszteni”, hogy újra Én lehessek, aki irányít és ne az érzelmek, az indulatok uraljanak engem és környezetem. Jól ismer. Tudja, hogy ki vagyok. Sokszor megharcoltuk egymás sötétségeit és még ma is ezt tesszük - időnként. Segít. Kérdez. Kizökkent. Kimozdít a megszokásból. Nem akarom és mégis… Ma – most - valami más tud lenne ez által is.

Ma az érzelmek kavargó homálya mögé tudok kerülni - megint. Nem harcol, hanem elfogadással. Azzal a tekintettel, ami a valóságot keresi és nem az önigazoló kétes „győzelmet”. Még akkor is így van ez, ha nem nekem van „igazam”, vagy eltoltam valamit. Ami történik velem, az tanít, mert újra és újra megpróbál, hogy tisztábban láthassak, hogy igazabb és valóságosabb lehessen minden. Nem könnyű – sőt időnként nagyon nehéz. Nagyon kellemetlen tud lenni a felismerés, ami az eljátszott drámáim mögött láthatatlanul megbújó irányítót megmutatja - engem. Talán a legfájdalmasabb az, hogy nincs külső hibás. Csak Én vagyok. Én vagyok az ok. Ja és enyém a következmény is.

Olyan „győzelem” ez a mai, hogy senki nem látja, de mégis mindenki érezheti, mert valami nem úgy történik, mint máskor. Tisztábban, szebben, jobban - MÁSként. Tökéletes? Igen, mert MOST ez a legtöbb.

Hálás vagyok érte. Köszönöm.

Kérdések és Válaszok

Sok-sok kérdés feszített és feszít most is. A kérdésekkel együtt jártak a válaszok és szó szerint EGYÜTT JÁRTAK. Először észre sem vettem őket. Ma már figyelek, mert megtanultam - valamennyire - figyelni, és tanulni, érezni, átérezni és érteni, hogy mi és miért történik.

Rá kellett jönnöm, hogy az élet egy önismereti iskolaként is felfogható, amelyben csak módszerek különböznek. Ezek a módszerek (ezek is válaszok) vezetnek el vállalt leckéimen keresztül azokhoz a vizsgákhoz, amelyekért létezem a Földön - itt és most.

Egy ilyen módszer a Teremtő Önismeret is, amely Sághy Enikő személyéhez köthető.

A módszer és Enikő nagy segítségemre volt abban, hogy merjek szembenézni azzal, ami nem egész bennem. Mert a végső cél a lehető legteljesebb EGÉSZség.

Fura dolog, hogy a „sértő” dolgok, amik elérnek mostanában, nem fájnak kevésbé, de másképpen tudok rájuk nézni. Az átérzés minősége és ez által a viselkedésem is megváltozott velük kapcsolatban. Ha még sem sikerül a régi „rossz” szokások helyett másként viselkedni, akkor legalább utólag értékelni tudom magamban a valóságot. Talán ez a valódi érték a fontos, amit nevezhetnék igazságnak is. Figyelni - meglátni, észrevenni, felismerni.

Eljutni idáig „nagyon könnyű” volt. Csak éltem - szinte minden nehézség nélkül. Megkímélten nőttem fel. Úgy, hogy ERŐfeszítésre nem igen volt szükségem. (Megjegyzem, hogy ez által sok dologban „gyenge„ maradtam.) Nekem mindig is a befelé kellett erőt kifejtenem. Nagyon nehéz volt és most sem könnyű.

Anyámból, apámból és valami ismeretlenből merítkezve lettem Énné.

Hiszem, hogy az Égi szikra bennem is bennem van – ezek mélyén -, mint mindenkiben. Ez kapcsol össze a Mindenséggel – mindennel -. Ezt a kapcsolatot újra kellett tanulnom érezni.

Sok félelmet sikerült magamra, magamba szednem mire „felnőttem”. Miért tettem idézőjelbe? Mert nem nőttem fel egy csomó dologban, viszont megtanultam elfedni a hiányosságokat és szebb látszatot hazudni, mint a valóság. Lassan belekeseredtem ebbe és teljesen elvesztettem egy csomó területen a valósággal a kapcsolatot.

Megbántottam azokat, akik a legjobban szerettek, segítettek és türelmesek voltak velem. Szinte képtelenné váltam helyesen értékelni. Észre sem vettem mind ezt. Már csak a rossz érzések súlyát éreztem. Valós és általam kreált valótlan problémák nyomasztottak. Nem kegyelmeztem magamnak és másoknak sem. Ítélkeztem és „kegyetlenkedtem”. Tudatlan és sértő magatartásom oka - ma már tudom - a rossz nézőpont volt.

Ez változott meg az elmúlt években. Kiléptem abból az illúzióból, hogy mások okozzák nekem a bajokat. Segítséggel, de felismertem, hogy én teremtem magamnak magam körül mindazt, ami ér. Ez nagyon „durva”! Ez a nyers valóság, amit nehéz elfogadni, volt az első lépés. A következő talán az, hogyha ez igaz, akkor magamon kell változtatnom ahhoz, hogy változzanak körülöttem a dolgok. Lassan, de sikerült tennem ennek érdekében.

A régi dolgokat, amelyek mélyen belém ivódtak és teljes meggyőződéssel hittem, hogy helyesen működnek, nagyon nehéz átformálni, átalakítani. EZ A LEGNEHEZEBB. Még ma is sok dologban vagyok a „múltam”, vagy pl. valamelyik szülőm, de lassan haladok és örömmel veszem tudomásul az apró győzelmeket is.

Ilyen például, ha egy szerető társsal, aki korántsem tökéletes (én sem és ezt igyekszem soha el nem felejteni), nem egymásnak feszülve harcolunk, hanem meghallgatjuk egymás érzéseit és igyekszünk a másikat megértve – empátiával – megoldást találni az adott helyzetben.

Azt hiszem eleget futottam Önmagam elől. Jó megállni és szembenézni azzal a kisfiúval, aki végre fel szeretne nőni és szeretetre vágyik. Nem adom fel, bár tudom, hogy az erőpróbák sorra jönnek.

Hála, Áldás és Köszönet
István