A nő

Ki is Ő?
Rejtelem!
A bimbóban megbúvó virág.
A titkait felfedni készülő Tavasz.
A rügyből előpattanó kicsiny világ.
Kibontott szirmok bársonyán pihenő illatok.
A pillangó szárnyának dala.
A zajba szövődő harmónia.

Ő a táncoló láng a szívben.
A lüktetés a vérben.
A vágy a testet öltött szenvedélyben.
A bizsergés az ajkakon.
A perzselő vihar - az arcot égető sóhajon.

És Ő a nyugalom.
A tó tükrén átúszó fellegek gulyája.
A Hold fényfurulyája, s az abból előszikrázó csillagok.

Ő a forrása az emberi létnek.
A Kapu, melyen át a Lélek e világba léphet.
A felszántott Föld is - Ő maga.
A magban megbúvó titkok ismerője.
E roppant erők felnevelője Ő,
A szerető Anya.

Ő az asszony.
A férfi párja. Az igazi FELE-ség.
Jól tudja, hogy egyedül, csak FÉL a társa sorsának erdején.

Mi marad még - hátra?
A sütemény illatú meleg kendő simogatása.
Az ismerős ráncok mély barázdája.
A mosoly, mely a Béke gyertya lángja,
mikor kedvünk oly komor.

Ki is Ő?
Nem tudom,
csak azt mondhatom, hogy Isten egy csodája,
és Lényét Imámba foglalom.

2001. március

Benkő István

A szilvafa tanítása

Egyik reggel a szokottnál korábban keltem, hogy az erős napsütés előtt le tudjam szedni a kertünkben található kis szilvafáról a már megérett termést. Elővettem a besárgult színét öregségében barnásra cserélő régi létrámat, és a fához mentem egy vödörrel a kezemben. Jól esett a korai kelés, teljesen más arcát mutatta a természet. Ha le tudnám írni azt az érzést, amit akkor éreztem, már be is fejezhetném a gépelést, de más csoda is történt velem aznap reggel a kert végében.

A fa még csenevész korában van, ágai lehajlanak, a sok gyümölcs még további centiket húz le rajtuk. Létra nélkül is sok termést le tudtam szedni, már előre éreztem, hogy milyen élvezet lesz a téli estéken az aszalt szilvát ízlelgetni a nappaliban heverészve. Elfogyván az érettebbje, a létrán lépdeltem fel a többi érett szilváért egyre magasabbra. A gyérebb lombozat miatt az volt az érzésem, hogy átlátom az egész fát. Láttam, hol lógnak szinte fürtökbe rendeződve a gyümölcsök, csak ki kellett nyújtanom a kezem, és már mehetett minden a vödörbe. Már-már befejeztem a munkát, a szabad létrafokok is kezdtek eltűnni a lábam alól, de nem nagyon akaróztam feljebb menni, mert már nem éreztem biztonságban magam a létra tetején. Erőt vettem magamon, és felléptem az utolsó fokra. A legnagyobb meglepetésre a legérettebb gyümölcsök néztek velem farkasszemet nagy mennyiségben. 
Ekkor hallottam meg a tanítást, amit ez a kis fa aznap reggel a fülembe súgott: ha megrekedünk életünk létráján állva, feljebb kell lépnünk egy fokot, hogy egy más – magasabb – szemszögből nézve rá tudjunk látni életünk történéseinek valódi okaira. Így meglelhetjük az adott „létrafoknak” megfelelő legjobb választ, és ezzel kiérdemelhetjük, hogy életminőségünk jobbá, harmonikusabbá váljon. Pont egy fokkal…

Molnár Ákos