Távol és közel

Elfelejtettem magammal lenni az utóbbi időben. Csak megyek előre és mintha húznék magam után valamit, ami egyre nehezebb, egyre döcögősebb az út én pedig fáradok. A tegnapi két beszélgetés a barátnőimmel kizökkentett és este megint találkoztam magammal. Azzal a részemmel, aki látja a "rossz" oldalamat, ami még nem tiszta, amin még dolgozni kell, közben ott a másik oldalam, azt hiszem a való, igaz énem, aki szereti önmagát, és nem a szenvedésen keresztül, aki szeret dolgozni, szeret emberek között lenni, élvezi az egyedüllétet, figyelmes magával és másokkal...
Egyeseknek unalmas, hogy évek óta a "dolgozom magamon" és "ezen még dolgoznom kell" frázisként titulált mondatok között szóródom szét. A tegnapi beszélgetés azt is megindította bennem, amit már én is érzek egy ideje, de sosem "tartom be", hogy kevesebbet beszéljek. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy beszédkényszerem van, hogy mindig mondanom kell valamit. És leginkább magamról beszélek, vagy okítok valakit. Ez nem vezet sehová, csak oda, hogy már megint én legyek az okos. De miért is kell nekem dicsfényben tündökölnöm? Minden egyes pillanatban...
Ó, pedig milyen jó érzés csak lenni. Csak írni, ahogy jönnek belőlem a szavak, de nem az agyamból, hanem mintha az egész lényem árasztaná őket. A kezem és az ujjaim pedig automatikusan üti a billentyűket, sokszor nem is tudom, mit írtam és visszaolvasva, amikor az agyam is felfogja, értelmezem a saját szavaimat. Szeretek írni.
Egy tegnap történt apró mozzanatot szerettem volna leírni. Hazafelé vezettem, már éjfél is elmúlt. Cikáztak a gondolataim, túl a két beszélgetésen... egyszer csak azt éreztem, hogy haladok. Furcsa ezt mondani, egy működő autóról, ugye? Ahogy haladt a kocsi az úton, ott voltam a jelenben (ezt csak most tudom megfogalmazni). Nem az járt a fejemben, hogy 2 percre vagyok otthonról és kivel találkoztam este... Kicsit meg is ijedtem, mert hirtelen zuttyantam egyet, a szemem egy pillanatra nem látott, mintha a koordinációmat is elveszítettem volna, azt hittem, hogy az út halad és nem tudtam, hol a kocsi, és benne én. Még azt is mondhatnám, mintha repültem volna. Aztán itt ez a másik érzés, mintha egy új dimenzióba léptem volna be. De az is lehet, hogy itt a környéken van egy energiabuborék. Hogy honnan ezek a megfogalmazások? Ez is mintha a lényem mondaná.

A pénzről

Akkor érzed jól magad, ha a pénztárcád dagad? Felelőtlenül költhetsz,  a végösszegre ügyet sem vetsz, ha mindez megadatik, csak akkor nevetsz? Mindenki a vendéged, népszerű vagy... érezted már, hogy ez a lelkeden nyomot hagy? Szó szerint nyom, megfullaszt, te a valódi értéknek teret nem hagysz. A felszín hajt, az új szerzésének öröme, a vágyképek kergetése. Majd akkor ha... hallottad már ezt netán? A halogatás, mert megteheted... vagy csak azt hiszed? Magadat te kinek képzeled? Emberfölöttinek, mert sok a pénzed? Hát mi határoz meg téged? Ha a pénz, akkor van egy rossz hírem: eladtad a lelked. A pénztől teszed függővé az életed, a boldogságot, a mámort... szerintem minderre most szórj hamuport. Ez a régi idők energiája. Az új kor ideológiája, hogy a pénz nem mint külső erő határoz meg téged, hanem ha emeled fényed, vagyis érzed jókedved, csak úgy magától kicsordul a könnyed, egyszerűen szólva: beengeded a létet... ha hagyod, hogy szíved dobbanjon, hogy szerelmed lángra lobbanjon, de nem a másiktól, a másik függvényében, hanem csak önmaga nemességében... ahogy az Isten adta, ahogy abban a kis magban, ami a mellkasod közepében van: a lélekmagodban, ősvalódban. Ő az eredő, ő érez és mindig az érzéssel jelez. Ismerd meg intéseit, figyelmeztetéseit! Hogy tudd, mit üzen, kerülj vele kapcsolatba, utazz vissza önmagadba, és a külvilágra szegezett tekintetedet fordítsd magadra. A lélekmagod nemesít, fényesít, szépít, de megint ne a külsődre gondolj. Benső világodat segít egységbe rázni, az egységet magát megtalálni. Ha odabent rend van, tehát minden sima és tiszta, akkor látszik kívül is a harmónia. Akkor fog csillogni a szemed, mert mutatja milyen nemes a lelked - sallangoktól, játszmáktól mentes. Ha ezt végigolvastad, és fel is fogtad, tehát érted, akkor fog megérkezni a pénzed.

Személyiségünk rétegei

Tetszelgek. Még mindig felszínes vagyok. Sosem hittem ezt magamról, hisz' mély érzésű lánynak ismertem magamat. De valahol, útközben nemet mondtam, bezártam. Most pedig nem tudom, mit jelent érzésből cselekedni, nehezen találom a szív útját.
Teljesen kiürültem. És ez időről időre megtörténik. Ilyenkor rettentő kétségbeesés vesz rajtam erőt, semmirekellőség, haszontalanság és egy kis őrület ül rám. Hibát hibára halmozok, mintha sötétben tapogatóznék, elfutnék, elbújnék, azt érzem, hogy mentsenek meg mások. Nekem ne kelljen tenni semmit, mert én egy szerencsétlen kislány vagyok, aki fél és aki a szeretetével áll egyedül a sivatagban, meg nem értve, a homokot fújja a szél a szemébe. Vigyetek innen, fáj!
Sosem kellett tennem semmit. Az életem a szüleim kezében volt. A megoldást most is másoktól várom. Pedig az önállóságom életem második napjától kezdve nyilvánvaló. Vajon miért kezdtem el játszani a szegény ént? Kinek tettem ezzel a kedvére?
Nem esnek jól ezek a kérdések. Mintha a legrejtettebb bugyrokban, zavaros, darabos lével teli hordókban turkálnék, és nem akarom megbolygatni mert akkor összezavarodik minden. Összekuszálódik a rend, amit kialakítottam, amiben otthonosan, kényelmesen mozgok. Így tudom, így tanultam. Nem is akarom másképp, mert akkor megint egyedül maradok. Mindig is egyedül voltam, magányos lélek vagyok. Nem engedek közel magamhoz senkit, féltem a lelkem, ne kelljen beszélnem. Nincsenek szavak, ami leírhatná mi zajlik bennem. Elveszett vagyok, de akarok, támolygok, imbolyogva haladok, a kétség ereje vezet, elvesztettem hitemet. Zokogok, hogy nincs tovább, ezen a gáton senki nem segít át... rajtam a sor, leveszem rólatok a kezem, a figyelmem magamra helyezem. Mindig sajnálom magamat: milyen nehéz a helyzetem! Badarság és önámítás, nincs több önsanyargatás. Hova vezet ez a hozzáállás? Egy üres világba, egy fájdalmas halálba. A szívem fog meghalni, mert virágát nem öntözöm, vízzel nem itatom, szeretettel nem táplálom. Csak sajnálom. Mert annyi minden fájt neki, azt gondolta, az életet valahogy átvészeli...hagyjuk már, lejárt lemez, nem ez, ami engem körbevesz. Hazugság az egész, beakadt a lemez, a régmúlt begyakorlott programja ez. Már látom, hogy van, de még nem érzem, teljesen nem tárult fel előttem... így hát útjára engedem, nem markolom, nem siettetem, csak hagyom, hogy legyen. Megfigyelem, magam elé veszem és megszeretgetem. Ő a magam elől elrejtett részem. A szerető énem.

Egy beszélgetés

Bizonyossá kezdek válni abban, hogy minden történésnek, cselekedetnek van egy mögöttes tartalma. Minden apró mozzanatnak. Nem véletlen, ha később ébredünk, hogy kivel találkozunk, miről beszélgetünk...

Ma megtapasztaltam, hogy milyen, amikor belecsöppennek a gondolatok, információk a fejembe és mindent átadok, elmondok, amit akartam és ettől én mennyit kapok. Meséltem a barátnőmnek egy múlt heti Nia óráról, amikor az R1 nevű rutint táncoltuk, aminek a fókuszában az "egy vagyok" érzés van. Válj eggyé önmagaddal, érkezz meg magadba. Fantasztikus óra volt, dinamikus zenékkel, csupa jó kedvvel, mosolygással. Ahogy ezt meséltem, állt össze a kép: amikor táncolok, szárnyalok, boldog vagyok. Én magam vagyok az öröm, eredendően, onnan legbelülről. Végre! Megérkeztem ehhez az érzéshez. Nem örömködök, nem szimplán örülök, hanem azt a valós, mély örömöt érzem. A mozdulataimtól, a dallamoktól, egyszerűen a mozgástól. Amikor ezt kimondtam, barátnőm azt mondta, hogy nem hitt a szemének: tágra nyílt a szemem, felfelé ment a szemgolyóm, lesápadtam és eltorzult az arcom. Én mindebből semmit nem vettem észre, csak azt, hogy egy kő esik le bennem, könny szökik a szemembe és nagy levegőt kell vennem. Néhány másodperc után visszatértem, barátnőm hüledező arccal nézett. Én úgy éreztem, kicseréltek, kicserélődtem. Talán a kesergő, lógó szájú énem halt meg és helyére a mosoly érkezett. Milyen régen várlak és milyen jó, hogy újra itt vagy!

Az örömzeném...

Úton

Van, hogy elmennék messzire, egy óvatlan pillanatban fognám a zsákom és útnak indulnék. Persze, meg is tehetném, de csak a lelkem szeretne elröpülni a valóság talajáról. Ilyenkor csodás tájakról nézegetek képeket, felfedezem a világot és beleképzelem magamat a képbe. Szeretném látni ezeket a vidékeket, városokat! Hosszú ideje él bennem a vágy, hogy "ha már itt vagyok a Földön", járjam körbe és juthassak el magas hegyekre, harmatos ormokra, morajló tengerpartokra, Párizs elegáns utcáira, mesébe illő, angliai városkákba, misztikus helyekre Ázsiába, kontinensek széleire, ahol látom a másik földrészt... vagy a festői szépségű sarki fényt nézhessem az északi sark közelében... bár lélekben elutazhatok mindenhová és talán meg is adja az élményt, mégis az elmúlt évek utazásairól azt hoztam haza tapasztalatként, hogy utazásra költeni éri meg a legjobban. Új helyeket felfedezni, új utcákon járni, új kultúrát megismerni, mindez, ami igazán feltölt és "telivé" tesz. A kedvenc sütim sem telít el olyan jó érzéssel, mint amikor Lisszabonban a zötykölődő villamosról nézem a helyiek délutánját, majd az egyik megállóban egyszer csak átjár a kultúra, az egész város jelene és múltja dobog a szívemben, már nem a szememmel látok, hanem csak ott vagyok, csak vagyok és lelassulok. Rájövök, hogy az élet mily' egyszerű, mily tökéletes.

Ahogy ezt a képek is mutatják.

 Belgium

Görögország, Mykonos

Mexico

Olaszország

 

Párizs

York, Anglia

 Mozaiklépcső San Fransiscoban

Portugália, Agueda

Bérelhető igluk Finnországban, melyből látható a sarki fény

Lebegő lámpák Thaiföldön

Sarki fény

Sarki fény, Alaszka

Írország, Antrim

Meghajtom a fejemet

Új lakásba költözöm. Önszántamból, mert húz a szívem máshova. Nem kényszer. A menni kell érzése csak az a belső sürgetés, amit a változás szele hoz magával, és nem a külső erő, ami ellök jelenlegi otthonomból. Lökésről szó sincs, örömmel, puhán, ahogy a madár kinyitja szárnyait és elemelkedik a földtől... így megyek el innen.

Átadom otthonom egy fiatal párnak, akik most kezdik közös életüket. A fiú szakács, a lány kacsingat a spiritualitás felé, érzi a pozitív gondolkodást. Ma, szeptember utolsó napján, Holdtölte napján, közös főzés közben akadtak a lakásra, amiben most élek. Amikor ezt a fiú kimondta, megdobbant a szívem, és azt éreztem, a fejemet meghajtom. Tehát működik! Ahhoz, hogy ezt behívjam, kellett a mai nap, az emberek társasága, az élettörténeteink megosztása, a bizalmunk egymás felé. Lehullott rólam ezer és ezer lepel, a jéghegy, amiben megfagyasztottam magamat, elolvadt és karcos könnyek formájában távozott testemből. Tisztán, áttetszőn tudtam fogadni az érdeklődőket, az azért még tudnivaló, hogy az ingatlan közvetítő nem tudott eljönni, ezért rám hárult a feladat, hogy megmutassam a lakást. Tehát működik a teremtés! Az energiám behívta őket, kiütötte az ingatlanost és van egy olyan érzésem is, hogy a párkapcsolatukhoz előkészítettem a terepet. Jó helyre jönnek, itt most minden sima. Boldogok lesznek és örömmel fordulnak egymás felé. Csupa szív emberek, nagyon szimpatikusak.

Bár biztos választ csak holnap adnak, alszanak rá egyet... az már számomra boldogság, hogy látom, ezt az élethelyzetet én teremtettem.

Köszönöm Mindenkinek, aki töri az utat, előttem jár, és átadja tudását!

Lámpa van a szíved közepében

Nemes Nagy Ágnes:
Lámpa

Lámpa van a szíved közepében,
attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete,
lila szikrát pattogtat az éjben,
köztük arcod csillog, mint a köd,
augusztusi csillagok között -
lámpa van a szíved közepében.

Zutty

Nem vettem komolyan a figyelmeztetéseket. Évekig mondták nekem az idősebbek, bölcsebbek, hogy értékeljem, vigyázzak rá, nézzem más szemmel... nem tettem, csak irányítottam, egyre finomabb módszerekkel, amiket magam sem ismertem fel. Most, amikor úgy éreztem, kész vagyok, jött a válasz: nem érzem a szerelmet és nem állok készen egy kapcsolatra. A fiú, aki három éve része az életemnek, mindent Vele képzeltem, bár én hagytam el, mert meg akartam óvni őt a bennem dúló démonoktól... most visszautasít. A legnagyobb pofon az életemben. Persze, rögtön jött a felismerés, itt is az önzőségemben, az irányításomban: vajon hogy gondoltam, hogy kilépek a kapcsolatból, azzal a céllal, hogy rendbe teszem magamat, addig ő vigyázban áll és vár rám? Majd visszamegyek Hozzá, mondván, most már szerethetsz és mehet a kapcsolatunk? A fejemet fogom, képtelenség, hogyan működhetek így? Azt hittem, ezzel a legjobb dolgot teszem és közben ez a legnyúlósabb irányítás.
Emellett hálát is érzek, ugyanis végre lezuttyantam a földre. Eléggé fájdalmas koppanás volt, de végre valós érzéseket érzek, a testemben, minden porcikámban. Nem elméletben élem meg, hanem fáj, a csontomban érzem, zsibbadok tőle és nagyon gyengévé tesz ez az egész. Szomorú vagyok, dühös is, amiért nem ismertem fel ezeket előbb, nem vettem komolyan. Azt hittem, játék, na de az érzelmekkel játszani, a másikat hülyének nézni... nincsenek is rá szavak. Nem éreztem át a másik ember lényét, nem is tudtam, hogy milyen borzalmas fájdalmakat okozok. Tisztelem a fiút, aki ezt átélte mellettem és mindezek ellenére a mai napig felveszi nekem a telefont, eljön hozzám, amikor rosszul vagyok, simogat egy órán keresztül, és az éjszaka közepén, amikor nem tudok aludni, megkérdezi: "hogyan segíthetek?" Milyen csodálatos emberek vannak?! Ha kapok még egy esélyt, mindezt szeretném Neki viszonozni.
Álomvilágban éltem, építettem az elképzeléseimet, a vágyálmokat csak épp azok nem életszerűek. Az élet más, mint amit képzeltem, vártam, de az élet oda visz, amire szükségem van, ahol fejlődöm. Napok óta önmarcangolok, a szenvedés nekem nagyon jól megy. Ezennel megkérem az Életet, segítsen felismerni, hogyan rakhatom le a szenvedés örömét. Talán csak az elme figyelmét kell irányítani?
Azt üzenem minden nőtársamnak, hogy érezzék át, milyen csodálatosak a férfiak, örüljünk a nemes egyszerűségüknek, mert a mi bonyolultságunkat csak az ő lényük simíthatja ki.

Szükség van rám?

A hétköznapokban van a csoda, ezt most már bizonyosan tapasztalom. Elejtett szavak, véletlenül meglátott fotók, vagy egy lekésett villamos... mind magában hordozza a tanítást, a számunkra épp akkor és ott szükségeset.

Egy hasonló helyzetből jöttem rá egy alapvető mozgatórugómra. Egy fotót meglátva az első reakcióm az volt, hogy "kihagytak" a barátnőim az összejövetelből. Amint ennek hangot adtam, jött az üzenet: Gyere! Én, a sértettségem okán azt gondoltam, hogy ez így "tök gáz", mert már úgy tűnik, én hívattam meg magamat. Megpróbáltak lebeszélni erről, de én arra hivatkozván, hogy már hazajöttem (bár pont azon a környéken jártam) és a város másik felén lakom, nem mentem. Pedig mehetnékem volt, éjjel volt és mégsem jött álom a szememre. Elaludtam ezzel az érzéssel, másnap persze riadtan ébredtem. Az előző este kavargott bennem. Tudtam, hogy nem reális a reakcióm, bár magam számára mégis az, és csak én hozom ki ezt a helyzetből, mert annyira énközpontú a hozzáállásom. Eszembe jutott az évekkel ezelőtt hallott mantra: "nem vagyunk olyan fontosak". Talán most értettem meg igazán, és azóta eltelt 5 év. Látod, egyszer beérik a gyümölcs!

Az elhagyatottság, az "elfelejtettek" érzése robban bennem és letaszít, elborul az agyam és nem hallok, nem látok mást, csak azt, hogy nem vagyok fontos, nincs rám szükség, nem szeretnek, kihagynak. Egy gyermekkori emlékem is átsuhant az agyamon, ahol pont ezeket éltem át, hát nem csoda, hogy ilyen apró (látszólagos) kitaszítottság is ezt hozza elő belőlem.

A nagy tanulás ebből, hogy valóban mindent a saját szűrőnkön keresztül látunk. A helyzetek vannak, és mi úgy fogjuk fel, ahogy a kondicionáltságunk engedi. Sikerült meglátnom, hogy lényegében mindegy, mi a helyzet és valójában miről szólt, ha én így élem meg, akkor számomra ez a valóság. De, jó ha a dolgok mögé tudunk nézni, jó, ha ismerjük magunkat, különben az egész életünk egy valóság melletti csúszda lesz.

Együttérzés

Piros a lámpa, állok az autóval, néhányan előttem. Szegényes, rosszul öltözött nő kéreget.

A szituáció ismerős és ismétlődő, mindenki a maga rutinszerű módján reagálja le, így vagy úgy….

Valami most mégis eltér a megszokottól, van valami, ami ezt a nyomorúságos képet „fényessé” teszi. Csak amikor a nő közelebb lép, akkor fogom fel, mi történik. A nő mosolyog! Nem szándékból, nem képmutatásból, nem számítón, nem alkoholos mámortól, hanem csak úgy, szívből, sorsát viselő méltósággal, őszinte tiszta szeretettel nézve az emberek szemébe, fogatlanul!

Ebben a mosolyban adás volt, nem kapni akarás. Olyan kedvesség, belső erő áradt belőle, hogy boldog voltam, hogy nem kimenekülni akartam a helyzetből, hanem sikerült benne maradni a pillanatban és elfogadtam, befogadtam az érzést, amit akkor és ott tőle kaptam.

Az apró pénz csak rutin volt, éreztem, hogy a pillanatnak sokkal nagyobb jelentősége van a számomra, mélyen a szemébe néztem és tiszta szívemből rámosolyogtam. Ő megköszönte a forintokat, én megköszöntem a találkozást, de a lelkem akkor már zokogott. Hirtelen nem tudtam mi ez.  A következő pillanatban már ott volt az érzés, tudatosult, átéltem, megéreztem teljes fizikai, lelki és szellemi valójában az EGYÜTTÉRZÉS ÉRZÉSÉT! Nem csak fejben, nem csak szavakban, nem csak jólneveltségben, hanem ÉRZÉSBEN, a testemben, a lelkemben. Óriási volt a pillanat, megrázó, felemelő és katartikus egyben, mindössze néhány másodperc leforgása alatt.

Hát, így volt mesterem és tanítóm egy nehéz sorsú embertársam! Hála és köszönet neki!

U.i: „….ennyit, mesterekről és tanítványokról.” Mély meggyőződésem, hogy kivétel nélkül mindannyian egyszerre vagyunk mesterek és tanítványok, csak a szerepek cserélődnek pillanatról pillanatra.

K.É.

Labirintus

Belegabalyodtam az önismeretbe. Nagy elánnal kezdtem az utamat évekkel ezelőtt, kerestem, kutattam, tudtam, mit szeretnék, ki vagyok, merre tartok. Tavaly azt éreztem, eltévedtem, nem voltak biztos kapaszkodóim, önmagamat is kezdtem elveszíteni, minden meginogni látszott.

Néhány hete Éva meghirdette a Labirintus című önismereti játékot, úgy éreztem, ott a helyem. Az újdonság megismerésének vágya még mindig hajt, igazából szeretek egyre mélyebbre menni önmagamba. Éva segített tisztázni, hogy a labirintus és az útvesztő két külön dolog, ugyanis a labirintusban csak egyfelé megy az ember és nincsenek zsákutcák. Kanyarok, látszólagos visszafordulások vannak, ám mindvégig a középpont felé tartunk. Kérdésemet feltettem, és ahogy lépdeltem a vékony sávok között, inogtam és néha megtorpantam. Eszembe jutottak a múlt eseményei, amiket azt hittem, feldolgoztam, de nem: csak félredobtam. A történetem összes fontos állomása szó szerint megállásra késztetett. Hatalmukba kerítettek ugyanazok az érzések, így most már nem volt menekvés: ránéztem a fájdalmamra, kimondtam, amit addig is tudtam, és szégyenemet legyőzve, szembesültem önmagammal. Megérteni Éva segített, ha nem láttam az összefüggéseket, illetve ha nem láttam a szerepemet az adott helyzetben. Felismertem, hogy valóban én vagyok az ok, belőlem indul minden és a külvilág az én bensőmet képezi le. Megértettem, hogy nincsenek jó vagy rossz helyzetek, és egyedül az én hozzáállásom az, ami befolyásolja, ahogy felfogom, értelmezem az életet. A gyerekkorból hozott szokások, minták, a sokat hallott szókapcsolatok, mind programként hatnak. Itt jön a kulcs: a pillanatban élni, a pillanatra reagálni, ami meghozza az áttörést.

A labirintus végére a nagy nyomás lekerült rólam, a fejem zúgása alábbhagyott és egyszer csak azt vettem észre, hogy nincsenek gondolataim. Elmúlt a zaj, az elmém kattogásából a Semmi lett. Akkor, ott, ez ijesztő volt, mert megfoghatatlannak éreztem magamat, mint aki nincs. Pedig éreztem a testemet és egyszerűen csak átjárt a létezés. Sallangoktól mentesen, jól eső ürességet éreztem. Útközben megtaláltam magamat, és egy ponton túllépve a járásom is megváltozott, biztosabb, mégis könnyedebb lett. Magától értetődő lett minden. A labirintus közepébe való lépés önmagamba, az ön-mag-omba kerülést szimbolizálta. Milyen régóta várunk és vágyunk erre, nem igaz?

Az éber ember

...a tegnapi eset felnyitotta bennem a kérdést, amit már oly sokszor feltettem: ezt így meddig még? Vajon, mikor fogom azt mondani: elég volt!? Félek megnyitni az agyamat, hátha olyanokat is meglátok, amiket nem szeretnék. Ez a hárítás, hazugság önmagamnak. Úgysem elmével "kell" látni, inkább a szívvel. Az elme csak észrevesz, felismer, megjegyez, és persze címkékkel lát el, de ezt is csak azért teszi, hogy tudja hova kötni a dolgokat. A már ismertből él, az ismeretlentől fél. Ehhez kell a szívünk, aki jelez, hogy jó úton vagyunk, jó döntést hoztunk.

Ezt az elmúlt napokban fel is ismertem. Mindentől félek, ami ismeretlen, amit úgy címkéztem: nem jó, nem szeretem. Sokszor azonban közbeszól a változás. A magam és környezetem változása. Ezt pedig időnként elfelejtem és a régi program szerint cselekszem. AHA! Szóval ezért kell az éberség. Igazából sosem értettem és most áll össze, hogy az éberséget azonosítottam a készenléttel. Ez nagyon halvány még bennem, mégis azt hiszem, így van. Teljesen más a kettő. Az éberség belülről indul, a készenlét pedig amikor külső eseményre várunk, hogy minden pillanatban reagálhassunk. Az éberségnél azonban elég megfigyelőnek lenni, aztán ha úgy alakul, a helyzet úgy hozza vagy úgy döntünk, aktívak leszünk. Ez azonban egy automatikus folyamat, egyik követi a másikat. Az éber ember nem vár, csak létezik, cselekvése a figyelemből következik.

Változás

Ébredtél már úgy, hogy minden összedőlt? Kinyitod a szemed és rögtön zakatol az eszed, mert kilátástalan a helyzet. Legalábbis, úgy érzed. Körülvesz a kétségbeesés, eltölt a félelem, pedig ez lehet, hogy nem is véletlen. Hol az optimizmus, a felhők fölé látás, helyette most miért van aggódás? Ismerd fel, amit a helyzet tanít: tovább nem csinálhatod így. Most már ne bízd magad másra, itt az idő, állj saját lábra. Vedd elő a hited, figyeld a szíved és használd az eszed. Engedd el a múlt fantomjait, tedd le a nagy köveket, ne engedd, hogy az árnyékok kövessenek. Nyisd meg szíved, áradjon a fény, emlékszel, hogy ki vagy? Isteni lény! Benned minden tudás, hatalmas szeretet - csak ez vezérelhet. Tedd le egod vasköveit, mérgező nyilait, igaznak hitt hazugságait! Mondj NEMet, kiáltsd az égbe: ELÉG, hisz' ebben a testben csak egyszer élsz. Valósítsd meg önmagadnak tett ígéreted, hogy a polaritást félreteszed, a rosszat elfeleded, figyelmed a boldog életre tereled. Félelmed súlya lelkedre nehezedhet, de te ne higyj neki: maradj meg embernek. Ember, kinek lelkében száll az ének, virágok közt lépdel a réten, és boldog, ha napsütést lát. Mire ez a boldogság? Örül, hogy élhet. Emlékszel, hogy minden mag növekedni törekszik? Az élni akarás vágya hajtja, a fényt látni akarja. Lelked magja is így működik: a sötétséget nem tűri, hisz' fényből jött és a fényt szereti. Fény az eredője, fény az útjelzője, fény a segítője, és fény által teljesedik be. Ne akard ezt érteni, a titkot a szíved tudja, csak hagyd őt érezni.

Cash Flow tanfolyam

Többre, jobbra, szebbre vágyunk, amióta világ a világ. Főleg, amióta fogyasztói társadalomban élünk. Imádunk vásárolni, a pénzköltés a hobbink lett. Kergetjük a szerzés örömét, de igazán semmi nem elégít ki, mert harácsolunk és mindent akarunk. Szép ruhákban járunk, benzinre is van pénzünk, ám mindig aggódunk és a hónap vége felé már hús sincs a tányérunkon. Ismerősek számodra ezek a helyzetek?

Számomra azok. Ám, mindez már kezd a múlté lenni. Idén januárban megelégeltem, hogy állandó harcban vagyok a pénzzel, leginkább azt, hogy semmi nem elég. Fizikai fájdalmat éreztem, amikor csökkent a folyószámlámon az összeg, mindemellett imádtam költekezni – egy új ruha a mennyországba tudott repíteni. Mókuskerékben éreztem magamat. Ezidőtájt hallottam a cash-flow tanfolyamról, naná, hogy belevágtam. Ugyanis, utálom az érzést, amikor valami fogva tart.

Társasjáték várt bennünket az asztalon, nyolcan voltunk. Három alkalommal találkoztunk, közben házi feladatot is kaptunk. Családias, nyugodt környezetben, felszabadultan játszottunk. A játék közben feltárult előttem, ahogy a való életben is viszonyulok a pénzhez. Előjöttek az érzéseim: a dühöm, amikor váratlanul kell pénzt kiadnom; a mérhetetlen aggódásom, hogy nem lesz elég munkám és nem tudom magamat fenntartani; az elfojtásaim, a birtoklási vágyam, sőt, a fukarságom is. Micsoda színes egyéniség! Nevettem magamon… egyszerre megdöbbentő is volt, hogy ilyen sok érzés kapcsolódik a pénzhez. Érzelmi hullámvasút volt, időnként a gyomrom is belefájdult a szembesülésekbe. Éreztem, hogy mindezek ólomsúlyként nehezednek rám és gátolnak abban, hogy elérjem azt, amit igazán szeretnék. Továbbra is élveztem a játékot, ám egyre inkább elkezdtem figyelni magamat. Rájöttem, mindig több út áll előttünk. Dönthetek a megszokott módon, de azt is mondhatom: most megpróbálom másképpen. Az egyik a biztonság útja, a másik a lehetőségé. Mindehhez egy borsószemnyi önbizalom is elég. Amikor hiszünk magunkban, képesnek érezzük magunkat a változtatásra, az elrugaszkodásra, az újrakezdésre – bármire. Nem arról van szó, hogy rögtön milliárdosi babérokra törünk, hanem a hétköznapok pénzére figyelünk. A felismerés által tudatosítjuk, hogy egyedül a félelmeink gátolják a lehetőségeinket, mondhatom úgy is: én állok önmagam útjában. A játék megnyitotta bennem a bizalmat, hogy én is elérhetem, amit szeretnék és a séma, miszerint „becsületes úton még senki nem gazdagodott meg” letehető. Megváltoztak a prioritásaim, élvezem a munkámat és megvalósíthatónak tartom, hogy kilépjek a mókuskerékből, a saját lábamra álljak, és ne egy multicégtől várjam a havi apanázsomat. Az életem a tanfolyam óta átalakulóban van, az új körülményekhez, megvalósítási módokhoz igyekszem igazodni. Van, hogy nem tartom a lépést, mert annyira erős bennem a megszokás, és előfordul, hogy elkap a vásárlási láz. Van, amikor engedek neki, de már nem hiánytudatból vásárolok, nem kapkodva veszem le az árut a polcról, nem a szerzés vezérel, hanem az öröm.

Ha döcögnek a pénzügyeid, és szeretnéd megtudni az okait, valamint szeretnél változtatni is rajta, hogy elégedett ember lehessél, a Cash Flow tanfolyam keretein belül megteheted. 

Cím: II. kerület, Hankóczy Jenő utca 35. 
web: www.egysegkozpont.hu, 
email: egyesulet@egysegkozpont.hu

eredeti cikk ITT.

Jótékony fájdalom

Nagy valószínűséggel minden ember átmegy a „nem szeretem a testemet” fázison. Persze, ez leginkább a nők problémája. Személy szerint egész életemben a kilóimtól tettem függővé, hogy éppen jóban vagyok-e magammal, avagy behunyom a szemem, ha tükröt látok. Pedig ez ennél sokkal tágabb dolog. Jóban lenni magunkkal, szeretni a testünket nem a nadrágmérettől függ, mélyebbről kezdődik. Amikor ennek a szikrája fellobbant bennem, elkezdtem keresni olyan tevékenységeket, amelyektől jól érzem magamat. Belekezdtem különböző sportokba, ezek mellett a jóga, ami évek óta jelen van az életemben. Több hónapja már, amikor először részt vettem egy Iyengar jóga órán. Ez a jóga nagyon precíz, egyben könnyed is: a helyes tartásra igazít, az egyvonalúság elsődleges szempont, de sosem feszülve, csakis engedve. Ha valami nem megy, vagy fáj, lélegzünk, és a fájdalmat kifújjuk. Jelentem, működik!

Az órán különböző eszközöket, mint fából készült tégla, blokk, zsák és heveder használunk. Ezek a segítségünkre vannak, hogy a gyakorlatokba a legkönnyebben ereszkedhessünk bele. Például, amikor előre hajlásnál a kezem még nem ért le a földre, téglára támaszkodtam. Ahogy a derekam és a hátam feszülése oldódott, a tenyerem ma már a talpam mellett nyugszik, így ez a gyakorlat már tégla nélkül megy. A testem változása óriási örömet okoz! Boldog vagyok, amikor 1-2 centivel tovább tudom forgatni a fejemet, vagy, ahogy nyitom a csípőmet, a térdem egyre közelebb kerül a padlóhoz. Ami számomra megkönnyebbülés: elmúlt a derékfájásom, pedig a nap nagy részében állok. Bár, az ülő életmód is tartásproblémákhoz vezethet, úgyhogy az irodistáknak is jót tesz.

A gyakorlás során hajlékonyabb lettem, a sok nyújtásnak köszönhetően egyre kevesebb feszülést érzek a testemben, vagyis a blokkok oldódnak. A jóga ezt úgy mondja, hogy könnyebben áramlik az energia – ami pedig az élet alapvető mozgatója.

A szerveim kezdenek a helyükre kerülni – ezt onnan veszem észre, hogy mélyebb levegőt tudok venni, kihúzom magamat, jobb az emésztésem és úgy érzem, önmagától formálódik a testem. Fogynék is tőle, ha nem szeretném ennyire a sütit… mindezt tetézi, hogy elindult a belső nyugalmam, a türelmem, nem csak önmagam, hanem az emberek és globálisan az Élet irányába is. Tudom, tudom, ezek nagy szavak, mégis ezt tapasztalom magamon. Volt, hogy hetekig kihagytam a jógaórát, akkor idegesebb voltam, nehezen aludtam el és az aggodalmaim is előtörtek. Ahogyan az órán mondja a tanár: jóga közben az elme csendes, mivel a koncentráció miatt a zavaró gondolatoknak nem jut hely a tudatban. Mit jelent ez? Azt, hogy a nap során a túlingerelt világunkból fakadó stresszt leteheted, elmédet kiürítheted és így könnyebb és örömtelibb lesz az életed!

Szóval, úgy döntöttem, meghajtom a fejemet a mozgás előtt és megadom a testemnek, amitől jól érzi magát. Így, mi ketten együttműködve képesek vagyunk bármire!

Ha szeretnéd megadni testednek ezt az élményt, az Egy s Ég Központban megteheted.

Út önmagunkhoz

Magamra lelek!

és megmozdulnak a hegyek...

pusztítok és teremtek,

ebbe a világ is beleremeg.

Önmagamat bontom,

a falaimat rombolom,

ékeimet levetem,

ruháimat kimosom.

Fülemet kinyitom,

és befelé figyelek,

ez a legegyszerűbb,

hogy önmagammal egy legyek.

Szívem dobbanása a ritmus,

szívem hangja az ékes szó,

elandalító.

Néha küzdeni hív,

másszor sarokba küld,

bármit mond, a lényeg, hogy megbecsüld.

Szíved diktál, nem az eszed,

utóbbi csak a noteszed.

Megjegyez, felír, diktál,

de nem neki kell, hogy vigyázba állj.

Ez hát az én igazságom,

így haladok utamon...