A szülők felelőssége, a gyermekek ereje

Vajon mekkora felelőssége van a szülőnek a saját, és gyermeke sorsa felett? Vajon tudják-e a szülők, hogy gyermekük hogyan van rájuk kapcsolva és mennyire függ tőlük? Valójában mennyi ideig tart ez a szimbiózis?

Egy élethelyzet a sok közül, amiből tanulhatunk.

Adott a család, ahol a férj munkamániás, a feleség otthon van gyermekükkel egész nap egyedül.
Az apa munkamániája elfeledtette vele a családját, hiába várta otthon szerető felesége és gyönyörű gyermeke. Az anya sokáig próbálkozott, hogy férje vegye észre ezt az állapotot, végül, hogy tompítsa fájdalmát, az alkoholban talált menedéket. A férj még erre sem figyelt fel, kapcsolatuk még jobban elromlott, azonban továbbra is együtt éltek, egymással alig beszéltek. Gyermekük egy nagyon aktív, állandóan izgő-mozgó egészségtől kicsattanó, de lélekben igen érzékeny emberke volt. Ez az érzékeny gyermek az évek folyamán folyamatosan gyűjtötte lelkébe a szavak nélkül is érezhető feszültséget, szülei kínlódását, elfojtott haragjukat, ami súlyos betegséget idézett elő benne. Mozgása korlátozottá vált fiatal kora ellenére, melyre komoly gyógyszeres kezelést kapott.
Sok év telt el úgy, hogy a szülők csak a gyermekre és a gyógyítására figyeltek, de gyermekük betegségének a valós okára nem láttak rá.
Közben a gyermek felnőtt ember lett, aki elindult egy komoly önismereti úton.
Fejlődésének megadott idejében, az elrendeltetett időben megnyílt gyermekkori betegségének valós oka.
Felismerte, hogy a szülők közötti konfliktusok, a feszültségek, a hiábavalóság, a tehetetlenség súlyát vette le róluk, hogy könnyítsen rajtuk, így idő előtt „megöregedett”. Mélytudat szinten rálátott, hogy ezek a szerepek tartják őt betegségében, okozzák a mozgási képtelenséget, a szülők tehetetlensége így jelent meg testi tünetekben nála. A szülők gyermeküknek köszönhetik, hogy az akkori élethelyzetekből tovább tudtak lépni, el tudtak rugaszkodni, és életük jó mederbe tudott folytatódni.
Ahhoz, hogy a gyermeknél mindez megnyílhasson, a szülők önismeretére is szükség volt. Ők is tettek érte, átlépték árnyékaikat, felismerték, milyen tulajdonságok vezették őket a régmúltban, amelyek felismerése elől régen elmenekültek. Szembesültek, mélytudat szinten kioldották, így az energia jobban hatott: a felszabadult új erő segíti a gyermeket gyógyulásában. Lelkében és testében is felszabadult!
Az anyának nem csak azt kellett megbocsátania magának, amit valaha maga ellen tett, hanem azt is, hogy gyermeke feláldozta magát érte.
Hál’Istennek, az erőnk mindig adatott az élethelyzetekhez, amelyeket kérünk, hogy megtapasztaljuk, majd azokból tanuljunk, okuljunk, bennük felismerjük magunkat, fejlődjünk!

A lelki béke bennünk van

Tizenéves korom óta keresek valamit, ami több, ami más, ami kihoz a darálóból. Valójában nem tudtam, hogy darálóban vagyok, egyszerűen nem volt elég a hétköznap, nem volt elég, ami van. Egész pici koromtól kezdve élt bennem: többnek kell lennie az életnek annál, amit látok. 

Reggelente ott várt a vaníliás krémtúró, mellette a kiskanalam, közben Édesanyám kevergette a kávéját az üvegpoharában a fémkanállal, és ez a hang minden reggel 6 órakor sértette a fülemet. Sosem reggeliztünk együtt, Anyu vacsorához sem ült mellénk, mert vigyázott az alakjára. Azért a konyhában vacsora készítés közben mindig bekapott 1-2 falatot, úgymond "stikában", aztán rágyújtott. Nem is olyan régen beszélgettem egy ismerőssel, aki minden este főz a családjának és nem izgatja, hogy ha este 9 órakor kerül az asztalra a vacsora. A vacsora náluk szent, legyen az egy bundás kenyér vagy egy gyors leves. Megbeszélik, kinek milyen napja volt és nagyokat nevetnek. Bennem is van erre igény... de nincs ilyen emlék, vagy érzés. Az pedig a további része, hogy magamon is észreveszem ugyanezt a hozzáállást, a vacsora nem fontos, sőt, lelkifurdalásom van tőle.

Nem ezzel a történettel ültem le írni. 

Hanem azt szerettem volna elmesélni, hogy tegnap mosolyogva feküdtem le aludni. Összhangon voltam az Egy S Ég Központban, közös doboláson. Sámán dobok mély ritmusai átadják lüktetésüket és a hangjuk kiüti belőlünk, ami nem jó, amire már nincs szükségünk. Ha hagyjuk magunkat, ugye ez sok mindennek a feltétele.

Egy dacos, morcos, sötét, gonosz kislánnyal álltam tegnap szemben, aki mindenkinek betart, leginkább saját magának. Aki a boldogság útjában áll, és csak az akaratát akarja érvényesíteni. Szakos Peti, aki a dobolást vezeti, meditációban levitt a magentába. Együtt zuhantam ezzel a kislánnyal, hát a zuhanás sem volt könnyű. Volt ereje fennmaradni, aztán mégis én győztem... az utolsó pillanatban egy szoros, sötétszürke búvárruhakánt csúszott le rólam ez az attitűd. 

Felszabadultságot éreztem, tudtam nagy levegőt venni. 

Így tudtam mosolyogva nyugovóra térni.

B.

Egy ártatlan nátha

Az évet betegeskedéssel indítom. Köhögök, rekedt a hangom, fáj a tüdőm, sebesre fújtam az orromat és persze rossz a közérzetem. Ritkán kap el a nyavaja, de akkor teljesen ledönt a lábamról... Jó pár napja tart már, így tudom figyelgetni. Főleg, hogy lelassultam, jó értelemben. Figyelek magamra, felöltözöm rendesen, eszem gyümölcsöt és azért amilyen hamar csak tudok, ágyba kerülök. A helyzet azonban nem rózsás, reggel megmutatkoztak az árnyoldalak is.

Nem akarok jól lenni. Nekem jó ez a helyzet, lehet hivatkozni a betegségre, így megint nem kell részt vennem az életben, mivel itthon kúrálom magamat. Valójában nem is akarok megmozdulni, úszom az árral, vagyis felfekszem a hullámra, de a gyorsabb haladás érdekében erőfeszítést nem teszek. Jó dolgom van, végülis nincs baj, a céljaimat általában elérem. Szeretnek az emberek... csak én nem szeretem magamat. A külső körülményeknek tulajdonítok sok mindent az életemben, most a betegség miatt lehetek rosszul és kíméletességet igénylek - "Bánjatok velem óvatosan!". Ez életem egyik fő motívuma: én érzékeny vagyok, velem ne beszéljenek így-úgy, én vagyok a hímes tojás. Most nem baj, ha nincs tartásom, most megtehetek extra dolgokat, megértik, ha korábban el szeretnék jönni a munkából... "menj csak és pihenj nagyot", még sajnálnak is az emberek, együtt éreznek, de jó, ez nem az én felelősségem! Most nem kell a keretekhez, szabályokhoz tartanom magamat, most tehetek, amit akarok, ami jól esik... ami épp kipattan a fejemből!

Mit ad még ez a kis nátha? Azt, hogy nem kell közel mennem az emberekhez, hogy meglehet megint a "külön vagyok" érzésem. Azért odaszúrnék egy B betűt, így ez alakul: különB vagyok. Nem akarok egy lenni az emberekkel, nem akarom, hogy ugyanolyan legyek, mint az a sok majom a világban. Mindenki játszik, játszmázik, affektál, felszínes, különc módon öltözik... Itt mondjuk máris megtalálhatom magamat ezekben. Hogy ne menjek messze és kicsit lerángassam ezt a síró, elégedetlenkedő, sőt, pöffeszkedő... lenéző és nagyon okos valakit bennem... EMBER VAGYOK, hús és vér, mint a szomszéd, mint a munkatárs, mint mindenki más. És ha olyan is vagyok, amit kifogásolok a világban, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy az egész lényemet átszövi a játszma. De! Vannak feltáratlan világok bennem, új és új szerepek kerülnek felszínre, egyre mélyebb lényegek kaphatnak megoldást.

Most jutottam el a szenvedő részemhez. Ahogy írtam az elején, nem, nem akarok jól lenni, nekem jó ilyen félholtan, így nem kell felvállalnom magamat, nem kell felállnom, feküdhetek egész nap, olyan jó rábízni magamat másokra, így érezhetem törődésüket, vagyis! Ilyenkor elfogadom a törődést, gondoskodást, ilyenkor hagyom magam... de a sajnálaton kívül más energiát nem is tudom beengedek e.

Hogy az utolsó bekezdést  vajon ki írta? Az én kezem pötyögte a klaviatúrán a betűket, de valaki beszélt bennem. Aztán most itt a kép előttem, hogy a nagymamám a fél életét betegeskedte, feküdt és a családtagok ápolták, gipszágyban mosdatták és érte volt mindenki. Édesanyám a nagyi betegsége miatt ment el dolgozni 16 évesen, és anyunak gyerekkora sem volt, mert a mamát ápolta egész kiskora óta.

Ez a szenvedés, élni nem akarás, feladás szerintem egy figyelemfelhívás. Összetett, de a lényege: kérem a szeretetet, adnom ne kelljen, a magam burkában élhessek.

(ez persze további képeket vetít, de most ennyi elég...)

B.

A mozgás darabokra szed

Még izzadtan, esőtől ázottan ülök  a gép előtt. Futni voltam. Szeretem az extrém körülményeket, ilyenkor

elememben vagyok. Teljesíteni kell, túllépni a határaimat és ezt tudatosan csinálni extázis. Hogyne, közben vannak iszonyú holtpontok, ezerszer is azt mondom: inkább megállok. 

De inkább tovább folytatom. Ilyenkor kiszabadul a testemből valami, a testem közepéből szétárad és mosolyra húzódik a szám. Szabadnak érzem magamat, a testem könnyű, látom a mozaik darabkákat, elindul a változás. Ha ez csak annyi, hogy már könnyebb vagyok, mint mielőtt elmentem mozogni, már megérte. Elmúlik a fejzúgás, nem kerülget a sírás, helyette boldogság és szabadság, ami körbelengi testemet és egész lényemet.

Ma azt tanultam a futás alkalmával, hogy szabadságra vágyom, és ha ezt jó helyen élem meg, akkor minden rendben lesz. Továbbmegyek... mindenhol megélhetem. Egy zárt szobában is lehetnék szabad. Tőlem függ, mikor, hogy érzem magamat. A gondolataim és a lelkem szárnyalása, a tisztaság, az egyértelműség, ami szárnyakat ad.

Magunkat zárjuk be. A sztereotípiáinkkal, a begyakorlott mondatainkkal, amivel azt hisszük, megvédjük magunkat, a felhők fölé emelt elképzeléseinkkel, máskor a föld alá döngölt önértékelésünkkel. Mostanában felteszem a kérdést, jó-e ez így nekem, megéri-e változtatni... hogy még 50 évet biztosan élek, szeretnék így élni továbbra is? Igen, van amit nem változtatok, mert épp nem annyira sürgető, bár rálátok, figyelek rá, de teljességében nem oldom meg. És van, amihez türelmetlenül nyúlok, akaratosan ki akarom szedni magamból. Időnként belefeszülök, majd kis idő múlva belefáradok és automatikusan elenged bennem. Én pedig csak hagyom... Ez a szabadságom.

Magamon kívül

Teljesen ki tudom zárni magamat az életemből, a testemből, a saját lelkemből. Látom, hogy van testem, tudom, hogy élek, de semmit nem érzek. Földönkívüli állapot, és azt kezdem észrevenni, hogy így élhettem sok sok éven keresztül. Magamon kívül.

Aztán felhív valaki, kérdez, megnevettet, ráébreszt és újra érzem az erőmet. A lelkemet még nem... de elmegyek futni. Szürkület van, percről percre sötétebb. Süvít a szél a fülem mellett, ahogy a gondolatok is szétrobbantják a fejemet. Szeretem érezni a szelet. Ahogy a lépteim ritmusának monotonitása rendszert ad az egész folyamatnak, kezdek megnyugodni, újra tudok tisztán gondolkodni... Itt találom meg a szabadságomat. Nem kell hozzá sok, pár perc elég, és a mázsás súlyok leesnek rólam. A szél is csendesedik, már csak finom őszi szellő simogat.

Nem. Elég volt. Ötszázszorra is kimondom. A folyó előre halad... minek az árral szemben úszni?

Sportolni kell, nincs mese. Fáradságra, munkára nem jó hivatkozni, mert sporttal jobban fogjuk bírni az életet. Mentálisan kitisztít, a testemet felpezsdíti, a lelkem pedig szárnyal, ihletet kapok. Újra az öröm vagyok.

Érkezés

Standard rendszereket akarsz?
A vesztedbe rohansz.
Kapaszkodókat keresel, mert sorra csak elesel,
neked az élet visszafelesel?
Unod a banánt...
nem jó ez így már,
van egy varázsszó: határ.
Állítsd meg a mókuskerekedet,
tedd le a fegyvereidet,
aztán keresd meg a hitedet.
Az út csodálatos lesz:
véletlenek támogatják elképzeléseidet,
a morcos gúnyákat levetheted.
Ahogy egyre szabadulsz meg páncéljaidtól,
egyszer csak megállsz: mellkasodban valami zakatol.
A szíved az, akire sosem figyeltél,
mert azt tanultad, elmével élj.
Ez volt a rend, így nőttél fel,
a legfontosabb az volt, hogy megfelelj.
Jónak lenni a legnagyobb erény,
még azt is meghatározták, hogyan beszélj?
Hallgasd magad, mit mondasz,
tán a szavak a legvastagabb falak?
Halkulj el, élvezd a csöndet,
csak onnan merítheted erődet.
A benső nyugalom, a béke,
a lélek lételeme.

Kérdések és Válaszok

Sok-sok kérdés feszített és feszít most is. A kérdésekkel együtt jártak a válaszok és szó szerint EGYÜTT JÁRTAK. Először észre sem vettem őket. Ma már figyelek, mert megtanultam - valamennyire - figyelni, és tanulni, érezni, átérezni és érteni, hogy mi és miért történik.

Rá kellett jönnöm, hogy az élet egy önismereti iskolaként is felfogható, amelyben csak módszerek különböznek. Ezek a módszerek (ezek is válaszok) vezetnek el vállalt leckéimen keresztül azokhoz a vizsgákhoz, amelyekért létezem a Földön - itt és most.

Egy ilyen módszer a Teremtő Önismeret is, amely Sághy Enikő személyéhez köthető.

A módszer és Enikő nagy segítségemre volt abban, hogy merjek szembenézni azzal, ami nem egész bennem. Mert a végső cél a lehető legteljesebb EGÉSZség.

Fura dolog, hogy a „sértő” dolgok, amik elérnek mostanában, nem fájnak kevésbé, de másképpen tudok rájuk nézni. Az átérzés minősége és ez által a viselkedésem is megváltozott velük kapcsolatban. Ha még sem sikerül a régi „rossz” szokások helyett másként viselkedni, akkor legalább utólag értékelni tudom magamban a valóságot. Talán ez a valódi érték a fontos, amit nevezhetnék igazságnak is. Figyelni - meglátni, észrevenni, felismerni.

Eljutni idáig „nagyon könnyű” volt. Csak éltem - szinte minden nehézség nélkül. Megkímélten nőttem fel. Úgy, hogy ERŐfeszítésre nem igen volt szükségem. (Megjegyzem, hogy ez által sok dologban „gyenge„ maradtam.) Nekem mindig is a befelé kellett erőt kifejtenem. Nagyon nehéz volt és most sem könnyű.

Anyámból, apámból és valami ismeretlenből merítkezve lettem Énné.

Hiszem, hogy az Égi szikra bennem is bennem van – ezek mélyén -, mint mindenkiben. Ez kapcsol össze a Mindenséggel – mindennel -. Ezt a kapcsolatot újra kellett tanulnom érezni.

Sok félelmet sikerült magamra, magamba szednem mire „felnőttem”. Miért tettem idézőjelbe? Mert nem nőttem fel egy csomó dologban, viszont megtanultam elfedni a hiányosságokat és szebb látszatot hazudni, mint a valóság. Lassan belekeseredtem ebbe és teljesen elvesztettem egy csomó területen a valósággal a kapcsolatot.

Megbántottam azokat, akik a legjobban szerettek, segítettek és türelmesek voltak velem. Szinte képtelenné váltam helyesen értékelni. Észre sem vettem mind ezt. Már csak a rossz érzések súlyát éreztem. Valós és általam kreált valótlan problémák nyomasztottak. Nem kegyelmeztem magamnak és másoknak sem. Ítélkeztem és „kegyetlenkedtem”. Tudatlan és sértő magatartásom oka - ma már tudom - a rossz nézőpont volt.

Ez változott meg az elmúlt években. Kiléptem abból az illúzióból, hogy mások okozzák nekem a bajokat. Segítséggel, de felismertem, hogy én teremtem magamnak magam körül mindazt, ami ér. Ez nagyon „durva”! Ez a nyers valóság, amit nehéz elfogadni, volt az első lépés. A következő talán az, hogyha ez igaz, akkor magamon kell változtatnom ahhoz, hogy változzanak körülöttem a dolgok. Lassan, de sikerült tennem ennek érdekében.

A régi dolgokat, amelyek mélyen belém ivódtak és teljes meggyőződéssel hittem, hogy helyesen működnek, nagyon nehéz átformálni, átalakítani. EZ A LEGNEHEZEBB. Még ma is sok dologban vagyok a „múltam”, vagy pl. valamelyik szülőm, de lassan haladok és örömmel veszem tudomásul az apró győzelmeket is.

Ilyen például, ha egy szerető társsal, aki korántsem tökéletes (én sem és ezt igyekszem soha el nem felejteni), nem egymásnak feszülve harcolunk, hanem meghallgatjuk egymás érzéseit és igyekszünk a másikat megértve – empátiával – megoldást találni az adott helyzetben.

Azt hiszem eleget futottam Önmagam elől. Jó megállni és szembenézni azzal a kisfiúval, aki végre fel szeretne nőni és szeretetre vágyik. Nem adom fel, bár tudom, hogy az erőpróbák sorra jönnek.

Hála, Áldás és Köszönet
István