Láthatatlan győzelem

Itt van már megint valami kellemetlen érzés és nem tudok vele mit kezdeni. Nem értem a helyzetet csak érzem. Felkavar belül. Régi, mélyen gyökeredző - „bevált” - reakciók indulnak be. Lehúz valami szomorúság, indulat, düh a keserűség, a szenvedés és a bánat homályába. Érzem, hogy elvesztem az irányítást.

Az első gondolatok tudattalanul törnek elő és rántanak a megszokott, de kellemetlen irányba. Fáj ez az egész. Nem akarom ezt a helyzetet, de van, és nem tudok vele mit kezdeni – már megint -. De ugyan ez a kívülről szemlélődő, észrevétlen Énem teszi mássá az egész helyzetet. Ez a kiinduló pont. Innen lehet elrugaszkodni. És még valami.

Itt ül mellettem - a Nő. Ő az az Ember, aki a mindennapjaimban mellettem van. Ő az, aki kívülről látja, ahogy reagálok. Igyekszik segíteni. Nem ítélni, csak kérdezni. „Felébreszteni”, hogy újra Én lehessek, aki irányít és ne az érzelmek, az indulatok uraljanak engem és környezetem. Jól ismer. Tudja, hogy ki vagyok. Sokszor megharcoltuk egymás sötétségeit és még ma is ezt tesszük - időnként. Segít. Kérdez. Kizökkent. Kimozdít a megszokásból. Nem akarom és mégis… Ma – most - valami más tud lenne ez által is.

Ma az érzelmek kavargó homálya mögé tudok kerülni - megint. Nem harcol, hanem elfogadással. Azzal a tekintettel, ami a valóságot keresi és nem az önigazoló kétes „győzelmet”. Még akkor is így van ez, ha nem nekem van „igazam”, vagy eltoltam valamit. Ami történik velem, az tanít, mert újra és újra megpróbál, hogy tisztábban láthassak, hogy igazabb és valóságosabb lehessen minden. Nem könnyű – sőt időnként nagyon nehéz. Nagyon kellemetlen tud lenni a felismerés, ami az eljátszott drámáim mögött láthatatlanul megbújó irányítót megmutatja - engem. Talán a legfájdalmasabb az, hogy nincs külső hibás. Csak Én vagyok. Én vagyok az ok. Ja és enyém a következmény is.

Olyan „győzelem” ez a mai, hogy senki nem látja, de mégis mindenki érezheti, mert valami nem úgy történik, mint máskor. Tisztábban, szebben, jobban - MÁSként. Tökéletes? Igen, mert MOST ez a legtöbb.

Hálás vagyok érte. Köszönöm.

Reggeli eszmélés

Hálás vagyok, amikor változnak a dolgok. Amikor bennem beindul a változás. Nincsenek robajok, nem olyan, mint amikor a gőzmozdony elindul és süketítő csikorgások és füst közepette elhagyja az állomást.

Finomhangolás. Így nevezem én egy ideje az önismereti munkámat. Apró puzzle darabkák a helyükre kerülnek, egy csavart átállítunk, egy lufiból a levegőt kieresztjük...

Egy tegnapi találkozás megindító volt számomra, felemelt és kérdéseket is felvetett bennem. Ma azzal keltem, hogy tele vagyok előítéletekkel... a felszín mögé kell nézzek. Mindent a külsőnek ítélek, nem látom a belső szépséget. Az alak, a hossz, a szélesség, a csicsa, a kocsi, a szép táska, soroljam? Tehát ezt jelenti a felszín elhagyása. A felszínesség levetkőzése, a mélység átélése. A felszínen is tudni mélynek, érzelemmel telinek, empatikusnak maradni.

Igen, ilyen vagyok. Ahogy Édesanyám szavai csengenek a fülemben: "Kislányom, neked 6 méter mély lelked van!"

B.

Magamon kívül

Teljesen ki tudom zárni magamat az életemből, a testemből, a saját lelkemből. Látom, hogy van testem, tudom, hogy élek, de semmit nem érzek. Földönkívüli állapot, és azt kezdem észrevenni, hogy így élhettem sok sok éven keresztül. Magamon kívül.

Aztán felhív valaki, kérdez, megnevettet, ráébreszt és újra érzem az erőmet. A lelkemet még nem... de elmegyek futni. Szürkület van, percről percre sötétebb. Süvít a szél a fülem mellett, ahogy a gondolatok is szétrobbantják a fejemet. Szeretem érezni a szelet. Ahogy a lépteim ritmusának monotonitása rendszert ad az egész folyamatnak, kezdek megnyugodni, újra tudok tisztán gondolkodni... Itt találom meg a szabadságomat. Nem kell hozzá sok, pár perc elég, és a mázsás súlyok leesnek rólam. A szél is csendesedik, már csak finom őszi szellő simogat.

Nem. Elég volt. Ötszázszorra is kimondom. A folyó előre halad... minek az árral szemben úszni?

Sportolni kell, nincs mese. Fáradságra, munkára nem jó hivatkozni, mert sporttal jobban fogjuk bírni az életet. Mentálisan kitisztít, a testemet felpezsdíti, a lelkem pedig szárnyal, ihletet kapok. Újra az öröm vagyok.

Egy fiú... A Fiú.

Kilenc évet vágyakoztam egy fiú után. Csendesen, néha hangosan, leginkább magamban. Persze, barátnők tudták, muszáj volt beszélni róla. 21 éves voltam, amikor először találkoztunk, a bemutatkozás minden mozzanatára emlékszem. Együtt dolgoztunk éveken keresztül. Szerelemre lobbantam, égető, falakat döngető szerelemre... néhányszor falnak is mentem, mert bár lelkünk együtt volt, mégsem lehetett az enyém. Birtokolni akartam, csak magamnak, annyira szép, kívánatos és okos volt. Úgy éreztem, ha a lelke az enyém, akkor mindene az enyém, ezért női praktikáim egymás után keltek életre bennem. Később ezek persze démonok lettek, de ez egy másik történet.
Szóval a fiú. Idén megtettem, amit éveken keresztül nem mertem... megmondani neki, hogy mennyire szeretem, hogy felforgatott bennem mindent. Mindehhez kellett, hogy 30 éves legyek, és becsiccsentsek. Így már ment. "Véletlenül" összetalálkoztunk... az Élet rendez! Belőlem kifakadt minden, az elmúlt 9 év, az összes érzésem, a jó és a rossz egyaránt, ki tudtam mondani: szerelmes vagyok, az első találkozás óta szeretlek.
Ó, milyen drámai! Mondom ezt néhány hónap távlatából. Na, nem minősítem magamat, csak egy kicsit lazábban kezelem a történetet. Ugyanis akkor, ott, ahogy kifakadt belőlem mindez, a felgyülemlett feszültség szétrobbant és megérkeztem ennek az egésznek a valóságába. Hogy mindez rajongás volt, az elérhetetlen utáni vágyakozás. Talán szerelem is volt, de a lényeg, hogy mindez mára átminősült. Ezután is a szívemre téved a kezem, ha róla beszélek, ha épp szóba jön... azonban érdekes módon alig jut eszembe. Nem kavar fel, ha ránézek, nem gyullad ki az agyam és nem kezd el zakatolni a szívem. Annyira megnyugtató! Úgy érzem, tovább tudok lépni, nem bánok semmit és egy szeretetteli emlék marad.
Köszönöm!

Takarítás kívül-belül

Két hét kellett, hogy leüljek írni. Pedig István szeptember 29-i írása igazán megihletett. Rólam is szólt, úgy éreztem.
A takarításról írt... magunk és a környezetünk kitakarításáról. Leporolni, fényesre törölni, eldobni mindent, ami már nem szolgálja javunkat. Emlékszem, akkor szombaton terveztem egy nagytakarítást, nagyon éreztem, hogy tisztítanom kell. Aztán jött egy telefon... "süt a nap, menjünk állatkertbe!" Elmentem, kis lelkifurdalással, mivel én takarítani szerettem volna. De, a takarítás megvár, ugye? Úgyis szombat van, csak nem fogsz dolgozni? És végülis egy őszi, napos hétvége ajándék, nemdebár? Soha vissza nem térő... soha vissza nem térőnek tűnő! Azóta is jó idő van.
Én pedig elkezdtem a nagytakarítást. Akkor belül valami megmozdult, István írása életre keltette bennem, hogy hallgassak magamra. Aztán egyik szombaton kívül is rendezkedtem, sok sok ruhámat kiválogattam és adományként adtam. Lakásomban a kevesebb "kosz" is zavaró, igen, igénylem a rendet.
A nagytakarítás pedig mindennapos. Mélyben húzódó, halkan zümmögő hangok kiabálását hallom... szól hozzám a kicsi énem, aki áhitattal nézi a felsőbbrendű részem... micsoda zagyvaság! Középen pedig ott vagyok én. Végre magamban, végre érzem a tartásomat. Amikor épp nem lengek ki... de már megvan, az agyam is tudja, mi az a jó érzés, amivel érdemes élni.

Átvillanó tiszta gondolat

Átvillanó tiszta gondolat. Csend a zajban, amin keresztül eljuthat hozzám valami más:

Csak az igazán értékeset megtartani. Ez lenne a cél. „Kitakarítani” azt, ami nem az.

Kitakarítani a lakást, a környezetet, ahol élek.

A felesleges dolgokat elengedni. Ami marad azt leporolni, tisztára törülni és megtalálni mindennek a legmegfelelőbb helyet. Kitárni az ablakokat és beengedni a friss levegőt az áporodott helyére. Beengedni a fényt. Beengedni az Élet illatát és hangjait.

Így megteremteni az általam, most elérhető legteljesebb Harmóniát.

Aztán jöhet a „munka” neheze. Megtartani és amennyire csak lehet, még teljesebbé tenni mindezt.

Már nem kerülhet be a haszontalan és felesleges, esetleg kifejezetten a szükségtelen, vagy káros. Ha mégis, akkor mielőbb észre kell ezt vennem és meg kell válnom tőle. Ehhez az kell, hogy tudjam, hogy mit és miért teszek minden pillanatban. Figyelek, és a Rendet tartom szem előtt. Úgy finomítom, mint egy művész az alkotását. Folyamatosan és teljes átéléssel a műre koncentrálva.

Minden pillanatomban tudnom kell, hogy ami körülvesz tökéletes. Nem akarok mást, mert tekintetem nem másra figyel, és így nem is hasonlítgatok. Nincs hiány. A környezetem pillanatnyi állapotát, szépségét és harmóniáját élvezem a maga változásával együtt.

( pl. A napfényben szálló csillámló porszemeket, amiket újra és újra le kell majd törölgetnem a dolgokról azért, hogy a színük, a fényük és a formájuk a maguk valóságában lehessen jelen minden pillanatban.)

Vagyok, figyelek és teszek.

De legfőképpen megengedem magamnak ez által is, hogy örüljek annak, ami van.

A testem „lakásában” éppen így "kell" tennem.

A gondolataim épületével éppen így "kell" tennem.

MINDEN REZDÜLÉSEMMEL ÍGY "KELL" TENNEM azért, hogy Élhessek végre!

Bocsánatot kérek minden félelemből elkövetett vétkemért: keserűségért, bánatért, bántásért és fájdalomért.

Felegyenesedek a megbocsátás feloldozó áldásában, amit feltétel nélküli szeretetnek hívnak. Tekintetem a Lét valóságára emelem és hagyom általa vezetni magam.

István

Minden út az önismerethez vezet...

Minden út az önismerethez vezet...

Ha úgy érzed, belefáradtál már bizonyos szerepekbe, élethelyzetekbe, melyeket úgy élsz meg, mintha mázsás kövek húznának le, keresed, vágyod az örömöt, a boldogságot, és nem érted, miért nem találod, ne add fel… keress tovább! Hidd el, a válasz közelebb van, mint gondolnád! ;)  Nem kell messzire menned, hiszen minden ott van Benned! Ahhoz, hogy a választ a sok „miért”- re Önmagadban felfedezd, ezáltal magasabb minőségben Élhesd életed, mindehhez egyetlen út vezet: az Önismeret.

Előbb-utóbb meglátod benne a lehetőséget, és nekikezdesz…  mész, mész, egyre csak haladsz, előfordul, hogy itt-ott elakadsz, vagy akár megfordulhat a fejedben az gondolat, hogy az ebből az egészből eleged van, de egy belső erő nem hagy… Ha elestél felállsz, megrázod magad, nagy levegőt veszel, és indulsz újra, folytatod tovább!  Egyszer csak eljutsz oda, hogy elkezded látni az egésznek a lényegét, mintha kiraktad volna életed puzzle-jét. Eljön a pillanat, hogy átérzed és megérted, hogy az önismeret nemcsak egy út, hanem maga az Út! Ittlétünk célja és értelme, tapasztalatainkból eredő bölcsességünk összessége, maga a Bölcsek köve.

Arra biztatunk, bátran indulj el! Számos helyen rendelkezésedre áll rengeteg módszer.  Amelyik először megszólít, megérint, azzal kezdd, majd a továbbiakban hagyd, hogy lelked érzelme vezessen. Eszerint válaszd ki azt, amiről úgy érzed, hogy számodra jó, „kell”, valóban szükséges. Haladj kitartóan, elszántan előre. Meglásd, egyszer csak eljön a pillanat csodája, mikor Magadra lelsz, és egy örömteli, belső mosollyal tudatosul benned az érzés: megérkeztem!  Ekkor végtelen Hálát érzel azért az erőért és kitartásért, mely addigi utadon végig kísért, megnyugszol végre, és könnyes szemmel felsóhajtasz: Ezért megérte! Hidd el, van ilyen pillanat, és nem csak egy! Csodákkal teli az életed, csak tarts ki végig, kérlek!

Ha választásod éppen ránk esett, és elfogadod a feléd nyúló segítő kezet, szeretettel adjuk át Neked az önismeret útján szerzett eddigi tapasztalatainkat, s mindazt, amivel mi magunk is eljutottunk oda, hogy megértéssel, tisztelettel, együttérzéssel, és utunk során megnyílt spirituális képességeinkkel segítsük az Önismeret útján lépteidet.

Egy érintés üzenete

Te hallottál már a nyákos energiáról? Szerintem a kifejezés maga is undorító, de nincs mit tenni, létezik. Az pedig lehangoló tud lenni (a felismerés pillanatában mindenképpen), amikor valaki magában megtalálja. Jelentem, felfedeztem és egyre kisebb dolgokban veszem észre, hogyan szövi bele magát mindennapjaimba. Játszmákról beszélek, természetesen.
Így tudok életben maradni, a "magány ínséges időszakát" így élem túl. - szól belőlem az a részem, aki belekerget az állandó flörtölésbe. Kacsintok szinte minden férfira, a vállam öntudatlanul mozdul, és mint egy selyemsál, cirógatja meg a férfiak állát, persze csak képletesen, de a hatása ilyesmi lehet.
Ma reggel megérintette egy férfi a derekamat, akivel jó ideje fenntartom ezt az állapotot. Épp csak az ujja hegyével tette, és nem esett jól az érintése. Mint egy nyomógomb, szaladt az idegpályákon az üzenet az agyamba, hogy közel jött és én ezt valójában nem is akarom. Levegőt kapkodva ültem be az autómba, kicsit bele is zavarodtam, amikor megnyílt ez a részem. Ahogy "rakom magam", az állandó tetszeni vágyás, de ami ennél mélyebben van... most, hogy nem élek párkapcsolatban, nem kapok mindennapos visszaigazolást, nincs kiből táplálkoznom... micsoda kifejezés, ugye?! A másik embert használom táplálékul. Végre megláttam, tudatos szintre jött, végre tudok vele foglalkozni.
Ezután az egész napom egy mélyvíz volt. Tettem a dolgomat, közben sorra nyíltak meg ennek az attitűdnek a lépcsői, a helyzetek, amiket teremtek, amibe kevertem és keverem magamat. Azért, hogy ideig-óráig jobban érezzem magamat, vagyis pillanatnyi élvezetekkel éljek, a hiányomat, az önszeretet hiányának feneketlen lyukait tömködjem be, a következő hasonló találkozásig...
Hogy vezet a kiút? Köszönöm a tapasztalatot! Köszönöm, hogy egy apró érintés áramütésként hat, és nem kellenek pofonok, nélkülözhető beengedések, fájdalmak, hogy le tudjam magamról szedni ezeket az álruhákat.
A felismerések egész sokáig elvezettek, betekintést nyertem a férfiakkal való kapcsolatomba, a miértek is elkezdtek kirajzolódni, a kapcsolódásaim iránya önmagamra mutatott. Úgy értem, hogy belőlem fakad minden, hogy én okozom, én vagyok az ok, az eredő. A kislány részemet kellett hívni újra, aki valami fontosat nem kapott meg és most keresi, követeli magának a nagy világban. A kislány, aki próbálgatja magát, kiből, mit hoz ki, meddig mehet el, mit tehet meg... ugye mindent szabad neki?!
Harmincon túl súlyosak ezek a kérdések, hiszen az ovinak már régen vége. Mégsem szükségtelenek, hiszen a tisztaság felé vezetnek.

Érkezés

Standard rendszereket akarsz?
A vesztedbe rohansz.
Kapaszkodókat keresel, mert sorra csak elesel,
neked az élet visszafelesel?
Unod a banánt...
nem jó ez így már,
van egy varázsszó: határ.
Állítsd meg a mókuskerekedet,
tedd le a fegyvereidet,
aztán keresd meg a hitedet.
Az út csodálatos lesz:
véletlenek támogatják elképzeléseidet,
a morcos gúnyákat levetheted.
Ahogy egyre szabadulsz meg páncéljaidtól,
egyszer csak megállsz: mellkasodban valami zakatol.
A szíved az, akire sosem figyeltél,
mert azt tanultad, elmével élj.
Ez volt a rend, így nőttél fel,
a legfontosabb az volt, hogy megfelelj.
Jónak lenni a legnagyobb erény,
még azt is meghatározták, hogyan beszélj?
Hallgasd magad, mit mondasz,
tán a szavak a legvastagabb falak?
Halkulj el, élvezd a csöndet,
csak onnan merítheted erődet.
A benső nyugalom, a béke,
a lélek lételeme.

Kérdések és Válaszok

Sok-sok kérdés feszített és feszít most is. A kérdésekkel együtt jártak a válaszok és szó szerint EGYÜTT JÁRTAK. Először észre sem vettem őket. Ma már figyelek, mert megtanultam - valamennyire - figyelni, és tanulni, érezni, átérezni és érteni, hogy mi és miért történik.

Rá kellett jönnöm, hogy az élet egy önismereti iskolaként is felfogható, amelyben csak módszerek különböznek. Ezek a módszerek (ezek is válaszok) vezetnek el vállalt leckéimen keresztül azokhoz a vizsgákhoz, amelyekért létezem a Földön - itt és most.

Egy ilyen módszer a Teremtő Önismeret is, amely Sághy Enikő személyéhez köthető.

A módszer és Enikő nagy segítségemre volt abban, hogy merjek szembenézni azzal, ami nem egész bennem. Mert a végső cél a lehető legteljesebb EGÉSZség.

Fura dolog, hogy a „sértő” dolgok, amik elérnek mostanában, nem fájnak kevésbé, de másképpen tudok rájuk nézni. Az átérzés minősége és ez által a viselkedésem is megváltozott velük kapcsolatban. Ha még sem sikerül a régi „rossz” szokások helyett másként viselkedni, akkor legalább utólag értékelni tudom magamban a valóságot. Talán ez a valódi érték a fontos, amit nevezhetnék igazságnak is. Figyelni - meglátni, észrevenni, felismerni.

Eljutni idáig „nagyon könnyű” volt. Csak éltem - szinte minden nehézség nélkül. Megkímélten nőttem fel. Úgy, hogy ERŐfeszítésre nem igen volt szükségem. (Megjegyzem, hogy ez által sok dologban „gyenge„ maradtam.) Nekem mindig is a befelé kellett erőt kifejtenem. Nagyon nehéz volt és most sem könnyű.

Anyámból, apámból és valami ismeretlenből merítkezve lettem Énné.

Hiszem, hogy az Égi szikra bennem is bennem van – ezek mélyén -, mint mindenkiben. Ez kapcsol össze a Mindenséggel – mindennel -. Ezt a kapcsolatot újra kellett tanulnom érezni.

Sok félelmet sikerült magamra, magamba szednem mire „felnőttem”. Miért tettem idézőjelbe? Mert nem nőttem fel egy csomó dologban, viszont megtanultam elfedni a hiányosságokat és szebb látszatot hazudni, mint a valóság. Lassan belekeseredtem ebbe és teljesen elvesztettem egy csomó területen a valósággal a kapcsolatot.

Megbántottam azokat, akik a legjobban szerettek, segítettek és türelmesek voltak velem. Szinte képtelenné váltam helyesen értékelni. Észre sem vettem mind ezt. Már csak a rossz érzések súlyát éreztem. Valós és általam kreált valótlan problémák nyomasztottak. Nem kegyelmeztem magamnak és másoknak sem. Ítélkeztem és „kegyetlenkedtem”. Tudatlan és sértő magatartásom oka - ma már tudom - a rossz nézőpont volt.

Ez változott meg az elmúlt években. Kiléptem abból az illúzióból, hogy mások okozzák nekem a bajokat. Segítséggel, de felismertem, hogy én teremtem magamnak magam körül mindazt, ami ér. Ez nagyon „durva”! Ez a nyers valóság, amit nehéz elfogadni, volt az első lépés. A következő talán az, hogyha ez igaz, akkor magamon kell változtatnom ahhoz, hogy változzanak körülöttem a dolgok. Lassan, de sikerült tennem ennek érdekében.

A régi dolgokat, amelyek mélyen belém ivódtak és teljes meggyőződéssel hittem, hogy helyesen működnek, nagyon nehéz átformálni, átalakítani. EZ A LEGNEHEZEBB. Még ma is sok dologban vagyok a „múltam”, vagy pl. valamelyik szülőm, de lassan haladok és örömmel veszem tudomásul az apró győzelmeket is.

Ilyen például, ha egy szerető társsal, aki korántsem tökéletes (én sem és ezt igyekszem soha el nem felejteni), nem egymásnak feszülve harcolunk, hanem meghallgatjuk egymás érzéseit és igyekszünk a másikat megértve – empátiával – megoldást találni az adott helyzetben.

Azt hiszem eleget futottam Önmagam elől. Jó megállni és szembenézni azzal a kisfiúval, aki végre fel szeretne nőni és szeretetre vágyik. Nem adom fel, bár tudom, hogy az erőpróbák sorra jönnek.

Hála, Áldás és Köszönet
István

Távol és közel

Elfelejtettem magammal lenni az utóbbi időben. Csak megyek előre és mintha húznék magam után valamit, ami egyre nehezebb, egyre döcögősebb az út én pedig fáradok. A tegnapi két beszélgetés a barátnőimmel kizökkentett és este megint találkoztam magammal. Azzal a részemmel, aki látja a "rossz" oldalamat, ami még nem tiszta, amin még dolgozni kell, közben ott a másik oldalam, azt hiszem a való, igaz énem, aki szereti önmagát, és nem a szenvedésen keresztül, aki szeret dolgozni, szeret emberek között lenni, élvezi az egyedüllétet, figyelmes magával és másokkal...
Egyeseknek unalmas, hogy évek óta a "dolgozom magamon" és "ezen még dolgoznom kell" frázisként titulált mondatok között szóródom szét. A tegnapi beszélgetés azt is megindította bennem, amit már én is érzek egy ideje, de sosem "tartom be", hogy kevesebbet beszéljek. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy beszédkényszerem van, hogy mindig mondanom kell valamit. És leginkább magamról beszélek, vagy okítok valakit. Ez nem vezet sehová, csak oda, hogy már megint én legyek az okos. De miért is kell nekem dicsfényben tündökölnöm? Minden egyes pillanatban...
Ó, pedig milyen jó érzés csak lenni. Csak írni, ahogy jönnek belőlem a szavak, de nem az agyamból, hanem mintha az egész lényem árasztaná őket. A kezem és az ujjaim pedig automatikusan üti a billentyűket, sokszor nem is tudom, mit írtam és visszaolvasva, amikor az agyam is felfogja, értelmezem a saját szavaimat. Szeretek írni.
Egy tegnap történt apró mozzanatot szerettem volna leírni. Hazafelé vezettem, már éjfél is elmúlt. Cikáztak a gondolataim, túl a két beszélgetésen... egyszer csak azt éreztem, hogy haladok. Furcsa ezt mondani, egy működő autóról, ugye? Ahogy haladt a kocsi az úton, ott voltam a jelenben (ezt csak most tudom megfogalmazni). Nem az járt a fejemben, hogy 2 percre vagyok otthonról és kivel találkoztam este... Kicsit meg is ijedtem, mert hirtelen zuttyantam egyet, a szemem egy pillanatra nem látott, mintha a koordinációmat is elveszítettem volna, azt hittem, hogy az út halad és nem tudtam, hol a kocsi, és benne én. Még azt is mondhatnám, mintha repültem volna. Aztán itt ez a másik érzés, mintha egy új dimenzióba léptem volna be. De az is lehet, hogy itt a környéken van egy energiabuborék. Hogy honnan ezek a megfogalmazások? Ez is mintha a lényem mondaná.

A pénzről

Akkor érzed jól magad, ha a pénztárcád dagad? Felelőtlenül költhetsz,  a végösszegre ügyet sem vetsz, ha mindez megadatik, csak akkor nevetsz? Mindenki a vendéged, népszerű vagy... érezted már, hogy ez a lelkeden nyomot hagy? Szó szerint nyom, megfullaszt, te a valódi értéknek teret nem hagysz. A felszín hajt, az új szerzésének öröme, a vágyképek kergetése. Majd akkor ha... hallottad már ezt netán? A halogatás, mert megteheted... vagy csak azt hiszed? Magadat te kinek képzeled? Emberfölöttinek, mert sok a pénzed? Hát mi határoz meg téged? Ha a pénz, akkor van egy rossz hírem: eladtad a lelked. A pénztől teszed függővé az életed, a boldogságot, a mámort... szerintem minderre most szórj hamuport. Ez a régi idők energiája. Az új kor ideológiája, hogy a pénz nem mint külső erő határoz meg téged, hanem ha emeled fényed, vagyis érzed jókedved, csak úgy magától kicsordul a könnyed, egyszerűen szólva: beengeded a létet... ha hagyod, hogy szíved dobbanjon, hogy szerelmed lángra lobbanjon, de nem a másiktól, a másik függvényében, hanem csak önmaga nemességében... ahogy az Isten adta, ahogy abban a kis magban, ami a mellkasod közepében van: a lélekmagodban, ősvalódban. Ő az eredő, ő érez és mindig az érzéssel jelez. Ismerd meg intéseit, figyelmeztetéseit! Hogy tudd, mit üzen, kerülj vele kapcsolatba, utazz vissza önmagadba, és a külvilágra szegezett tekintetedet fordítsd magadra. A lélekmagod nemesít, fényesít, szépít, de megint ne a külsődre gondolj. Benső világodat segít egységbe rázni, az egységet magát megtalálni. Ha odabent rend van, tehát minden sima és tiszta, akkor látszik kívül is a harmónia. Akkor fog csillogni a szemed, mert mutatja milyen nemes a lelked - sallangoktól, játszmáktól mentes. Ha ezt végigolvastad, és fel is fogtad, tehát érted, akkor fog megérkezni a pénzed.

Személyiségünk rétegei

Tetszelgek. Még mindig felszínes vagyok. Sosem hittem ezt magamról, hisz' mély érzésű lánynak ismertem magamat. De valahol, útközben nemet mondtam, bezártam. Most pedig nem tudom, mit jelent érzésből cselekedni, nehezen találom a szív útját.
Teljesen kiürültem. És ez időről időre megtörténik. Ilyenkor rettentő kétségbeesés vesz rajtam erőt, semmirekellőség, haszontalanság és egy kis őrület ül rám. Hibát hibára halmozok, mintha sötétben tapogatóznék, elfutnék, elbújnék, azt érzem, hogy mentsenek meg mások. Nekem ne kelljen tenni semmit, mert én egy szerencsétlen kislány vagyok, aki fél és aki a szeretetével áll egyedül a sivatagban, meg nem értve, a homokot fújja a szél a szemébe. Vigyetek innen, fáj!
Sosem kellett tennem semmit. Az életem a szüleim kezében volt. A megoldást most is másoktól várom. Pedig az önállóságom életem második napjától kezdve nyilvánvaló. Vajon miért kezdtem el játszani a szegény ént? Kinek tettem ezzel a kedvére?
Nem esnek jól ezek a kérdések. Mintha a legrejtettebb bugyrokban, zavaros, darabos lével teli hordókban turkálnék, és nem akarom megbolygatni mert akkor összezavarodik minden. Összekuszálódik a rend, amit kialakítottam, amiben otthonosan, kényelmesen mozgok. Így tudom, így tanultam. Nem is akarom másképp, mert akkor megint egyedül maradok. Mindig is egyedül voltam, magányos lélek vagyok. Nem engedek közel magamhoz senkit, féltem a lelkem, ne kelljen beszélnem. Nincsenek szavak, ami leírhatná mi zajlik bennem. Elveszett vagyok, de akarok, támolygok, imbolyogva haladok, a kétség ereje vezet, elvesztettem hitemet. Zokogok, hogy nincs tovább, ezen a gáton senki nem segít át... rajtam a sor, leveszem rólatok a kezem, a figyelmem magamra helyezem. Mindig sajnálom magamat: milyen nehéz a helyzetem! Badarság és önámítás, nincs több önsanyargatás. Hova vezet ez a hozzáállás? Egy üres világba, egy fájdalmas halálba. A szívem fog meghalni, mert virágát nem öntözöm, vízzel nem itatom, szeretettel nem táplálom. Csak sajnálom. Mert annyi minden fájt neki, azt gondolta, az életet valahogy átvészeli...hagyjuk már, lejárt lemez, nem ez, ami engem körbevesz. Hazugság az egész, beakadt a lemez, a régmúlt begyakorlott programja ez. Már látom, hogy van, de még nem érzem, teljesen nem tárult fel előttem... így hát útjára engedem, nem markolom, nem siettetem, csak hagyom, hogy legyen. Megfigyelem, magam elé veszem és megszeretgetem. Ő a magam elől elrejtett részem. A szerető énem.

Egy beszélgetés

Bizonyossá kezdek válni abban, hogy minden történésnek, cselekedetnek van egy mögöttes tartalma. Minden apró mozzanatnak. Nem véletlen, ha később ébredünk, hogy kivel találkozunk, miről beszélgetünk...

Ma megtapasztaltam, hogy milyen, amikor belecsöppennek a gondolatok, információk a fejembe és mindent átadok, elmondok, amit akartam és ettől én mennyit kapok. Meséltem a barátnőmnek egy múlt heti Nia óráról, amikor az R1 nevű rutint táncoltuk, aminek a fókuszában az "egy vagyok" érzés van. Válj eggyé önmagaddal, érkezz meg magadba. Fantasztikus óra volt, dinamikus zenékkel, csupa jó kedvvel, mosolygással. Ahogy ezt meséltem, állt össze a kép: amikor táncolok, szárnyalok, boldog vagyok. Én magam vagyok az öröm, eredendően, onnan legbelülről. Végre! Megérkeztem ehhez az érzéshez. Nem örömködök, nem szimplán örülök, hanem azt a valós, mély örömöt érzem. A mozdulataimtól, a dallamoktól, egyszerűen a mozgástól. Amikor ezt kimondtam, barátnőm azt mondta, hogy nem hitt a szemének: tágra nyílt a szemem, felfelé ment a szemgolyóm, lesápadtam és eltorzult az arcom. Én mindebből semmit nem vettem észre, csak azt, hogy egy kő esik le bennem, könny szökik a szemembe és nagy levegőt kell vennem. Néhány másodperc után visszatértem, barátnőm hüledező arccal nézett. Én úgy éreztem, kicseréltek, kicserélődtem. Talán a kesergő, lógó szájú énem halt meg és helyére a mosoly érkezett. Milyen régen várlak és milyen jó, hogy újra itt vagy!

Az örömzeném...

Úton

Van, hogy elmennék messzire, egy óvatlan pillanatban fognám a zsákom és útnak indulnék. Persze, meg is tehetném, de csak a lelkem szeretne elröpülni a valóság talajáról. Ilyenkor csodás tájakról nézegetek képeket, felfedezem a világot és beleképzelem magamat a képbe. Szeretném látni ezeket a vidékeket, városokat! Hosszú ideje él bennem a vágy, hogy "ha már itt vagyok a Földön", járjam körbe és juthassak el magas hegyekre, harmatos ormokra, morajló tengerpartokra, Párizs elegáns utcáira, mesébe illő, angliai városkákba, misztikus helyekre Ázsiába, kontinensek széleire, ahol látom a másik földrészt... vagy a festői szépségű sarki fényt nézhessem az északi sark közelében... bár lélekben elutazhatok mindenhová és talán meg is adja az élményt, mégis az elmúlt évek utazásairól azt hoztam haza tapasztalatként, hogy utazásra költeni éri meg a legjobban. Új helyeket felfedezni, új utcákon járni, új kultúrát megismerni, mindez, ami igazán feltölt és "telivé" tesz. A kedvenc sütim sem telít el olyan jó érzéssel, mint amikor Lisszabonban a zötykölődő villamosról nézem a helyiek délutánját, majd az egyik megállóban egyszer csak átjár a kultúra, az egész város jelene és múltja dobog a szívemben, már nem a szememmel látok, hanem csak ott vagyok, csak vagyok és lelassulok. Rájövök, hogy az élet mily' egyszerű, mily tökéletes.

Ahogy ezt a képek is mutatják.

 Belgium

Görögország, Mykonos

Mexico

Olaszország

 

Párizs

York, Anglia

 Mozaiklépcső San Fransiscoban

Portugália, Agueda

Bérelhető igluk Finnországban, melyből látható a sarki fény

Lebegő lámpák Thaiföldön

Sarki fény

Sarki fény, Alaszka

Írország, Antrim

Meghajtom a fejemet

Új lakásba költözöm. Önszántamból, mert húz a szívem máshova. Nem kényszer. A menni kell érzése csak az a belső sürgetés, amit a változás szele hoz magával, és nem a külső erő, ami ellök jelenlegi otthonomból. Lökésről szó sincs, örömmel, puhán, ahogy a madár kinyitja szárnyait és elemelkedik a földtől... így megyek el innen.

Átadom otthonom egy fiatal párnak, akik most kezdik közös életüket. A fiú szakács, a lány kacsingat a spiritualitás felé, érzi a pozitív gondolkodást. Ma, szeptember utolsó napján, Holdtölte napján, közös főzés közben akadtak a lakásra, amiben most élek. Amikor ezt a fiú kimondta, megdobbant a szívem, és azt éreztem, a fejemet meghajtom. Tehát működik! Ahhoz, hogy ezt behívjam, kellett a mai nap, az emberek társasága, az élettörténeteink megosztása, a bizalmunk egymás felé. Lehullott rólam ezer és ezer lepel, a jéghegy, amiben megfagyasztottam magamat, elolvadt és karcos könnyek formájában távozott testemből. Tisztán, áttetszőn tudtam fogadni az érdeklődőket, az azért még tudnivaló, hogy az ingatlan közvetítő nem tudott eljönni, ezért rám hárult a feladat, hogy megmutassam a lakást. Tehát működik a teremtés! Az energiám behívta őket, kiütötte az ingatlanost és van egy olyan érzésem is, hogy a párkapcsolatukhoz előkészítettem a terepet. Jó helyre jönnek, itt most minden sima. Boldogok lesznek és örömmel fordulnak egymás felé. Csupa szív emberek, nagyon szimpatikusak.

Bár biztos választ csak holnap adnak, alszanak rá egyet... az már számomra boldogság, hogy látom, ezt az élethelyzetet én teremtettem.

Köszönöm Mindenkinek, aki töri az utat, előttem jár, és átadja tudását!

Lámpa van a szíved közepében

Nemes Nagy Ágnes:
Lámpa

Lámpa van a szíved közepében,
attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete,
lila szikrát pattogtat az éjben,
köztük arcod csillog, mint a köd,
augusztusi csillagok között -
lámpa van a szíved közepében.

Zutty

Nem vettem komolyan a figyelmeztetéseket. Évekig mondták nekem az idősebbek, bölcsebbek, hogy értékeljem, vigyázzak rá, nézzem más szemmel... nem tettem, csak irányítottam, egyre finomabb módszerekkel, amiket magam sem ismertem fel. Most, amikor úgy éreztem, kész vagyok, jött a válasz: nem érzem a szerelmet és nem állok készen egy kapcsolatra. A fiú, aki három éve része az életemnek, mindent Vele képzeltem, bár én hagytam el, mert meg akartam óvni őt a bennem dúló démonoktól... most visszautasít. A legnagyobb pofon az életemben. Persze, rögtön jött a felismerés, itt is az önzőségemben, az irányításomban: vajon hogy gondoltam, hogy kilépek a kapcsolatból, azzal a céllal, hogy rendbe teszem magamat, addig ő vigyázban áll és vár rám? Majd visszamegyek Hozzá, mondván, most már szerethetsz és mehet a kapcsolatunk? A fejemet fogom, képtelenség, hogyan működhetek így? Azt hittem, ezzel a legjobb dolgot teszem és közben ez a legnyúlósabb irányítás.
Emellett hálát is érzek, ugyanis végre lezuttyantam a földre. Eléggé fájdalmas koppanás volt, de végre valós érzéseket érzek, a testemben, minden porcikámban. Nem elméletben élem meg, hanem fáj, a csontomban érzem, zsibbadok tőle és nagyon gyengévé tesz ez az egész. Szomorú vagyok, dühös is, amiért nem ismertem fel ezeket előbb, nem vettem komolyan. Azt hittem, játék, na de az érzelmekkel játszani, a másikat hülyének nézni... nincsenek is rá szavak. Nem éreztem át a másik ember lényét, nem is tudtam, hogy milyen borzalmas fájdalmakat okozok. Tisztelem a fiút, aki ezt átélte mellettem és mindezek ellenére a mai napig felveszi nekem a telefont, eljön hozzám, amikor rosszul vagyok, simogat egy órán keresztül, és az éjszaka közepén, amikor nem tudok aludni, megkérdezi: "hogyan segíthetek?" Milyen csodálatos emberek vannak?! Ha kapok még egy esélyt, mindezt szeretném Neki viszonozni.
Álomvilágban éltem, építettem az elképzeléseimet, a vágyálmokat csak épp azok nem életszerűek. Az élet más, mint amit képzeltem, vártam, de az élet oda visz, amire szükségem van, ahol fejlődöm. Napok óta önmarcangolok, a szenvedés nekem nagyon jól megy. Ezennel megkérem az Életet, segítsen felismerni, hogyan rakhatom le a szenvedés örömét. Talán csak az elme figyelmét kell irányítani?
Azt üzenem minden nőtársamnak, hogy érezzék át, milyen csodálatosak a férfiak, örüljünk a nemes egyszerűségüknek, mert a mi bonyolultságunkat csak az ő lényük simíthatja ki.

Szükség van rám?

A hétköznapokban van a csoda, ezt most már bizonyosan tapasztalom. Elejtett szavak, véletlenül meglátott fotók, vagy egy lekésett villamos... mind magában hordozza a tanítást, a számunkra épp akkor és ott szükségeset.

Egy hasonló helyzetből jöttem rá egy alapvető mozgatórugómra. Egy fotót meglátva az első reakcióm az volt, hogy "kihagytak" a barátnőim az összejövetelből. Amint ennek hangot adtam, jött az üzenet: Gyere! Én, a sértettségem okán azt gondoltam, hogy ez így "tök gáz", mert már úgy tűnik, én hívattam meg magamat. Megpróbáltak lebeszélni erről, de én arra hivatkozván, hogy már hazajöttem (bár pont azon a környéken jártam) és a város másik felén lakom, nem mentem. Pedig mehetnékem volt, éjjel volt és mégsem jött álom a szememre. Elaludtam ezzel az érzéssel, másnap persze riadtan ébredtem. Az előző este kavargott bennem. Tudtam, hogy nem reális a reakcióm, bár magam számára mégis az, és csak én hozom ki ezt a helyzetből, mert annyira énközpontú a hozzáállásom. Eszembe jutott az évekkel ezelőtt hallott mantra: "nem vagyunk olyan fontosak". Talán most értettem meg igazán, és azóta eltelt 5 év. Látod, egyszer beérik a gyümölcs!

Az elhagyatottság, az "elfelejtettek" érzése robban bennem és letaszít, elborul az agyam és nem hallok, nem látok mást, csak azt, hogy nem vagyok fontos, nincs rám szükség, nem szeretnek, kihagynak. Egy gyermekkori emlékem is átsuhant az agyamon, ahol pont ezeket éltem át, hát nem csoda, hogy ilyen apró (látszólagos) kitaszítottság is ezt hozza elő belőlem.

A nagy tanulás ebből, hogy valóban mindent a saját szűrőnkön keresztül látunk. A helyzetek vannak, és mi úgy fogjuk fel, ahogy a kondicionáltságunk engedi. Sikerült meglátnom, hogy lényegében mindegy, mi a helyzet és valójában miről szólt, ha én így élem meg, akkor számomra ez a valóság. De, jó ha a dolgok mögé tudunk nézni, jó, ha ismerjük magunkat, különben az egész életünk egy valóság melletti csúszda lesz.

Együttérzés

Piros a lámpa, állok az autóval, néhányan előttem. Szegényes, rosszul öltözött nő kéreget.

A szituáció ismerős és ismétlődő, mindenki a maga rutinszerű módján reagálja le, így vagy úgy….

Valami most mégis eltér a megszokottól, van valami, ami ezt a nyomorúságos képet „fényessé” teszi. Csak amikor a nő közelebb lép, akkor fogom fel, mi történik. A nő mosolyog! Nem szándékból, nem képmutatásból, nem számítón, nem alkoholos mámortól, hanem csak úgy, szívből, sorsát viselő méltósággal, őszinte tiszta szeretettel nézve az emberek szemébe, fogatlanul!

Ebben a mosolyban adás volt, nem kapni akarás. Olyan kedvesség, belső erő áradt belőle, hogy boldog voltam, hogy nem kimenekülni akartam a helyzetből, hanem sikerült benne maradni a pillanatban és elfogadtam, befogadtam az érzést, amit akkor és ott tőle kaptam.

Az apró pénz csak rutin volt, éreztem, hogy a pillanatnak sokkal nagyobb jelentősége van a számomra, mélyen a szemébe néztem és tiszta szívemből rámosolyogtam. Ő megköszönte a forintokat, én megköszöntem a találkozást, de a lelkem akkor már zokogott. Hirtelen nem tudtam mi ez.  A következő pillanatban már ott volt az érzés, tudatosult, átéltem, megéreztem teljes fizikai, lelki és szellemi valójában az EGYÜTTÉRZÉS ÉRZÉSÉT! Nem csak fejben, nem csak szavakban, nem csak jólneveltségben, hanem ÉRZÉSBEN, a testemben, a lelkemben. Óriási volt a pillanat, megrázó, felemelő és katartikus egyben, mindössze néhány másodperc leforgása alatt.

Hát, így volt mesterem és tanítóm egy nehéz sorsú embertársam! Hála és köszönet neki!

U.i: „….ennyit, mesterekről és tanítványokról.” Mély meggyőződésem, hogy kivétel nélkül mindannyian egyszerre vagyunk mesterek és tanítványok, csak a szerepek cserélődnek pillanatról pillanatra.

K.É.