Az Egy s Ég Központ Egyesület Alkotótársai örömmel osztják meg élménybeszámolóikat az életről, önmagukról, hétköznapi tapasztalásaikról, a valós értékrend szűrőjén keresztül.

Szerzői jog fenntartva.

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Erőpróba. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Erőpróba. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. október 23., csütörtök

Láss a felszín alá!

Történt egy langyos nyári estén, hogy megtudtam, a lakás, amelyet több, mint másfél éve bérelek, eladósorba kerül. Rég nem ott volt már a helyem, mégsem tudtam rászánni magam a vitorlabontásra. Elodáztam minden percet, ami lehetőség lett volna a továbbállásra, de amikor véglegesítették az eladás dátumát, muszáj volt lépnem. Az utolsó két hét, amit az albérletben töltöttem, merő rohanás volt: nap nap után jártam lakást szemlézni, miközben a pakolást és a takarítást is igyekeztem levezényelni. Szeptember végén sikerült elköltöznöm, és már éppen kezdtem volna kisimulni, amikor kiderült, hogy annak a bájos kis kuckónak, amit a következő fél évre otthonomul választottam, nem én vagyok az egyedüli lakója. A mutatós felszín alatt ágyi poloskák siserehada töltötte meg nyugtalan mocorgással a szem elől mélyen elrejtett zugokat. Nappal ritkábban merészkedtek elő, éjszaka viszont jártak-keltek, és a testemen élősködtek. Napról-napra szívták a vérem. Tudtam, hogy ezt én kértem, én tettem valóvá, de nem láttam hogy milyen cselekedeteknek, túlélési stratégiáknak, árnyékszerepeknek rendeltem alá magam, hogy idáig jutottam.

Az életem úgy-ahogy csordogált, kevésen múlott, hogy nem visszafelé. Éppen csak annyi örömet szereztem magamnak, hogy a depresszió gödrét biztosan elkerüljem, és mivel ez sikerült, eszembe sem jutott magasabbra tenni a lécet. Ez a fajta negatív kényelem (aminek legjobb szinonimái a lustaság, a hanyagság, az önzőség, a nemtörődömség) elégséges volt számomra. Munka híján réges-rég a tartalékaimból – édesanyám örökségéből – éltem. A párom hellyel-közzel dolgozott csak, hónapok óta én és a nagymamája biztosítottuk számára az anyagi boldogulás feltételeit. Ebben a közegben fokozottan megterhelő volt a bogarak ellen vívott küzdelem. Minden este azzal a kínzó tudattal feküdtem le, hogy míg alszom, visszataszító vérszívó rovarok mászkálnak majd a testemen. Éjszaka képtelen voltam pihenni, hol a bennem lappangó nyugtalanság verte ki az álmot a szememből, hol a csípések égető érzésére riadtam. És amikor erről beszélek, szinte édes nosztalgiával gondolok számtalan nyári szúnyogcsípésemre, amelyek véletlenül sem említhetők egy mondatban azokkal a maróan viszkető pettyekkel, amik az új lakásban az éjszaka leple alatt kerültek a testemre. Reggelente kimerülten, agyonhajszoltan ébredtem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne essek depresszióba, és mindig magam előtt lássam a következő lépést.

Alig vártam a hónap megváltó 8-ik napját, ekkorra volt kitűzve az ideje annak, hogy Enikő segítségével a végére járjak ennek a pokolnak. És hogy ott mi várt? Természetesen a saját Ördögöm. Szembesülnöm kellett azzal, hogy az életemet olyan energiaminőségben élem, amiből szebb, frappánsabb helyzetet, mint a vérszívó rovarok megjelenése, szándékosan sem teremthettem volna. A mindennapjaimban az élet szentsége helyett a haldoklást, a teremtés színkavalkádja helyett a szürke, sápadt, vértelen létet választottam – mit vártam hát? Még a párom közreműködését is igénybe vettem: nem egyszerűen megengedtem neki, hogy szívja a vérem, hanem vegetatív létmódommal minden  nap erre „kértem”. Az alacsony energiaminőségen, ami az én életemet és az övét ebben az időszakban meghatározta, tökéletesen tudtunk kapcsolódni egymásra. Kényelmes életmódjának táptalajt adtam, ezzel támogattam őt abban, hogy erős, egészséges testét megbetegítse, és így anyagi és lelki javaimra való rászorultságának illúzióját valósággá tegye. Bár szóban nem mulasztottam el kifejezni ellenérzéseimet, de a kettőnk között folyó energiajátszmában kőkeményen megerősítettem a partneremet abban a hazugságban, hogy ő – akit egyébként okos, kreatív, energikus embernek ismertem meg – nem képes dolgozni, és hogy üres mentegetőzéseinek van létjogosultsága. Így hoztuk létre kettőnk ördögi körét, és forgattuk kerekét nap mint nap ugyanazon a pályán, véget nem érőn, kilátástalanul. Meg kellett értenem, hogy a viselkedésemmel, a lusta, semmittevő életvitelt támogató hozzáállásommal mindkettőnknek ártok. És meg kellett értenem azt is, hogy ez nem egyfajta türelemjáték, amiben egyszer csak maguktól jóra fordulnak a dolgok, ha kitartóan várok, hanem cselekednem kell: ki kell szállnom a kerékből, az energiajátszmát le kell zárnom, határozottan oda kell lépnem és el kell kezdenem élni az életemet, bármi történjen is.

Amíg lelki-szellemi dimenzióban oldozgattam a csomókat, az anyag szintjén sem maradtam rest: az új lakásba két rovarirtást is rendeltem. Az első – amit még azelőtt végeztek, hogy magamban megnéztem, mivel hívtam életembe a vérszívó bestiákat – nem járt sikerrel. A második – amire már azután került sor, hogy saját önpusztító viselkedésemmel szembesültem – a jelek szerint hatásosnak bizonyult. Néha még felriadok éjszaka, de egy ideje már nincs új csípésem, a bogaraknak se híre, se hamva. Életem motorja továbbra sem pörög magas fordulatszámon, de már járatom, melegítem. A szabadság mellett óriási felelősségnek érzem, hogy rajtam múlik, mikor lépek a gázra. Amikor erre gondolok, kis híján elriadok, de aztán eszembe jut, hogy minden pillanatban hatalmas erő és számtalan lehetőség áll rendelkezésemre ahhoz, hogy a puszta létem életté alakítsam – én döntöm el, hogyan cselekszem.


A lusta, az életet nem tisztelő, a hanyag, az önző és a nemtörődöm énem elvégezte feladatát ezen a készségi szinten. Köszönettel engedem el őket. Immár, hogy nagyobb összefüggésben látom az élethelyzetet, amit teremtettem, eltölt a hála érzése. Melegsége átjár, szétárad a mellkasomban, és forrón tolul a szemembe. Hálás vagyok, hogy a teremtés joga megadatott, és ami életemet a felszín alatt láthatatlanul fertőzte, az anyag síkján megtestesülhetett és utat mutathatott a változás felé – köszönöm a tapasztalatot! Hálás vagyok, amiért a bogarakkal való kínlódásnál durvább megpróbáltatást magamra nem mértem. És hálás vagyok, amiért szabad a döntésem, és választhatok, hogy az életemet milyen energiaminőségben élem. Szívemből kívánom, hogy erre mindenki ráébredjen, és mindig ezzel a tudattal éljen!

M.

2014. augusztus 1., péntek

Mi a valódi siker az életben?

"Legyünk sikeresek!” - halljuk nap mint nap, akár még jóindulatú javaslatként is. Akik ezt mondják, arra gondolnak, hogy jussunk előbbre a társadalmi ranglétrán: legyen szép családunk, nagy házunk és sok pénzünk. Valóban jó érzés, ha magas pozíciója van az embernek a szép családján, nagy házán és a sok pénzén kívül. Nincs ezzel semmi gond, a kérdés csupán annyi: értékeljük-e, tiszteljük-e a megszerzett vágyakat és valóban boldogítanak-e minket.
Elképzelhető, hogy mások, a szüleink, vagy a társadalom elvárásainak feleltünk meg. Így könnyen előfordulhat, hogy e külső sikereket igazából nem is mi vágytuk.

Lehetséges, hogy egy biztos álláshoz választottunk iskolát, pedig mi a zenei konzervatóriumba akartunk tovább tanulni, hiszen imádtunk zongorázni, tehetségesnek tartottak minket.

Az is lehetséges, hogy bár jelenlegi párunkat szeretjük, de választásunkat a pozíciónkhoz igazítottuk és nem azt a másikat választottuk, akibe igaz, tiszta szívből szerelmesek voltunk

Hiába van meg mindenünk, magas pozíciónk, szép családunk, nagy házunk és a sok pénzünk, ha nem a saját tehetségünknek, belső hangunknak megfelelve, hanem a lelkünk sugalmazása ellen döntöttünk. Úgy érezzük, mi igazából nem is ezt akartuk. Valójában, egy örökös hiányérzetben hogyan lehetnénk boldogok?

„Legyünk sikeresek!” - halljuk nap mint nap. Igen, legyünk azok, de az igazán sikeres ember az, aki bátran meri követni a lelke sugalmazását, aki a saját útját járja, akkor is, ha az rögösebb, és sokan meg is szólják érte.

Igaz, lehet, hogy ennek az embernek, nem lesz magas társadalmi pozíciója, szép családja, nagy háza és sok pénze… de az biztos, hogy az életét boldogan éli le…

L.


2014. július 22., kedd

Miért és mitől félünk?

Magunkra látni és magunkban hibát találni, magunkkal szembesülni, mert félünk önmagunk előtt megszégyenülni.
Másokra mutatva s a másikban kutatva élünk. Önmagunk elől menekülünk, addig is egónknak időt nyerünk, aki hatalmát így éli ki felettünk, és nem engedi, hogy lélekben szabadon élhessünk.
Az örökkévalósághoz képest - ami a lélek -, egónk kap röpke 70-80 évet, ezen idő alatt követeli az uralmat.
Emelkedett rezgésszinten saját árnyékunkat átlépve, látjuk, hogy a hibák: álarcok, álruhák, begyakorlott viselkedésminták, árnyék-én tulajdonságok, rögzülések, csak ránk rakódott szerepek, amik szép lassan váltak eggyé velünk, s önálló életet élnek bennünk.
Az élethelyzeteknek már régen vége, de a szerepruhákat magunkon feledve hordjuk múltunknak nehéz súlyát, egy-egy árnyék-énünk tulajdonságát. Emelkedett rezgésszinten önmagunkkal szembesülten ismerjük fel a hibák kioldásának módját: 
megnyitjuk lelkünk magját, ősvalóját, ahol hordozzuk mindenek tudását, az öröm forrását, és ahonnan árad az a végtelen fény-erő, ami mindent megbocsátó és feltétel nélkül szerető. E fény az, mely hibáinkat kioldja, a tapasztalatokat bölcsességgé alakítja, szerethetőségünk hitére, valóságunkra visszaírja.
Ez a lélek alkímiája. A felszabaduló új erő:
Új személyiség, új jövő!

Sághy Enikő
Médium
www.spiritualisonismeret.hu



2014. június 29., vasárnap

Megküzdöttem a másoknak való megfeleléssel

Eljött a nap, amikor megelégeltem, hogy másokat megkérdezzek, mi lenne jó nekem. Ezentúl csak a saját belső hangomat követem! Borzalmas göröngyös út vezetett idáig, sok fájdalommal, mások hibáztatásával és önmarcangolással. Széttéptem magamat, hogy nem tudok dönteni, nem tudok egyedül lépni, mindig mások véleményét kérem ki. A jelszavam az volt: tudni kell, kit kell megkérdezni. Csak most szólalt meg bennem, hogy ezzel a felelősség a vállamról lekerült, de jó, élhetek gondtalanul. A csavar benne az, hogy ettől valójában rosszul éreztem magamat, a hányinger kerülgetett és állandóan szétestem. Hogyne estem volna szét, hiszen másokba helyeztem a biztonságomat, mindig visszaigazolást vártam, jól teszem-e, jól élek-e.
Vajon ki tudja ezt megmondani nekem? Hát nem a saját Lelkem? Egyedi, egyszeri és megismételhetetlenek vagyunk! Egyedi úttal és sorssal, nincs senkiből még egy! Hogyan is lenne jó nekem pontosan az, ami neked bevált? Mutathatsz irányt, de ha teljesen téged követlek, akkor a te életedet élem. Pedig nekem a saját utamat kell lépnem!
Szóval, úgy döntöttem, megnézem a döntéseim következményeit, elkezdek "játszani": a gondolatokat a sor végére állítom, a Belső Hang erejét felcsavarom és vállalom a felnőttség felelősségtudatát. Valószínű fogok hibázni, de ha a Lelkemből döntök, csak jó "sülhet ki". 

D.


2014. május 1., csütörtök

Az önmagam iránti tisztelet érzése

Az elmúlt hónapok, hetek megerőltetőek voltak, és nem tudtam megfejteni, hogy mi bánt, mi zakatol bennem. Ahogy lenni szokott, az Élet egy pillanat alatt fordít a nézőponton, ahogy kiderülnek dolgok, elhúzzák a függönyt és meglátod a valóságot. Csak merj hinni a szemednek és a fülednek! 
A történések verssé összegződtek.

Fogalmam sem volt, mit jelent az a szó: tisztelet, mi az a tisztelet?!
Adódott egy élethelyzet, amiben végre felismertem,
hogy mi az a rossz érzés, amikor nem állok ki magamért,
és legszívesebben elmenekülnék.
A torokszorító érzés, a nyomás a fejemben,
és a mondat: velem mindent megtehetsz!
Az önmagam iránti tisztelet hiánya volt az,
ami ilyenkor a bensőmet mardosta.
Annyira a sajátomnak éreztem, hiszen tizenéve így élem az életem.
Már megint valamit túlhúztam, elég régóta dübörgött bennem, hogy: ELÉG VOLT, NEM!

Amikor fejlődésem menetében eljutottam arra a szintre, hogy felismertem a saját értékemet,
megfogalmazódott bennem: ezt már nem teheted meg velem!
Nem kardot vonva, zászlót lengetve, és kicsit sem bekeményedve,
hanem érezve a Lelkemet, a szerethetőségemet, bársonyos minőségemet.

Egy szakasz lezárult, pontot tettem...
Új érzések vannak most testemben és lelkemben, fellélegeztem!
Önmagamhoz megérkeztem!


2014. március 6., csütörtök

Egyedül én

Mostanában voltak olyan pillanataim, először az életben, amikor átsuhant rajtam, hogy talán nem én csinálom jól. Mindig is azt hittem, hogy tökéletes vagyok, hogy én csinálom a legjobban, a többiek között. Közben persze küzdöttem a tökéletlenségeimmel, mindig is az dúlt bennem, hogy sosem leszek olyan jó, szép, mint a többiek. Kettősség. Nagyjából 15 éve így telik az életem, legalábbis ennyi időre biztosan emlékszem. Most vagyok 30 és hátra kell dőlnöm. Na, nem azért, hogy most már elértem mindent, inkább amiatt, hogy vegyek 1...2...3... mély levegőt és nézzek körbe egy másik szemmel is az életemben. Az embereket körülöttem, a szüleimet, a barátaimat, vagy a helyet, ahol lakom. De, hogy ne csak kívülre tekintsek, magamat is el kell kezdenem másként szemlélni, érezni.
Sokszor gondoltam már arra, hogy szó szerint leülök a tükör elé magammal szemben. Van egy szép nagy tükröm az előszobában, fény is van, tuti nem bújhatok el magam elől. Furcsa lények vagyunk mi emberek. Agyunk úgy lát, ahogy ő akar, vagy inkább, ahogy programozva van. Ahogy a szülők, a környezet, ahogy az élet programozta. Én mai napig azt a duci, esetlen kislányt látom magamban, akit csúfoltak és aki szeretett volna a társaság része lenni, de sosem ment bele. Nem is tudom, talán féltem? Olyan furcsa mai fejjel erre gondolni, mitől félhettem akkor, amikor nincsen félelemérzetünk? Pedig a mai napig nem hiszem el, hogy tartozom valahová, hogy az emberi értékeim miatt szeretnek. Csak azért szeretnek, mert eredendően a szeretet van, vagy mert akarnak tőlem valamit az emberek. Micsoda katyvasz! Valaki hallott már ilyet a saját fejében? Ha nem, itt van az én fejemből. Ahogy leírom, megsemmisülnek, értelmetlenek és élettelenek.
Az igazság, hogy naponta adok a világnak, naponta szerzek sok embernek örömet. Amit adok, attól ők jobban érzik magukat. Ezt már sokszor hallottam a barátaimtól, akik éppen emlékeztetnek arra, ki is vagyok, mit is teszek és mutatják értékeimet. Hozzáteszem, mindig az munkált bennem: csak legyen értelme az életemnek, csak ne éljek hiába.
Hála, Áldás, Köszönet. Szeretet.

2014. február 21., péntek

A lelki béke bennünk van

Tizenéves korom óta keresek valamit, ami több, ami más, ami kihoz a darálóból. Valójában nem tudtam, hogy darálóban vagyok, egyszerűen nem volt elég a hétköznap, nem volt elég, ami van. Egész pici koromtól kezdve élt bennem: többnek kell lennie az életnek annál, amit látok. 

Reggelente ott várt a vaníliás krémtúró, mellette a kiskanalam, közben Édesanyám kevergette a kávéját az üvegpoharában a fémkanállal, és ez a hang minden reggel 6 órakor sértette a fülemet. Sosem reggeliztünk együtt, Anyu vacsorához sem ült mellénk, mert vigyázott az alakjára. Azért a konyhában vacsora készítés közben mindig bekapott 1-2 falatot, úgymond "stikában", aztán rágyújtott. Nem is olyan régen beszélgettem egy ismerőssel, aki minden este főz a családjának és nem izgatja, hogy ha este 9 órakor kerül az asztalra a vacsora. A vacsora náluk szent, legyen az egy bundás kenyér vagy egy gyors leves. Megbeszélik, kinek milyen napja volt és nagyokat nevetnek. Bennem is van erre igény... de nincs ilyen emlék, vagy érzés. Az pedig a további része, hogy magamon is észreveszem ugyanezt a hozzáállást, a vacsora nem fontos, sőt, lelkifurdalásom van tőle.

Nem ezzel a történettel ültem le írni. 
Hanem azt szerettem volna elmesélni, hogy tegnap mosolyogva feküdtem le aludni. Összhangon voltam az Egy S Ég Központban, közös doboláson. Sámán dobok mély ritmusai átadják lüktetésüket és a hangjuk kiüti belőlünk, ami nem jó, amire már nincs szükségünk. Ha hagyjuk magunkat, ugye ez sok mindennek a feltétele.
Egy dacos, morcos, sötét, gonosz kislánnyal álltam tegnap szemben, aki mindenkinek betart, leginkább saját magának. Aki a boldogság útjában áll, és csak az akaratát akarja érvényesíteni. Szakos Peti, aki a dobolást vezeti, meditációban levitt a magentába. Együtt zuhantam ezzel a kislánnyal, hát a zuhanás sem volt könnyű. Volt ereje fennmaradni, aztán mégis én győztem... az utolsó pillanatban egy szoros, sötétszürke búvárruhakánt csúszott le rólam ez az attitűd. 
Felszabadultságot éreztem, tudtam nagy levegőt venni. 
Így tudtam mosolyogva nyugovóra térni.

B.

2014. január 6., hétfő

Önvallomás

Kiírlak magamból. Mert nem lehetsz enyém. Kiírlak, mert mást nem tudok. Mert őrült késztetést érzek, hogy rohanjak karjaidba. Hogy minden találkozásunk csak méreg lelkemnek, mert nem adom át magam testednek. Ősi ösztönök hajtanak feléd. Elemi, Földet megrendítő vágy és szenvedély, mely nem hagy nyugtot agyamnak. Minden gondolatom körülötted forog és testem sejtjei azonnal reagálnak. Nem tudom, mi ez. 
Olyan régen tartom zárva magam. Olyan régen nem vagyok önmagam, hogy nem is merem már kiengedni, mert félek, túl nagy pusztítást okoz. Pedig robbanni készül. Tagadnom kár. Ez vagyok én, a vulkán. Vágyam fékezhetetlen eleven tűz, állandó szerelmes lángolás, mely körülfolyná a Mindenséget. Szeretni akarok, élni, érezni, lélegezni!!! Ez vagyok Én a legelevenebb vágy, szerelem, szeretet, tánc, öröm, fájdalom, sírás, nevetés, őszinteség, csalfaság, NŐ, és Én így szeretem! Köszönöm, hogy vagy Nekem!

L.

2013. december 8., vasárnap

Fájdalmat okozni

Addig nem tudsz semmit, amíg át nem érzed, milyen fájdalmat okozni valakinek. Aki ember, ugyanúgy, ahogy Te, érez, lelke van, vívódik, reggel ugyanúgy felkel és tartással végigcsinálja a napját.

Ki vagy te, hogy a másikat bírálod? A magad bajával foglalkozol mindig, csak oldja meg valaki, igaz? Legyen a kedvedre minden... az embereket bábuként mozgatod... lelküket kifacsarod... magadat mutogatod, mert azt hiszed a külsőd minden, de csak azért mert nem tudod, milyen érték lakozik bensődben. Tudod egyáltalán mit jelent a szeretet? Levetni a ruhákat, a maszk mögül, tiszta szemmel kinézni és a szív ragyogására figyelni. Érezz már, ne sikkadj el fölötte! ... mert nem lesz semmid sem. 

Tartod magad, az elképzelésekhez, a vágyálmokhoz, a "nekem-így-lesz-jó"-hoz... közben nem is ismered magadat. Űr van aközött, amit elképzelsz, és ami valójában vagy, ami a valóságos örömödet adhatja. 
Az önzés vezet, nehogy ki kelljen lépni a komfort zónából. Tudod, hogy rajtad kívül van más ember is a bolygón? Ott van még a sértettség, a sok-sok fájdalom, amit az évek alatt halmoztál és rajtuk túl nem láttál. Megkötöztek, figyelmedet egy irányba terelték, csak nehogy bántódásod essék. Félted a lelkedet, és félted azt is, hogy rossz lehetsz. 

Beismerni, hogy hibáztunk, hogy egy erő vezetett, hogy egy másik ember lelkét nem vettem figyelembe, csak a magam baja és igaza hajtott... egom porrá zúzódott, feladta. A lelkemből feltörő érzést nála nagyobbnak látta. 

2013. december 5., csütörtök

Válj azzá, Aki valójában vagy!

Családunk és az a környezet, amiben nevelkedünk, rendkívül meghatározza jellemünk, szokásaink, érzelemvilágunk kialakulását. Gyermekként folyamatosan látjuk, tapasztaljuk szüleink, rokonaink egy-egy élethelyzetre adott reakcióit, ezért ezeket a viselkedési mintákat tekintjük  normáknak, azaz hasonló szituációkban mi  is ezt alkalmazzuk „megoldási formának”.
Növekedésünk során az átvett „mintázatok” egyre csak szaporodnak, közben észrevétlenül egyre messzebb kerülünk igazi Önvalónktól, attól a boldog és önfeledt gyermektől, akik egykor voltunk. Idővel annyira természetessé válik a sok fölvett szokás, hogy észre sem vesszük, miként válunk teljesen eggyé velük. 
  
Felnőve egyre inkább véleményt alkotunk ezekről a viselkedésmintákról: „na, én olyan biztosan nem leszek mint az apám, anyám, testvérem, nagybátyám, stb! Bizonyos dolgokat megpróbálunk elfojtani, vagy épp nagyobb teret engedni neki, és mindeközben folyamatos önbecsapásban élve egyre csak azt hajtogatjuk, hogy én akkor se vagyok (és soha nem is leszek!!) olyan, mint Ez vagy Az!
  
Ha kevés „nehezéket” hozunk otthonról, a mindennapokban könnyebben boldogulunk és kiegyensúlyozottabban viselkedünk, viszont ha túl sok a "szerzett súly", akkor telve vagyunk fájdalommal, félelemmel, és leginkább ebben az állapotban tengődünk. Ezek a minták hatnak minden pillanatban az életünkre, és mivel mindent(!) Mi teremtünk magunknak, ezek az erők számos olyan helyzetet is behívnak életünkbe, amik bizony fájnak. Értetlenül állunk az ilyenek előtt pl.: Miért rúgtak ki megint a munkahelyemről? Miért vagyok még mindig féltékeny? Miért haragszom ennyire a testvéremre? Miért nincs elég pénzem? ... és még sorolhatnánk a kérdéseket.
Nem látjuk ezekben a „rossz” történésekben, hogy a bennünk élő Isten miként súgja szeretetteljesen a fülünkbe:    ” NÉZZ  SZEMBE MAGADDAL! ” 

Mikor életünkben sorra történnek olyan események, amiket nehezen, már-már kínkeservesen élünk meg, rá kellene látnunk arra, hogy mindezeket valójában mi „hívtuk” be magunknak.

Akár akarjuk,akár nem, akár hisszük, akár nem - az energiatörvények MŰKÖDNEK!
Ha megkeressük magunkban azokat a félelemből fakadó energiaminőségeket, amelyekkel a vonzás törvénye alapján behívtuk életünkbe a „tükröket”, miután felismertük őket, megvan a lehetőségünk arra, hogy meditációban, a szeretet fényével alkímiázva (átalakítva) elengedjük őket.

Ahogy önmegismerésünk során mind felelősségteljesebben, lelkiismeretesebben haladunk előre, 
egyre könnyebben ismerjük fel azokat a félelem-erőket, amelyek még végrehajthatnak bennünket.
Ezeket meglátva, majd tudatosan átalakítva nyitottabbá válunk az új, magasabb rezgésszintű energiák befogadására. Belső változásunkkal összhangban elkezdenek beáramlani a csodák mindennapjainkba. Elindul az ÉLET!

A választás a Tied: 
hagyod, hogy sodorjon az ár,vagy kezedbe veszed az életed és azzá válsz, Aki valójában Vagy?!


2013. november 20., szerda

A mozgás darabokra szed

Még izzadtan, esőtől ázottan ülök  a gép előtt. Futni voltam. Szeretem az extrém körülményeket, ilyenkor
elememben vagyok. Teljesíteni kell, túllépni a határaimat és ezt tudatosan csinálni extázis. Hogyne, közben vannak iszonyú holtpontok, ezerszer is azt mondom: inkább megállok. 
De inkább tovább folytatom. Ilyenkor kiszabadul a testemből valami, a testem közepéből szétárad és mosolyra húzódik a szám. Szabadnak érzem magamat, a testem könnyű, látom a mozaik darabkákat, elindul a változás. Ha ez csak annyi, hogy már könnyebb vagyok, mint mielőtt elmentem mozogni, már megérte. Elmúlik a fejzúgás, nem kerülget a sírás, helyette boldogság és szabadság, ami körbelengi testemet és egész lényemet.
Ma azt tanultam a futás alkalmával, hogy szabadságra vágyom, és ha ezt jó helyen élem meg, akkor minden rendben lesz. Továbbmegyek... mindenhol megélhetem. Egy zárt szobában is lehetnék szabad. Tőlem függ, mikor, hogy érzem magamat. A gondolataim és a lelkem szárnyalása, a tisztaság, az egyértelműség, ami szárnyakat ad.
Magunkat zárjuk be. A sztereotípiáinkkal, a begyakorlott mondatainkkal, amivel azt hisszük, megvédjük magunkat, a felhők fölé emelt elképzeléseinkkel, máskor a föld alá döngölt önértékelésünkkel. Mostanában felteszem a kérdést, jó-e ez így nekem, megéri-e változtatni... hogy még 50 évet biztosan élek, szeretnék így élni továbbra is? Igen, van amit nem változtatok, mert épp nem annyira sürgető, bár rálátok, figyelek rá, de teljességében nem oldom meg. És van, amihez türelmetlenül nyúlok, akaratosan ki akarom szedni magamból. Időnként belefeszülök, majd kis idő múlva belefáradok és automatikusan elenged bennem. Én pedig csak hagyom... Ez a szabadságom.

2013. november 14., csütörtök

Reggeli eszmélés

Hálás vagyok, amikor változnak a dolgok. Amikor bennem beindul a változás. Nincsenek robajok, nem olyan, mint amikor a gőzmozdony elindul és süketítő csikorgások és füst közepette elhagyja az állomást.
Finomhangolás. Így nevezem én egy ideje az önismereti munkámat. Apró puzzle darabkák a helyükre kerülnek, egy csavart átállítunk, egy lufiból a levegőt kieresztjük...
Egy tegnapi találkozás megindító volt számomra, felemelt és kérdéseket is felvetett bennem. Ma azzal keltem, hogy tele vagyok előítéletekkel... a felszín mögé kell nézzek. Mindent a külsőnek ítélek, nem látom a belső szépséget. Az alak, a hossz, a szélesség, a csicsa, a kocsi, a szép táska, soroljam? Tehát ezt jelenti a felszín elhagyása. A felszínesség levetkőzése, a mélység átélése. A felszínen is tudni mélynek, érzelemmel telinek, empatikusnak maradni.
Igen, ilyen vagyok. Ahogy Édesanyám szavai csengenek a fülemben: "Kislányom, neked 6 méter mély lelked van!"

B.

2013. november 4., hétfő

Magamon kívül

Teljesen ki tudom zárni magamat az életemből, a testemből, a saját lelkemből. Látom, hogy van testem, tudom, hogy élek, de semmit nem érzek. Földönkívüli állapot, és azt kezdem észrevenni, hogy így élhettem sok sok éven keresztül. Magamon kívül.
Aztán felhív valaki, kérdez, megnevettet, ráébreszt és újra érzem az erőmet. A lelkemet még nem... de elmegyek futni. Szürkület van, percről percre sötétebb. Süvít a szél a fülem mellett, ahogy a gondolatok is szétrobbantják a fejemet. Szeretem érezni a szelet. Ahogy a lépteim ritmusának monotonitása rendszert ad az egész folyamatnak, kezdek megnyugodni, újra tudok tisztán gondolkodni... Itt találom meg a szabadságomat. Nem kell hozzá sok, pár perc elég, és a mázsás súlyok leesnek rólam. A szél is csendesedik, már csak finom őszi szellő simogat.
Nem. Elég volt. Ötszázszorra is kimondom. A folyó előre halad... minek az árral szemben úszni?
Sportolni kell, nincs mese. Fáradságra, munkára nem jó hivatkozni, mert sporttal jobban fogjuk bírni az életet. Mentálisan kitisztít, a testemet felpezsdíti, a lelkem pedig szárnyal, ihletet kapok. Újra az öröm vagyok.

2013. október 28., hétfő

Egy fiú... A Fiú.

Kilenc évet vágyakoztam egy fiú után. Csendesen, néha hangosan, leginkább magamban. Persze, barátnők tudták, muszáj volt beszélni róla. 21 éves voltam, amikor először találkoztunk, a bemutatkozás minden mozzanatára emlékszem. Együtt dolgoztunk éveken keresztül. Szerelemre lobbantam, égető, falakat döngető szerelemre... néhányszor falnak is mentem, mert bár lelkünk együtt volt, mégsem lehetett az enyém. Birtokolni akartam, csak magamnak, annyira szép, kívánatos és okos volt. Úgy éreztem, ha a lelke az enyém, akkor mindene az enyém, ezért női praktikáim egymás után keltek életre bennem. Később ezek persze démonok lettek, de ez egy másik történet.
Szóval a fiú. Idén megtettem, amit éveken keresztül nem mertem... megmondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy felforgatott bennem mindent. Mindehhez kellett, hogy 30 éves legyek, és becsiccsentsek. Így már ment. "Véletlenül" összetalálkoztunk... az Élet rendez! Belőlem kifakadt minden, az elmúlt 9 év, az összes érzésem, a jó és a rossz egyaránt, ki tudtam mondani: szerelmes vagyok, az első találkozás óta szeretlek.
Ó, milyen drámai! Mondom ezt néhány hónap távlatából. Na, nem minősítem magamat, csak egy kicsit lazábban kezelem a történetet. Ugyanis akkor, ott, ahogy kifakadt belőlem mindez, a felgyülemlett feszültség szétrobbant és megérkeztem ennek az egésznek a valóságába. Hogy mindez rajongás volt, az elérhetetlen utáni vágyakozás. Talán szerelem is volt, de a lényeg, hogy mindez mára átminősült. Ezután is a szívemre téved a kezem, ha róla beszélek, ha épp szóba jön... azonban érdekes módon alig jut eszembe. Nem kavar fel, ha ránézek, nem gyullad ki az agyam és nem kezd el zakatolni a szívem. Annyira megnyugtató! Úgy érzem, tovább tudok lépni, nem bánok semmit és egy szeretetteli emlék marad.
Köszönöm!

2013. október 15., kedd

Takarítás kívül-belül

Két hét kellett, hogy leüljek írni. Pedig István szeptember 29-i írása igazán megihletett. Rólam is szólt, úgy éreztem.
A takarításról írt... magunk és a környezetünk kitakarításáról. Leporolni, fényesre törölni, eldobni mindent, ami már nem szolgálja javunkat. Emlékszem, akkor szombaton terveztem egy nagytakarítást, nagyon éreztem, hogy tisztítanom kell. Aztán jött egy telefon... "süt a nap, menjünk állatkertbe!" Elmentem, kis lelkifurdalással, mivel én takarítani szerettem volna. De, a takarítás megvár, ugye? Úgyis szombat van, csak nem fogsz dolgozni? És végülis egy őszi, napos hétvége ajándék, nemdebár? Soha vissza nem térő... soha vissza nem térőnek tűnő! Azóta is jó idő van.
Én pedig elkezdtem a nagytakarítást. Akkor belül valami megmozdult, István írása életre keltette bennem, hogy hallgassak magamra. Aztán egyik szombaton kívül is rendezkedtem, sok sok ruhámat kiválogattam és adományként adtam. Lakásomban a kevesebb "kosz" is zavaró, igen, igénylem a rendet.
A nagytakarítás pedig mindennapos. Mélyben húzódó, halkan zümmögő hangok kiabálását hallom... szól hozzám a kicsi énem, aki áhitattal nézi a felsőbbrendű részem... micsoda zagyvaság! Középen pedig ott vagyok én. Végre magamban, végre érzem a tartásomat. Amikor épp nem lengek ki... de már megvan, az agyam is tudja, mi az a jó érzés, amivel érdemes élni.

2013. szeptember 17., kedd

Minden út az önismerethez vezet...

Minden út az önismerethez vezet...

Ha úgy érzed, belefáradtál már bizonyos szerepekbe, élethelyzetekbe, melyeket úgy élsz meg, mintha mázsás kövek húznának le, keresed, vágyod az örömöt, a boldogságot, és nem érted, miért nem találod, ne add fel… keress tovább! Hidd el, a válasz közelebb van, mint gondolnád! ;)  Nem kell messzire menned, hiszen minden ott van Benned! Ahhoz, hogy a választ a sok „miért”- re Önmagadban felfedezd, ezáltal magasabb minőségben Élhesd életed, mindehhez egyetlen út vezet: az Önismeret.

Előbb-utóbb meglátod benne a lehetőséget, és nekikezdesz…  mész, mész, egyre csak haladsz, előfordul, hogy itt-ott elakadsz, vagy akár megfordulhat a fejedben az gondolat, hogy az ebből az egészből eleged van, de egy belső erő nem hagy… Ha elestél felállsz, megrázod magad, nagy levegőt veszel, és indulsz újra, folytatod tovább!  Egyszer csak eljutsz oda, hogy elkezded látni az egésznek a lényegét, mintha kiraktad volna életed puzzle-jét. Eljön a pillanat, hogy átérzed és megérted, hogy az önismeret nemcsak egy út, hanem maga az Út! Ittlétünk célja és értelme, tapasztalatainkból eredő bölcsességünk összessége, maga a Bölcsek köve.

Arra biztatunk, bátran indulj el! Számos helyen rendelkezésedre áll rengeteg módszer.  Amelyik először megszólít, megérint, azzal kezdd, majd a továbbiakban hagyd, hogy lelked érzelme vezessen. Eszerint válaszd ki azt, amiről úgy érzed, hogy számodra jó, „kell”, valóban szükséges. Haladj kitartóan, elszántan előre. Meglásd, egyszer csak eljön a pillanat csodája, mikor Magadra lelsz, és egy örömteli, belső mosollyal tudatosul benned az érzés: megérkeztem!  Ekkor végtelen Hálát érzel azért az erőért és kitartásért, mely addigi utadon végig kísért, megnyugszol végre, és könnyes szemmel felsóhajtasz: Ezért megérte! Hidd el, van ilyen pillanat, és nem csak egy! Csodákkal teli az életed, csak tarts ki végig, kérlek!

Ha választásod éppen ránk esett, és elfogadod a feléd nyúló segítő kezet, szeretettel adjuk át Neked az önismeret útján szerzett eddigi tapasztalatainkat, s mindazt, amivel mi magunk is eljutottunk oda, hogy megértéssel, tisztelettel, együttérzéssel, és utunk során megnyílt spirituális képességeinkkel segítsük az Önismeret útján lépteidet.

2013. szeptember 6., péntek

Egy érintés üzenete

Te hallottál már a nyákos energiáról? Szerintem a kifejezés maga is undorító, de nincs mit tenni, létezik. Az pedig lehangoló tud lenni (a felismerés pillanatában mindenképpen), amikor valaki magában megtalálja. Jelentem, felfedeztem és egyre kisebb dolgokban veszem észre, hogyan szövi bele magát mindennapjaimba. Játszmákról beszélek, természetesen.
Így tudok életben maradni, a "magány ínséges időszakát" így élem túl. - szól belőlem az a részem, aki belekerget az állandó flörtölésbe. Kacsintok szinte minden férfira, a vállam öntudatlanul mozdul, és mint egy selyemsál, cirógatja meg a férfiak állát, persze csak képletesen, de a hatása ilyesmi lehet.
Ma reggel megérintette egy férfi a derekamat, akivel jó ideje fenntartom ezt az állapotot. Épp csak az ujja hegyével tette, és nem esett jól az érintése. Mint egy nyomógomb, szaladt az idegpályákon az üzenet az agyamba, hogy közel jött és én ezt valójában nem is akarom. Levegőt kapkodva ültem be az autómba, kicsit bele is zavarodtam, amikor megnyílt ez a részem. Ahogy "rakom magam", az állandó tetszeni vágyás, de ami ennél mélyebben van... most, hogy nem élek párkapcsolatban, nem kapok mindennapos visszaigazolást, nincs kiből táplálkoznom... micsoda kifejezés, ugye?! A másik embert használom táplálékul. Végre megláttam, tudatos szintre jött, végre tudok vele foglalkozni.
Ezután az egész napom egy mélyvíz volt. Tettem a dolgomat, közben sorra nyíltak meg ennek az attitűdnek a lépcsői, a helyzetek, amiket teremtek, amibe kevertem és keverem magamat. Azért, hogy ideig-óráig jobban érezzem magamat, vagyis pillanatnyi élvezetekkel éljek, a hiányomat, az önszeretet hiányának feneketlen lyukait tömködjem be, a következő hasonló találkozásig...
Hogy vezet a kiút? Köszönöm a tapasztalatot! Köszönöm, hogy egy apró érintés áramütésként hat, és nem kellenek pofonok, nélkülözhető beengedések, fájdalmak, hogy le tudjam magamról szedni ezeket az álruhákat.
A felismerések egész sokáig elvezettek, betekintést nyertem a férfiakkal való kapcsolatomba, a miértek is elkezdtek kirajzolódni, a kapcsolódásaim iránya önmagamra mutatott. Úgy értem, hogy belőlem fakad minden, hogy én okozom, én vagyok az ok, az eredő. A kislány részemet kellett hívni újra, aki valami fontosat nem kapott meg és most keresi, követeli magának a nagy világban. A kislány, aki próbálgatja magát, kiből, mit hoz ki, meddig mehet el, mit tehet meg... ugye mindent szabad neki?!
Harmincon túl súlyosak ezek a kérdések, hiszen az ovinak már régen vége. Mégsem szükségtelenek, hiszen a tisztaság felé vezetnek.

2013. június 17., hétfő

Kérdések és Válaszok

Sok-sok kérdés feszített és feszít most is. A kérdésekkel együtt jártak a válaszok és szó szerint EGYÜTT JÁRTAK. Először észre sem vettem őket. Ma már figyelek, mert megtanultam - valamennyire - figyelni, és tanulni, érezni, átérezni és érteni, hogy mi és miért történik.

Rá kellett jönnöm, hogy az élet egy önismereti iskolaként is felfogható, amelyben csak módszerek különböznek. Ezek a módszerek (ezek is válaszok) vezetnek el vállalt leckéimen keresztül azokhoz a vizsgákhoz, amelyekért létezem a Földön - itt és most.

Egy ilyen módszer a Teremtő Önismeret is, amely Sághy Enikő személyéhez köthető.

A módszer és Enikő nagy segítségemre volt abban, hogy merjek szembenézni azzal, ami nem egész bennem. Mert a végső cél a lehető legteljesebb EGÉSZség.

Fura dolog, hogy a „sértő” dolgok, amik elérnek mostanában, nem fájnak kevésbé, de másképpen tudok rájuk nézni. Az átérzés minősége és ez által a viselkedésem is megváltozott velük kapcsolatban. Ha még sem sikerül a régi „rossz” szokások helyett másként viselkedni, akkor legalább utólag értékelni tudom magamban a valóságot. Talán ez a valódi érték a fontos, amit nevezhetnék igazságnak is. Figyelni - meglátni, észrevenni, felismerni.

Eljutni idáig „nagyon könnyű” volt. Csak éltem - szinte minden nehézség nélkül. Megkímélten nőttem fel. Úgy, hogy ERŐfeszítésre nem igen volt szükségem. (Megjegyzem, hogy ez által sok dologban „gyenge„ maradtam.) Nekem mindig is a befelé kellett erőt kifejtenem. Nagyon nehéz volt és most sem könnyű.

Anyámból, apámból és valami ismeretlenből merítkezve lettem Énné.

Hiszem, hogy az Égi szikra bennem is bennem van – ezek mélyén -, mint mindenkiben. Ez kapcsol össze a Mindenséggel – mindennel -. Ezt a kapcsolatot újra kellett tanulnom érezni.

Sok félelmet sikerült magamra, magamba szednem mire „felnőttem”. Miért tettem idézőjelbe? Mert nem nőttem fel egy csomó dologban, viszont megtanultam elfedni a hiányosságokat és szebb látszatot hazudni, mint a valóság. Lassan belekeseredtem ebbe és teljesen elvesztettem egy csomó területen a valósággal a kapcsolatot.

Megbántottam azokat, akik a legjobban szerettek, segítettek és türelmesek voltak velem. Szinte képtelenné váltam helyesen értékelni. Észre sem vettem mind ezt. Már csak a rossz érzések súlyát éreztem. Valós és általam kreált valótlan problémák nyomasztottak. Nem kegyelmeztem magamnak és másoknak sem. Ítélkeztem és „kegyetlenkedtem”. Tudatlan és sértő magatartásom oka - ma már tudom - a rossz nézőpont volt.

Ez változott meg az elmúlt években. Kiléptem abból az illúzióból, hogy mások okozzák nekem a bajokat. Segítséggel, de felismertem, hogy én teremtem magamnak magam körül mindazt, ami ér. Ez nagyon „durva”! Ez a nyers valóság, amit nehéz elfogadni, volt az első lépés. A következő talán az, hogyha ez igaz, akkor magamon kell változtatnom ahhoz, hogy változzanak körülöttem a dolgok. Lassan, de sikerült tennem ennek érdekében.

A régi dolgokat, amelyek mélyen belém ivódtak és teljes meggyőződéssel hittem, hogy helyesen működnek, nagyon nehéz átformálni, átalakítani. EZ A LEGNEHEZEBB. Még ma is sok dologban vagyok a „múltam”, vagy pl. valamelyik szülőm, de lassan haladok és örömmel veszem tudomásul az apró győzelmeket is.

Ilyen például, ha egy szerető társsal, aki korántsem tökéletes (én sem és ezt igyekszem soha el nem felejteni), nem egymásnak feszülve harcolunk, hanem meghallgatjuk egymás érzéseit és igyekszünk a másikat megértve – empátiával – megoldást találni az adott helyzetben.

Azt hiszem eleget futottam Önmagam elől. Jó megállni és szembenézni azzal a kisfiúval, aki végre fel szeretne nőni és szeretetre vágyik. Nem adom fel, bár tudom, hogy az erőpróbák sorra jönnek.

Hála, Áldás és Köszönet
István